A következő pár írásban a passzív agresszióval fogok foglalkozni. Ez az a téma, aminek hatalmas szakértője vagyok és drágán megfizettem minden egyes tudás-morzsáért. 

Az írások szokás szerint nem szólnak azokról, akiről nem szólnak. Ha bármi célom van vele, az az, hogy megpróbáljak nevet adni annak, ami egy nagy csomó embert érint és megmutassam, hol vannak a beépített csapdák. Mert nevet adni fontos.***

A sztori csak ezután jön...

A passzív agresszió olyan diffúz magatartásforma, életstratégia, hogy már a pszichológiai nagykönyvből is kivették. Ha ezt betegségnek tartanának, akkor az emberiség nagyobbik részét kezelni kéne. Helyette inkább a következményeit kezelik. Az elfojtásokat, az erőszakos gondolatokat, az önmarcangolást, a kognitív disszonanciát, amit az okoz, hogy akit genetikailag szeretned kéne, az csak gyűlölni tudod.

Anyák napja alkalmából most elmesélem a passzív agresszió egyik kialakulási formáját:

Az anyaság nevű életjátszmát.

Hogyan degradálódik egy fiatal és kiforratlan egyén egy érzelmi manipulálógéppé - mert olyan döntéseket nem hoz meg, amiknek utána mégis vállalnia kell a következményeit.

(Ebben a posztban a sztereotipikus végletet tárgyalom ki, ne jöjjön senki azzal, hogy őrá valamelyik morzsa pont nem igaz.)

A nők évezredes, szervezett, jogilag kőbe vésett jogfosztottsága kiváló példa arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki a mögöttes játszmák.

A sunyiság, a mögöttes szándékok, a kerülőutakon való célt érés és a játszmázás a köznapi beszédben a nőkkel azonosított viselkedési formák. De ez nem jelent semmit. Az állítólagos nemi viselkedési formák évezredes kondicionálás eredményei. Az, hogy a passzív agressziót egy női jelenségnek tartjuk, még egyáltalán nem jelenti, hogy a férfiak nem művelik. A hierarchiában nem lehet minden hím alfa, és a hím underdog nagyon hasonlóan jár el, mint a családjába zárt és azon keresztül manipulálni próbáló nőstény. 

Az alattvalói gondolkodásmód egyik legszebb bemutatása éppen a saját kiszolgáló szerepüket meg nem kérdőjelező nők példáján keresztül lehetséges. Aki megy a vezéréhez buksisimiért, aki nem is meri elgondolni, hogy másképp is lehetne. Aki nem bízik a saját képességében, hogy víz felett maradna – ha másért nem, azért, mert a többi magafajta sem hisz, és a vezetők sem hisznek, szóval senki sem hisz.

A hagyományos társadalomban a nők úgy viszonyulnak a hímjeikhez, mint a hímek a hatalomhoz. Meghunyászkodva, beleszokva, megmagyarázva, miért is kell nekik szopni.

Ha pedig el akarnak érni valamit, nem intézhetik el, nem kérhetik nyíltan - hanem el kell érniük, hogy az erősebb akarja. Hát nem szívmelengető? Így lehet túlélni (nem élni) a de jure és de facto jogfosztottságot. Mindnyájan gyakoroljuk ezeket az állammal, uralkodó véleménnyel való viselkedésünkben.

Jogok nélkül, gondoskodnak rólam, mi rossz is van abban?

Állatkerti állatnak lenni szupi. Amíg meg nem unnak.

Ha valakinek gondot okoz felfogni, miért fontosak a szabadságjogok és a tulajdonhoz való jog, képzelje bele magát egy nő helyzetébe, akinek olyan korban és országban kellett leélnie az életét, ahol ő kutyának született, nem kaphat fizetett munkát, csak ingyen dolgozhat, nem lehet tulajdona és egyetlen esélye, ha egy másik egyed testi igényeit kielégíti, mert akkor eltartják. Cserébe "csak" egész életében szolgálnia kell. És mosolyogni hozzá.

És ehhez annyi segítséget kap, hogy mindenki, folyamatosan hajtogatja, hogy dehát erre született. Ő biológiailag szeret szopni és szart mosni. Ő biológiailag szereti beáldozni magát. Ő biológiailag arra determinált, hogy mások sikerében élje ki magát. Ő biológiailag szolgálni szeret, és az agya nincs is eléggé kifejlődve, hogy magáról tudjon gondoskodni. (Jabocs, ezt a feketékre mondták a rabszolgatartás idején a tudósok.)

Ha félénken rákérdez, hogy ez okés-e, akkor max. ráböfögik, hogy

deteéletetadhatsz, mit is kezdenénk nélkületek...

Na eriggyé vissza a konyhába, mer' képen töröllek!

És még a többi jogfosztott is részt vesz az elnyomásban. Nem dönthetsz, nem választhatsz. Lehet, hogy az anyaság egy privilégium, de nem utasíthatod el.

A többi nő is azt fogja mondani, hogy így van rendjén és ezt kajánul a képedbe is tolják, valahányszor kinyitod a szádat. Mert a többi szolga is ebbe nőtt bele, és mert csak úgy őrizhette meg a józan eszét, hogy meggyőzte magát a rendszer elkerülhetetlenségéről. Ha meg már annyit invesztált a rendszerbe, akkor be fogja tartatni a többiekkel is. Ha neki szenvednie kellett, a következő generáció is tegye azt. Szörnyű lenne, ha rajta végrehajtanák a halálos ítéletet, a következő meg egyszerűen kihúzatná magát a halállistáról.

A jogfosztottsággal operáló diktatúrák lakossága is ugyanígy deformálódik.

Szóval jöjjön az anyázás

Most képzeld el a borzongás kedvéért, hogy ugyanaz vagy, mint most, csak nő. Azaz okos vagy, meg különleges, meg gondolkodó, érző lény. Vannak ambícióid, bár lövésed nincs, hogy mi az, de egészen biztosan többet szeretnél. De nem lehet. A veled szembeni elvárás az, hogy még az életutad kezdetén, amikor még kurvára lenne mit tanulnod meg tapasztalnod, szülj egy gyereket.

Töltsd azzal az elkövetkezendő egy évet, hogy 24/7 a gyerekkel vagy és életben tartod. Közben nézd az apját minden nap elmenni, épeszű emberek közé, és azt csinálni, amit amúgy is csinálna. A szoptatásra fogják. Ne merj megkeseredni és kimutatni, mert az „hisztéria” és te házisárkány vagy. A következő 5-6 évet töltsd azzal, hogy megakadályozod, hogy a kis uralkodó megölje magát egy háztartási balesetben. Eközben olyan dedós szinten kommunikálsz, amihez képest az elsős gimis matek óra űrutazásnak tűnik. Még alig tanultad meg az alapokat az életről, máris vissza kell süllyedned egy gomba szintjére.

Évekig a gyerek fizikai szükségleteinek rabja vagy. Pusztán azért, mert nem tudja megoldani magának, neked kell. Az összes testi funkciója rád szakad. A totális tehetetlensége egy követelés feléd. És csak feléd, mert más elugrik előle. Te csináltad...

És még csak nem is tehet róla. Egy Guantanamo-szintű kínzóeszközt kell évekig elviselned, és még csak nem is szándékosan teszi. Nincs kit hibáztatni, csak magadat. De te nem tudtad, hogy ez lesz, szóval magadat sem. Te teljesen gyanútlanul mentél bele, mert szólt a füledben a propaganda.

Erre a hazugságra épül a szaporulat, az meg kell a politikai pilótajáték, a nyugdíj fenntartásához. Te meg nem vagy egy rendszerben gondolkodó észlény, te csak mentél arra, amerre a gondozód mutatta, hogy menned kell.

Akkor senki sem tehet arról, ami történik veled?

Na, ezen a ponton kezdesz rájönni - és ilyenkor már késő.

Még csak ki sem mondhatod, hogy beledöglesz, mert megsérted vele a kis önérzetét. Másnak sem beszélhetsz róla, mert ők meg lekárognak, hogy hülye vagy és rosszul tudod, mit érzel.

Abszolút nem mondhatsz semmi rosszat a gyerekről. A Nagy Magátólértetődőségek egyike, hogy te mindig szereted őt, ő meg téged és ez azt is jelenti, hogy örülsz a kialakult helyzetnek. Hogy sosem gondolhatsz olyat, hogy vissza akarod csinálni. Te orgazmust akartál, nem gyereket. Talán az egész világon nincs még ennyire durva különbség a tettek motivációja és következménye között. Ha tetszik ez a természet passzív-agressziója ellened.

Közben emberként értéktelenné válsz. Mindenki zavar vissza a gyereket szolgálni, ha megtudja, hogy van. Ehhez nem kell népesedési megbízott a munkahelyekre.

Régebben persze nem volt gond. A nőstény nem tehetett mást, nem lett volna mit ennie, ha nem adják férjhez, annak meg szülés volt a következménye. Teljesen megállt az az érv, hogy ha a nőknek jogaik lennének, a rendszernek tök másféleképpen kéne működni. Ha pénzért is dolgozhatna, kereshetne, élhetne egyedül, sok nő inkább azt választaná.

A történelemkönyvek tele vannak jogfosztott népcsoportokkal. Egyesek szerint a világ máig nem találta ki, hogyan lehetne egy gazdaságot működtetni, ha nem lennének kvázi-rabszolgák, akik a piszkos munkát olcsón vagy ingyen elvégzik. A nők (és gyerekek) voltak majdnem minden korban és társadalomban a fekák, a rabszolgák, az olcsó kínai munkaerő, a jogfosztott szolgálók, akiknek munkáján a rendszer nyugodott. Ráadásul nőstények minden népcsoportban vannk, még ott is, ahol nincsenek kéznél alacsonyabb rendű idegenek. Ha innen nézzük, világos, hogyan lett hamarabb amerikai elnök egy fekete férfi, mint egy nőstényállat.

Így könnyű pöffeszkedni és szabadnak lenni. Amíg valaki behozza a vacsorát és hagyja magát az ágyban, mindegy mekkora segg vagyok.

Hogyan lehet erre reagálni?

A jogi és gazdasági erőszakra (jogilag és gazdaságilag jogfosztott és ezért életképtelen lenne férj nélkül), a fizikai és társadalmi erőszakra (bármikor szétrugdoshatja a tulajdonosa és még a többi asszony is csak a fejét csóválja, hogy mitt tetté' mán, amié' meg kellett vernie szegénynek), peer-erőszakra (a saját anyja rákényszeríti, hogy beadja a derekát, szüljön, tegye szét a lábát, stb) az egyed passzív agresszióval reagál.

Ehhez persze le kell tennie arról, hogy felegyenesedett emberként járjon - hiszen körülötte mindenki más is csak robotvezérelt ösztönlény. Ez egy megtört ember reakciója. A maradék, csekélyke lehetőségeiből próbálja meg kihozni a legtöbbet. Csak azoknak számít az élete, akiket szolgál, szóval rajtuk keresztül kell élnie. Mást ő nem érdekel. 

Te most már le akarod rázni azzal, hogy rosszul döntött és túl sokat kér cserébe valamiért, amit senki nem követelt tőle - de már késő. Hogy te nem ugyanaz az ember vagy, aki beledumálta? Tök mindegy. Itt nincs egyéni felelősség. Itt mindenki másról dönt, magáról meg senki. És te sem a saját véleményedet okádod rá, hanem amit betanultál. Na, ezért fogd be a pofád, mielőtt ráöklendezed valakire, hogy hogyan kéne élnie az életét különben megbánja.

Nem hozott tehát döntést, csak hitt neked és sodródott. Te meg most nem akarod jutalmazni érte. A logikus reakció, hogy kifejleszti a saját játszmáit. Nem tudatosan, és nem egymaga. A játszmáit is örökölte, a többi áldozattól, akit más áldozatok tettek áldozattá.

De ez nem teszi az erőszakot meg nem történtté. Az áldozat úgy állítja helyre a világképét, hogy úgy tesz, mintha az erőszak elkerülhetetlen lenne. És ezt úgy lehet a legjobban foganatosítani, ha gondoskodik róla, hogy mással is, mindenkivel megtörténjen.

Azon kívül akkor jár a jó pont az aggresszortól, ha az aggresszort véded. Nők, akik lelkesen ugatnak a női emancipáció ellen épp ezt illusztrálják. Benyögik, hogy a feministák tévednek,  keresnek hozzá valami meglepő érvet, aztán szerényen néznek körbe, hogy

jó voltam, fiúk, ugye én vagyok a legkívánatosabb nő, mert én nem mondok olyanokat, amit nem szerettek hallani? Bezzeg ezek...

Persze, létezhet olyan anya, aki nem tapasztalt életében akadályokat - mert nem is akart olyasmit, amit nem volt szabad akarnia - ezért sosem kellett felülvizsgálnia a saját, tanult áldozathibáztatását. Vagy tényleg így élvezte, vagy tökéletesen működött a programozás. Sosem fogjuk megtudni. Jó nekik.

De ez nem magától értetődő. Évszázados beidegződésekről,  kondicionálásról és sajnos gyakran szelekcióról beszélünk. Ha valakinek gondja van azzal, hogy a nőkről állatként beszélek, holott ő annyira tiszteli őket, az nézzen szét az iszlámállamos hírek között és fogja be a pofáját. Ők is tiszteletre hivatkoznak.

Régen

Én elhiszem, hogy a történelem során tényleg örültek azok a nők, akiket elvettek és megtermékenyítettek. Tényleg ez volt az egyetlen lehetőségük a megélhetésük biztosítására.

Egy társadalmilag, jogi úton eszköztelenített, jogok nélküli csoport voltak, akik nem is láthattak fényt az alagút végén. Magától Értetődő volt, hogy nem kereshettek, csak güriztek, hogy nem birtokolhattak, csak őket birtokolhatta valaki, hogy nem akarhattak semmit - legalábbis nem egyenes módon.

Egy túszejtés elég ahhoz, hogy a fogvatartott között kialakuljon egyfajta kötődés és az áldozatban kialakuljon a Stockholm-szindróma. Még akkor is, ha a túszdráma nyilvánvalóan átmeneti állapot. Mi lenne, ha nem tudnád a végét? Egy évekig pincében tartott áldozat az ép esze megőrzése érdekében kialakít egyfajta szimpátiát az elrablója iránt, mint ahogy a nemi erőszak áldozatainak teste időnként nedvesedéssel, orgazmussal védekezik a fájdalom ellen. Flight or fight. Elfutni nem tud, küzdeni pedig csak így. Nem élvezi, hanem védekezik.

Csak aztán nehogy a későbbiekben is azt higgye, ez az élvezet és ezt keresse a kapcsolataiban.

Ugyanez vonatkozik arra a mentális állapotra, ami évszázadokig jellemezte a női életlehetőségeket. Ha nem menekülhetett egy képzeletbeli jövőbe, ahol majd lehet akarata és saját megélhetése, akkor bizony csak egy módja maradt a kognitív disszonancia feloldására: ha belátta, hogy ő tulajdonképpen ostoba (és tényleg tanulatlan volt), életképtelen (és azzá is nevelték), hogy hová lenne a világ, ha őt nem nyomnák el. Ez az élet rendje.

Ha pedig ezt tudomásul vette, a legnagyobb öröm az életében a sikeres párzás. Ha saját anyagi biztonsága nem lehet, csak az uráéba ülhet bele, akkor bizony a lánykérés élete legnagyobb eseménye. Az eladósor az első és utolsó eseménydús része az életének. Ott dől el minden, nem csoda ha a regényekben a nők kizárólag ennek kapcsán szerepeltek. A lányregények másról sem szólnak. Máig.

Ha csak gyerekkel biztosíthatta be magát, ha csak így lehetett biztos benne, hogy nem marad éhen, akkor a gyerek Magától Értetődő netovább, a megélhetése, az előléptetése, az anyagi biztonsága és a befolyásolás egyetlen módja.

Nem csoda, ha a társadalom, egyfajta kompenzációként kifejlesztette az Édesanya nevezetű nagybetűs Magától Értetődőséget.

Egy nőnek ezért a gyerekbe és a házasságba kellett kapaszkodnia, ha biztosítani akarta, hogy akkor is eteti majd valaki, ha már nem vonzó és megszülte a kívánt számú utódot. Cserébe a családon belül nyaggathatott. Nem is akármikor, hanem amikor hazamentél megpihenni. Akkor voltak a kontaktórái, akkor tudott hatást kifejteni - rajtad keresztül. Ha kiszolgálta, ami a kötelessége, akkor minden erejével megpróbált indirekt eszközökkel befolyásolni a környezetét. Mert ő is ember. Alakítja, javítja a környezetét, még ha te nem is neveznéd javításnak. A matrónák, a kiérdemesült, megdicsőült Mammák mind ennek a világrendnek a termékei.

Nem szerezhet önbizalmat, önigazolást, sikerélményt a külvilágtól, így a családja adott számú tagjától próbál. Ez kívülről úgy néz ki, hogy más jókedvét is tönkreteszi. És folyton önigazolásért kunyizik. Jót főztem? Ugye jó anya vagyok? Ugye megint sokat dolgoztam érted?

Mivel állandóan más örömének kell örülnie, így előbb utóbb más életét és örömét  a sajátjának foga tekinteni. Nagyon is szó szerint. A családon kívül semmi szerepük ninncs. Kívülről nézve még arcuk, egéniségük sincsen. Nem lehetnek érdekei, csak a hímjének. Még a nevüket is elveszítették és Lászlónék lettek.

A passzív agresszió az eszköztelenek eszköze, a jogtalanítottak módszere a befolyásolásra.

Ezért olyan aljas dolog, ha valaki egyenlő kapcsolatban használja.

Az ilyet te is vernéd, mert pofonra ingerlő a családon belüli, passzív-agresszív manipuláció. Csak vedd észre, hogy a rendszer meg az elvárások tolták bele. Ez a tradicionális idill teljesen logikus kiteljesedése. Elviselhetetlen, egymást hibáztató, egymás csontját rágó emberek, akik maradnak, ahol vannak, mert az erejük elmegy az otthoni stressztől.  Nem, nem a másik hibás, hanem a kép, ami a fejetekben van.

Vagy éppen ellenkezőleg, mindketten hibásak vagytok, amiért belemásztatok, mert nem mertetek ellenállni.

És ma

A fenti, tradicionális anya-póz mai megfelelője a nő, aki erőnek erejével beviszi a férjét a szülést megtekinteni, mert ciki, nem ciki, azzal tudja legjobban beégetni a memóriába, hogy mennyit szenvedett. De sajna semekkora szenvedés-kredit nem elég ahhoz, hogy pár év múlva az a hím ne érezze úgy, hogy őt csak leszívják pénzzel, miközben ez már nem a régi. Ő is át lett verve ugyanis.

Mert azt még felfogta, hogy az ő gyerekéért hoz áldozatot az a nő, de pár év alatt kialakult benne a dac, hogy legyen elég. És akkor jönnek a feministázó-emancipáltozó lózungok, mert neki is kell valamibe kapaszkodni, amikor megindokolja, hogy neki  is elege van. Ő sem ezt akarta. Őt is beetették. (Full disclosure: épp Updike-tól a Rabbit, Run-t olvasom újra.)

Elvileg ma már kereshet pénzt a nőstényállat, de egy gyerek-méretű béklyóval a bokáján elég nehéz. Félúton vagyunk a régi és az új egyensúly között. Ezért hatalmas kitettség egy gyereket bevállalni. Kitettség egy gyarló hím irányába, aki ma tényleg komolyan gondolja, hogy gyermekei anyja, meg minden, de távolról sem tart majd ez az érzés örökké. Akkor meg majd előbújik belőle a késői feminista és elkezdei hangoztatni, hogy a nők ma már... Szexis anyák, pénzkeresők, trúlávforevör. Te miért nem vagy az?

Épeszű ember a megélhetését inkább önmagában, mint a partnerében keresi? Ha komolyan végiggondoljuk a dolgot, semmi vonzó nincs a gügyizésben és semmi perspektíva nincs a másodrendű munkavállalói szerepben, ami ezzel jár.

Nem véletlen, hogy a kétezres végének elején nagy fanfárokkal a karrierjüket eldobó high-flyer-ek körében mostanában végzett felmérés szerint mind megbánta, hogy a pelusért odadobta a karrierjét. Nem a gyereket bánta meg, hanem hogy ennyire kitette magát a férjének.

A gyerek lehet jó fej. Attól még anyának lenni lehet szörnyű. Mert nem azt akartad. (Tessék megtanulni, mert ez egy fontos diszinkció.)

Szóval minek meglepődni azon, ha valaki végiggondolta és ezt nem kéri. Semmi hír nincs abban, ha egy férfi dönt a gyerektelenség mellett, hatalmas hajcihő megy, ha a nők tesznek úgy.

Az egy nemzőképes korú férfira jutó gyerekek száma 0.6 körül van.

És akkor ott volt az agyonhallgatott ellenpélda, a férfi, aki úgy próbálta visszaállítani az erőegyensúlyt a házasságában, hogy elutasította a nőt az ágyban. A nő ugyanis jobban keresett és jó anya volt. Na ebben azért már mégsem leszel jó. Nem te döntöd el, hogy kívánlak-e.

Szóval a passzív-agresszió nem a nők, hanem az elnyomottak eszköze.

Akik nyíltan nem fejezhetik ki az elégedetlenségüket és nem tehetnek semmit, azok olyan ellenálláshoz folyamodnak, amit nem lehet rájuk bizonyítani. Erodálják a magabiztosságodat, szabotálják az életedet, ahol érik, és mindig szenvednek. Nagyon. Tartozol nekik. Mielőtt bármit is kérnél tőlük.

De megint mondom, tyúkeszűek, ne egymást hibáztassátok, hanem a rendszert. Egy újfajta, nem kihasználó egyensúlyra van szükség, ami egyéni döntést ötvöz egyéni felelősséggel. És akkor be lehet majd hajtani a felelősséget joggal, mert aki ezt választja, az ezt vállalta. Nem pedig bele lett dumálva az asszonykórus által, vagy megfelelni próbált, jóváhagyó férfitekinteteket keresve. Nem a gyerek után jön rá, hogy kurvára nem ezt akarta.

A következő rész a mártírkodásról fog szólni.

Ez egy örökbe fogadott poszt.

*** Nevet adni fontos. Nagy-Britanniában épp most fontolgatnak törvényt a családon belüli pszichológiai abúzus ellen. Ami persze teljes hülyeség és betarthatatlan és visszaélésekre ad lehetőséget. Ha a fizikai erőszakot nem tudják hová tenni, majd pont ezt tudják.

Arra viszont tagadhatatlanul jó a törvény, hogy neve (törvényi tényállása) lesz egy olyan dolognak, amiről eddig nem tudtunk beszélni. Csak metaforákban, hogy otthon "pokoli" az élet, hogy a családom "kikészít", stb. De sok mondatban kellett körülírni, hogy pontosan mik a tünetek, amik külön-külön mind apróságok voltak. Ezért ha valaki nem akarta, akkor nem értette, hogy mi bajunk. Mostantól viszont lehet vele fenyegetőzni, ezért beépül a köztudatba, még ha hülye módszerrel is. Úgy látszik, mi már csak a törvényeinkből fejtjük vissza, mi is a baj velünk. (vö. Elias)