Ugyanaz az ember, aki a születési helyén reménytelenül szegény és esélye sincs, hogy valaha kitörjön a nyomorból, egy másik országban prosperálni fog. Nyilvánvaló, hogy nem az egyénben van a hiba. De nem mindegy, milyen környezetben kell boldogulnia.

Mindenki irigyli azokak az országokat, ahol magas a bizalom szintje. Ahol nem kell lelakatolni a biciklit, ahol a boltos elenged az áruval, ha otthon hagytad a pénztárcádat, hogy majd behozod és ahol az emberek értetlenül néznek rád, amikor azt ecseteled, hogy meg is lóghattál volna a cuccokkal, legfeljebb onnantól máshová jársz vásárolni.

Amikor elkezded szégyellni magadat, amiért egyáltalán eszedbe jutott fizetés nélkül lelépni (pláne, hogy kinyitottad a szádat róla), hogy beléd van ivódva a kenőpénz, a kiskapu-keresés és ha nem látod a rendőrt, akkor nem tudsz viselkedni, nos akkor alapvetően két dolgot tehetsz. Asszimilálódsz vagy duzzogva hazaiszkolsz - és egész életedben szidni fogod a külvilágot, amiért így megszégyenültél. (Persze mást fogsz mondani.)

Fukuyama könyvet írt róla és számtalan írás született arról, milyen sokba kerül az élet, ha nincs meg a minimális bizalom. Árcédulát lehet tenni rá, hogy mennyibe kerül a bizalmatlanság. A GDP arányában lehet mérni. Egy szerződéshez nem elég a kézfogás, nem annyi egy lakás-adásvétel, hogy én kiköltözök, ő meg be, hanem szerződés kell, ügyvédek, közjegyző, különben még lenne pofám visszamenni a lakásba, miután elvettem a pénzt. 

Egy átlag bürokratikus élményben az a legdrágább, hogy egy fél mondatnyi állítástól beindul a bürokrata "hozzon-róla-papírt" nyálelválasztása. Ez itt az ön fényképe? Hozza vissza közjegyzővel igazolva mert így nem fogadhatom el. (És nem vak.) Az aláírását hitelesítse, a hitelesítést igazolja és hozzon erkölcsi bizonyítványt és három hónappnál nem régebi igazolást arról a közjegyzőről is, aki az igazolást kiadta. Csak mert múlt héten egy közjegyző az engedélye visszavonása után is praktizált. Visszaélt egy kiskapuval!!!

Mindig lesznek kiskapuk. A bezárogatásukkal csak a megugrandó akadályok számát növeljük a tisztességes embereknek - mígnem azoknak is túl drágává válik az eljárás és inkább felhagynak a tevékenységükkel. És ez akkor is így van, ha nem él vissza a bürokrata a pecsét-elodázási hatalmával.

Ha a szavad semmit sem ér, akkor nagyon drága vagy a közösségednek. Ha egyre görényebb emberekre optimalizálják a törvényeket, az egyre kevesebb levegőt hagy azoknak, akik még őszinték. És a végén fel kell adnia, mert akkorává válik a bürokratikus költség, hogy nincs az a profit, amiből ki tudná gazdálkodni.

Ha viszont bizalomról van szó, két dolgot mindenképp meg kell jegyezni.

1) A kollektív cselekvés - így a bizalom szintje is - ördögi kört alkot.

A kollektív cselekvés kétféle formát tud magára ölteni. Lefelé vagy felfelé irányuló önmegerősítő spirált.

A bizalmatlanság megbízhatatlanságot szül, de a bizalom nem teremt azonnal megbízható embereket. Senki nem engedheti meg, hogy ő legyen az első.

Olyan ez, mint az első csók. Kicsi, tét nélküli gesztusokat teszel, és ha nem vágnak pofán, mehet a kézfogás, a simogatás, a dörgölőzés és végül a csók is. Az mégsem olyan ciki, hogy "megfogtam a kisujját, erre elküldött" - legfeljebb azt mondom majd, hogy amúgy is csak véletlenül értem hozzá, nem kell nekem az a picsa.

De ha nagy tétnél megbízol valakiben és akkor esel pofára, annak már ára van. A társadalmi bizalmat csak apránként lehet felépíteni. Nézz a néni szemébe, aki azt lesi, hol vághat át vagy hol vághat be eléd a sorba (ha sikerül belenézni) és kérdezd meg magadtól: mennyi idő kell ahhoz, hogy elfelejtse (un-learn) a paranoiát. Egy élet-stratégiát épített arra, hogy az nyer, aki előbb veri át a másikat. És ebben van szerepe a rendszernek is, amiben él. (Nem kizárólagos, ne örüljetek.)

2) Az állam csak lefelé képes beindítani a bizalmi spirált.

Az aktívan jogszabály-farigcsáló és kiskapu-zárogató állam csak az idegességet növeli, a bizalmat semmiképp. Ha állandóan hátra kell nézned a vállad fölött, hogy nem változtatta-e meg a szabályt, amire számítva te vállalkozásba kezdtél, hogy nem változtatta-e meg az üzleti modelled bázisát, az bizony sokba kerül.

És ezt te fenyegetésként éled meg, mert az is. Zsarolható vagy azzal, hogy a karhatalom megváltoztatja a játékszabályokat.

Bizonyos értelemben mindegy, mik azok a szabályok, csak ne változnának, legalább pár évig.

Volt már olyan, hogy két egymást követő évben ugyanolyan szabályok vonatkoztak a gyerek utáni adózásra? Pedig az egy hosszútávú projekt. Mondjuk megtehetik, mert visszafordíthatatlan is, így ha már beledumáltak azzal az ígérettel, hogy lesz szocpol meg lesz kis szja, akkor mit tehetsz, ha mégsem tartják be a szavukat? Kidobod a gyereket? 

De így viszont nem lesz következő gyerek, mindegy mit ígérnek. Nem életre, hanem túlélésre rendezkedsz be, mert a szabályok bármikor ellened fordulhatnak.

Vagyis a kormány azzal tehet a legtöbbt, hogy egy viszonylag semleges szabályrendszerhez minél kevesebbszer nyúl. Persze a buta birka azt hiszi, hogy akkor nem dolgozik eleget a képviselője, de lássuk be: ha páran nem csinálnának semmit, az sokkal kevesebbe kerülne nekünk. Még a fizetésüket is megérné tovább folyósítani.

Vagy ott van a diktatúrák kedvenc eszköze: hogy bizalmatlanságot keltenek az emberekben egymás iránt. Ha mindenki jelent mindnekiről, az nem a beszerzett információ miatt érdekes. Az csak papírszemét. Jó informátor nem terem minden bokorban, azt minden titkosszolga tudja.

De ahogy mondtam, a jelentés nem is erről szól.

1) Az információ asszimetriája. Rugóztam már ezen máshol is. Röviden az, hogy pénteken szoktad kitenni a macskát szarni az ajtó elé, nem egy olyan infomráció, amivel tönkre lehet téged tenni. De amikor bevisznek kihallgatni akármi másért és megemlítik, h ezt is tudják rólad, akkor kiver a víz. Plusz senkiben nem bízol többé a környezetedben. A bizalmatlanság elhintése pedig a diktatúra melegágya.

2) Mindenkit bűnössé tesz. Nem tudsz többé a szemébe nézni annak, akiről akár csak annyit is jelentettél, hogy macskája van. Nem az infó számít, hanem a jelentés ténye. Aggódsz, hogy meg fogja tudni.

Amennyiben a társadalmi bizalmat erodálták, tiszta az út a diktatúrának is. Mert ahol egymásban nem tudunk megbízni, ott mindenki egyéni utat keres a hatalom birtokosához. Következésképp, el is várja, hogy egyszemélyi legyen az a hatalom, mert ahhoz lehet imádkozni, ahhoz lehet közös ismerőst keresni - egy parlamenthez macerás. Egy emberről még el is hiszed, hogy jót akar és jó apád, de kettőről már nem. Kettőből egy már tuti sáros.

Ha mindenki egyenként függ a hatalomtól, az csak a vezetőnek jó. Ha nem bízunk egymásban, az a diktátornak ad teret. És az sem tudja gazdaggá tenni az országot, amit a bizalom kiírtásával mentálisan elszegényített. Uralkodni egy erkölcsi szemétdombon is lehet. Azon lehet csak igazán.

Na szóval mitől lesz gazdag az egyik ország, a másik meg nem? 

Ha nem az emberanyagon múlik, akkor min? 

A 60-as években az volt a mantra, hogy azért nem, mert az egyik országnak van tőkéje (eredeti tőkefelhalmozás), a másiknak meg nincs. Olvass el bármilyen történelmi vagy gazdasági könyvet, ami akkor íródott, vagy akkor szocializálódott tudós vetette papírra és megtudod.

A 80-as évektől azt hajtogatták, hogy a szarul dizájnolt gazdaságpolitikákban rejlik a különbség. Ha jók a szabályok és ösztönzők, az a szegény kivándorló otthon is meg tudja keresni a kenyerét.

A 2000-es évekre nagyjából sikerült mindenhol hasonló szabályokat létrehozni - pár üvöltő kivételtől eltekintve, mint a jüan manipulációja, ami épp csak millió helyen ássa alá a nemzetközi gazdasági egyensúlyt - de valahogy mégsem lett jobb a helyzet.

Ekkor viszont Kínára szegeződött a kollektív agy buta tekintete, ahol valóban sokkoló mennyiségű embert sikerült kirángatni a döbbenetes mélyszegénységből, rekord idő alatt. Vajon miért?

Mert a demokrácia nem elég jó? Mert az autokratkus tervgazdaság jobb? A megbabonázott Kína-fanok szerint a rend fontosabb, mint az egyéni iniciatíva. A tervezés pedig jobb, mint ráhagyni az emberekre, mit is kezdenek magukkal.

Figyelem, a tervutasításos irányítás gondolata a kuszaszemű magyar vízsöneritől sem idegen. Állítólag mélyen a befolyása alatt áll egy volt tervhivatali doyennek és volt tanárának, Kopátsy Sándornak. Aki szerint a jószándékú, világjobbító terv márpedig igenis működhet. Csak azon kesereg olykor, hogy a piszkos politikusok mindig belerondítanak és széthordják a szép, koherens terv értékes elemeit, mielőtt kiadnák parancsba. Tisztára, mintha a mai közgazdászokat hallanám. A legtöbbjük - bár piachívő - sokkal jobban be tudná rendezni az országot, csak azok a politikusok és a választások ne lennének. Meg a kicsavart választói logika, meg minden.

És bár szerintem sem alkalmas válságkezelésre a demokrácia szokásos, deliberatív formája, de az állandó ellenkezés legalább megakadályozza a mindenkori politikai elitet abban, hogy még ennél is aktívabban kapkodjon és tapicskoljon az ösztönzők között. Mert azt azért hozzá kell tenni, hogy ha szabadjára engedjük őket, az még nem garantálja, hogy kezelni is tudják a válságot. 

Persze a kínai csodát sokféleképpen lehet interpretálni. Horribile dictu, valaki amellett is érvelhet, hogy a kínai pártfőtitkár személye miatt olyan a rendszer, amilyen. De persze ezt úgysem hinnénk el. Olyanokat viszont, hogy a rend fontosabb, mint a szabadság, simán benyelünk.

A befektetés és az innováció bizalmi műfaj.

Nagyon szeretnénk mindkettőt, de egy túl aktív kormány és egy túl gyanakvó (aka megbízhatatlan) vagy épp túl infantilis, vezérelvű lakosság nem kedvez neki. Ha a bizalom szintje alacsony, majd lesz helyettünk más.

Egy jól működő országnak kell a központi autoritás - eggyel kevesebb lehetőség, hogy a bürokraták ellentmondjanak egymásnak -, de kell egy bevonó politikai rendszer is. Ahol ugyanis a különböző igényeket nem lehet békésen, intézményesen becsatornázni, ott az alternatíva a robbanás, vagyis a forradalom. Növekedés ide vagy oda.