Egyszer már rugóztam azon, hogy minden önszolgáló nemzeti mítosz ellenére a magyar alapvetően nem szabadságszerető nép. Sokkal inkább gyáva. Arról is volt szó, hogy a látványos hisztik és melldöngetés sosem a cél elérését szolgálja, hanem hogy elmondhassuk magunkról: mi megpróbáltuk. De tervünk sem volt győzelem esetére.

Mindenki ismeri a viccet, amikor az idegent körbevezetik a pokolban. Az idegen lát egy üstöt, körülötte villás ördögök őrködnek és visszadobják, aki megpróbál kimászni. Kérdi, kik azok, a vezetője mondja, hogy hát az olaszok. A második üst mellett nem áll senki, csak egy felirat, hogy tilos kimászni. Az idegen megtudja, hogy azok a németek. Nekik nem kell őr. A harmadik üst mellett még felirat sincs. A benne ülők rezignáltan tűrnek. Nagy lehet az önfegyelem, ha még felirat sem kell nekik - mondja az idegen. Egy frászt - válaszolja az idegenvezető. Azok a magyarok. Ha az egyik megpróbál kimászni, a többi visszarántja.

Évezredek óta, a patriarchális társadalmak alapvető jellegzetessége, hogy a nőstény teljesen ki van szolgáltatva a hímeknek. Előbb az apjának, aztán az urának. Míg a hímek szövetségre lépnek, háborúznak, üzletelnek, barátkoznak, addig a nőstények kicsi, magányos szatelitként keringenek egyetlen hímjük körül. (Kivéve, ha él a hím anyja is, mert akkor anyós-meny dupla szatelit esete forog fenn, de ez távolról sem cáfolja az elméletemet, sőt.) Egy nő nem birtokolhat, nem szerződhet, nem jogalany.

Egy férfit megszerezni és magunkhoz láncolni egyszemélyes műfaj. Lehet leszólni a nőket, hogy sokan a mai napig képtelenek szövetkezni hosszabb távon, de ez egy évezredes örökség, sokan még mindig csak egy-egy hím figyelmét akarják felkelteni. Nehéz így két értelmes nőnek egymásra találni barátként. Pedig sokra mennének vele és nem csak pasizásban.

Két nő, ha összefogna, senki nem jönne rá, hogy összedolgoznak. Ez minden jó összeesküvés lényege is. A kooperációhoz azonban bizalom kell.

Van az a konteó-altípus, ahol valamelyik sértett vesztes összeszorított foggal azt sziszegi, hogy ezek mind ismerik egymást. Vagy ezek mind egy iskolába jártak. Ezzel mintegy kifejezni véli a bűnösséget. Holott megbeszélni, egyeztetni dolgokat a világ legtermészetesebb dolga.

Addig nekem nincs az egésszel semmi bajom, míg nekem is megvan a lehetőségem, hogy az ismerőseimmel megbeszéljek, egyeztessek dolgokat. Mert én is jártam ám iskolába és ott nem csak én voltam ám.

Na de mi különbözteti meg a szolnoki tizenkilences számú szakközép-iskolát az Etontól? Hát persze, Etonba gazdagok járnak. Na de jelenti ez azt, hogy én a szolnoki végzettségemmel meg sem próbálhatok hasonlót? Na ugye.

Az együttműködésben az a legjobb, hogy nem kell Etonba járni ahhoz, hogy kihasználhassuk az előnyeit. A magunk szintjén, a saját pozíciónkhoz képest ugyanakkora előnyökre tehetünk szert az önkéntes együttműködés által. Csak ne utálnánk/néznénk le annyira egymást.

A magam szintjén semmi nem akadályoz meg abban, hogy összehívjam a volt osztálytársaimat vagy mondjuk a rendszeres kommentelőimet és egy sör társaságában feltérképezzük, mit tudnánk már most is elintézni közösen vagy egymásnak. Az egyikünk egy húskombinátban könyvelő, a másik salakmotorokat szerel, valaki meg betegszállító vagy jogász. Van benne fantázia? De még mennyire!

Sőt, hogy a fenti példát kibontsam, a kommentelőim és én már egyszer kiderítettük, hogy néhány fontos, filozófiai kérdésben egyetértünk. Bizonyos értelemben jobban ismerem a kommentelőim világnézetét, mint a szomszédokét vagy a munkatársakét. Azaz véleményközösséget alkotunk, még ha kisebbségit is. Ez a mi választásunk, ami százszor értékesebb, mint bármi, ami születésünknél fogva ragadt ránk. (És épp azért fontos, hogy erről tudjunk és szerveződjünk, mert kisebbségben vagyunk, de ez egy másik történet.)

A saját szintünkön egész biztosan el tudnánk intézni dolgokat, a cégeink üzletelhetnének, megosztanánk infókat és könnyebbé tehetnénk egymás életét. Arról nem is beszélve, hogy mivel definícó szerint sokféle ember keveredik egybe ilyen nyilvános fórumokon, valszeg az ismereteinket is diverzifikálná. Gondoljatok bele! Soha senki nem bírná kitalálni, honnan ismerjük egymást, a társaság sokfélesége minden találgatásnak az arcába röhögne.

Azok az emberek, akik között egy kézfogás is elégséges, végtelen előnnyel rendelkeznek az életben. (Főleg ha nem tudják róluk.) Különösen azokhoz képest, akiknek ügyvédekre meg bíróságokra van szükségük. És itt most nem csak a bizalmatlanság tranzakciós költségeiről van szó.

Vannak, akik a fenyegetések egyensúlyával érnek el egyfajta mesterséges megbízhatóságot. Gondolj arra, ahogy a maffiába újonnan belépőknek el kell követniük valamit, ami miatt zsarolhatóvá válnak. Vagy akik közösen követnek el egy bűnt, mennek kurvázni vagy csalnak adót. Ez is egy módja a megbízhatóság megteremtésének. És a továbbiakban az így létrejött bizalom/megbízhatóság jól jövedelmez.

A kölcsönös bizalommal szerezhető előny hatalmas, jogszerű és teljes egészében adómentes.

De nem csak ezért törekszik minden diktatúra arra, hogy lerombolja a társadalomban a kooperáció készségét. Vagyis a bizalmat. Ha mindenki egyéni utat keres a teljhatalmú uralkodóhoz, akkor olyanok vagyunk, mint a szultán alázatos ágyasai. Önfeledten fetrengünk, szenvedgetünk a langymeleg posványban, ahol egy ultimate apafigurától függ minden, mi úgysem tehetünk semmit. Csak jó gyerekek vagyunk, teljesítjük, amit kér, esetleg fohászkodunk. Egy visszatért gyerekkor.

Ilyen értelemben nagyon "nőies" a magyar, méghozzá a legrosszabb értelemben. Mindent egyedül próbál elintézni és ebből azt a következtetést vonja le, hogy a másiknak segíteni őt magát is lehúzná a mélybe. Túlélni akar, nem emberként élni. És amit kitűzöl, azt meg is kapod. Ha alacsonyra lősz, keveset is nyersz.

Mert milyen a világ együttműködés nélkül?

Azt ugye említettem már, hogy a bizalmatlanság kétféle lehet: a másik nem elég okos, vagy rosszat akar. Mindkettő elég ahhoz, hogy a kooperációnak elejét vegye. Azt is írtam, hogy mivel ösztönzőkkel sem okosabbá, sem jóindulatúbbá nem lehet tenni valakit, így az államnak a bizalom/együttműködés építésében nincs szerepe. Legjobb esetben is csak hátrahúzódik, rosszabb esetben aktívan erodálja azt.

Akkor most elmesélem, hogy néz ez ki a magyar valóságban.

Adott két volt osztálytárs. Az egyikből sikeres kocsmáros lesz, a másikból sikertelen zenész. A kocsmáros megtehetné, hogy engedi fellépni a zenészt, de ő inkább tücsök-és-hangyásat játszik vele. Felhorgad benne az öntudatos Nanehogymá' és inkább magának is krt tesz, csak nehogy segítsen azon az érdemtelenen. Mondván: ha én szenvedtem és kemény munkával összehoztam egy saját kocsmát, nehogymár ő meg csak beleüljön a jóba és a sok művészkedés meg lazsálás után az én segítségemmel legyen sikeres. Inkább még azt is megfúrja, hogy a zenész máshol felléphessen és aktívan javasolja neki, hogy menjen el inkább pincérnek, ne kergessen művészi délibábokat. (Ha valaki szerint a kocsmáros valaha zenész akart lenni, megértem.)

Pedig máshogy is elsülhetett volna. A kocsmáros engedi zenélni a csóró ismerősét, aki ezután vagy befut, vagy nem - de ha befut, az a kocsmának is jót tesz. Ha meg nem, még mindig meglehet a kielégülése, vagyis hogy az illető elmegy pincérnek.

Mostanában vettem észre, hogy Magyarországon még sosem hallottam valakit úgy beszélni egy másik emberről, hogy egyszer még jó kontakt lehet. Olyan rövidlátóak vagyunk, hogy inkább megfúrunk valakit, mintsem hogy drukkolnánk neki, hogy jó kontakttá fejlődjön. Pláne nem segítünk. Még akkor sem, ha nekünk ugyan nem kerül semmibe.

Ennek a hátterében a sunyi kis büntetőösztönünkön kívül az áll, hogy az összehasonlítás fájdalmas. Ha az osztálytársam sikeres lenne, az bizonyítaná, hogy én is lehettem volna.

A bizalom az ismerésből fakad. Abból, hogy ismerünk valakit, nem tudjuk, de sejtjük, hogy megbízható. Ezt azonban nem szabad összetéveszteni az ismerés illúziójával, amikor is valaki ugyanahhoz a közösséghez (egyházhoz, nemzethez, rasszhoz) tartozik, ezért szavazunk bizalmat. (4. pont) Az utóbbi egy légvár. Bejöhet a dolog, de 50-50. Szintén fontos, hogy az a közösség választott, vagy születési.

Én a választott közösségek híve vagyok. Mindenki szabadon választhat barátokat, akikkel utána szabadon együttműködhet. Nem kell irigykedni, hogy nehogy már neki sikerüljön, vagy hogy persze, azok egy osztályba jártak. Mert te is megteheted. Segíts egy barátodnak és az ő sikere neked is hasznos lehet. Különösen mivel 99% hogy nem ugyanabban akartok érvényesülni, vagyis nem zárjátok ki egymást.

A nagylelkű az, aki segít a másikon (beengedi a zenészt), ha neki nem kerül semmibe - néha még akkor is, ha igen. Nem áldozatot kell hozni. A saját jól megfontolt érdekedben segíts.

Az irigy viszont ostoba. Ő még akkor is megakadályozná a zenész karrierjét, ha egyébként forgalmat hozna a kocsmájának, hogy régebben ott játszott a híres zenész. Az irigy az a kis hülye, aki képes beleharapni a kézbe, amelyik eteti, de főleg abba, amelyiknek éppen akkor semmi hasznát nem látja.

És mi van akkor, ha egy nagylelkű és egy irigy találkozik? 

Hát az irigy elveszi a kedvét a nagylelkűnek is az együttműködéstől. Az irigység és rosszakarat könnyedén szaporítja önmagát, a bizalom nem. Ahhoz ész is kell és megfontoltság. És persze le kell mondanunk a bizsergetően kielégítő előítéleteinkről.

Ezért szoktak idegenek kiábrándulni a sumákolós magyarokból. Mert a sumákolás és egymás fúrása akkor is rossz ajánlólevél, ha az adott külföldinek személy szerint nem ártottál vele. Mert az azt jelenti, hogy megbízhatatlan vagy.

N.B. NEM általánosítok. Vannak kivételek és akiket megtalálok, azokat nagyon megbecsülöm.