A gyengébbet hibáztatni veszélytelen. Az erőset veszélyes. Az erősebb a gyengébbet hibáztatja. A gyengébb is a gyengébbet hibáztatja. A gyávák között így teljes az összhang.

A nyavalyás jogvédők szoktak mindenkit áldozathibáztatással vádolni. Hát dehogy hibáztatod te az áldozatot, csak ő tehet róla, na.

De ahogy a "nemi erőszak történt" szókapcsolat hallatán nem tudsz az ég világon semmit a konkrét esetről (és mégis azonnal az jut eszedbe, hogy a szoknya biztos rövid volt), úgy a lecsúszott hajléktalan és kisemmizett trafikos láttán sem tudsz semmit a konkrét történetről - mégis azonnal őrá kened.

És ne gyere nekem statisztikákkal, mert egyet sem tudsz, és ha tudnál, akkor sem tudod, mégis mi a halált számolnak bele és milyen módszerrel.

A helyzet az, hogy elbaszták a brandinget.

A Stockholm szindróma nem csak észak-európai bankokban elkövetett túszejtéses rablásokra vonatkozik, hanem sokkal általánosabban, a kilátástalan függőség miatt kialakult kötődést jelenti, amit félelem hív elő. Ez egy univerzális emberi reakció, gyakoribb, mint hinnénk. A túszejtős bankrablásnál csupán azért tűnt fel, mert az áldozat épp ahhoz kötődött, akitől félt. Ez így nem volt logikus.

Máskor ez két (látszólag) különböző dolog, mint akormány és a terrorista - így ha beleszeretsz a kormányba, mert félsz a terroristától, azt normálisnak tartjuk, pedig nem az.

Ha beleszeretsz a tűzoltóba, aki kimentett, az senkinek nem tűnik fel, hogy dehát nem is ismered. Ha ő gyújtja a tüzet, már mindenki látja, hogy a szerelmednek semmi köze a szerelmed tárgyához.

Ugyanígy járt az áldozathibáztatás is. Amikor egy nemi erőszak áldozatának azonnal a szoknyahosszára ugrik a kis agyad, az feltűnő. Miért nem töltöttél egyetlen másodpercet azzal, hogy az elkövetőben kerestél valami kis apró hibát?

Ahogy a Stockholm szindróma nem csak észak-európai bankokban elkövetett túszejtésekrea vonatkozik, úgy az áldozathibáztatás sem csak áldozatok hibáztatását jelenti, hanem a gyengék utálatát.

Ennek több oka van:

• Nem szeretnél gyenge lenni, félsz tőle
• Ha viszont a gyengébe rúgsz, akkor azt teszed, amit az erős is tenne
• Azonosulhatsz (a saját kis fejedben) az erőssel
• Egy pillanatra te vagy maga az erős – csak valaki észre ne vegye
• Elvégre sokkal egyszerűbb abba rúgni, aki nem üt vissza. Még olyankor is, amikor csak a véleményedről van szó.

De azt ugye te is látod, hogy nem lettél valóban erős. Cserébe nem javítottál a saját helyzeteden egy kicsit sem. Még mindig csak remélheted, hogy kapsz valami kegyet, de továbbra sem tehetsz semmit a saját helyzeted javításáért.

Az erős még mindig megbaszhat téged is.

Nem elég rászavazni, hogy adjon neked trafikot. Vagy legalább ne vegye el az utolsó megtakarításodat.

Az alattvaló lenézi a gyengébbet és isteníti az erőt

De csak ha az erő erőszakos. Soft power nem elég. Az punciknak való.

Orbán istenítené Orbánt, ha alattvaló kis csicska lenne. Mint ahogy az is.

Az autoriter személyiségzavar ugyanaz a hierarchia alján és tetején is. Ha hagyod, hogy csicskáztatás menjen, ha szerinted nincs világ szopatás nélkül, akkor a fasz bármelyik végére kerülhetsz. Orbán történetesen a kellemesebbik végén van. De ha nem ott lenne, akkor ő is felnézne az éppen aktuális diktátorra.

Aki elfogadja a bráner, mint fegyelmező eszköz létét, az mindegy, melyik végén van éppen, akkor is alattvaló.

Az alattvaló nem tud lejönni egymás basztatásáról. Nem basztatás-mentes életet akar, hanem hogy most akkor végre ő basztathasson. Ezért van, hogy tévesen azt hiszi, hogy ha ő lenne a diktátor, az lenne a szabadság maga. Egy büdös nagy lófaszt.

Ha te is lehetnél a király, attól még a királyság lehet rossz.

De egymást lenézni sokba kerül

Konkrét, gazdasági veszteséget okoz. Ha senki nem működik együtt a másikkal, mert azt hülyének, inkompetensnek, megbízhatatlannak, vagy (esetünkben) gyengének tartja, aki úgysem ura a tetteinek, akkor az a közösség belefúródik a földbe. Szépen, lassan, hogy lehessen másra fogni.

Az államban (elnyomó rezsimben) való hit azzal jár, hogy nullára diszkontálod a többi emberbe, az önkéntes együttműködésbe vetett hitedet. És ezt kivetíted – és mások is rád vetítik.

A gyengébbik kutya túlélési stratégiája

Egyszer már álmélkodtam azon, hogy mennyire elkurvul mindenki egy elnyomó társadalomban. A lakosok ugyanúgy egyéni utat keresnek a hatalomhoz, mint (a butább) ágyasok a háremben a tulajdonosukhoz. Nem hisznek abban, hogy egymással is együtt lehetne működni. 

Hát persze, hogy hasonlít az elnyomott, jogtalanított, háztartásba és szülesztésbe züllesztett nőstények sztereotipikus viselkedése ahhoz, ahogy mindenki, a hímek is viselkednek a feudális urukkal. Hiszen ez nem egy női stratégia, hanem az underdog, az alulmaradók túlélési stratégiája.

Igen, azt mondtam, hogy egy elnyomó rendszerben, mindenki (minden pasi is) a diktátor szukája.

Az alattvaló olyan a tekintélyelvű vezetőnek, mint a szolgalelkű nő az őt elnyomó férfinak

Nem érez együtt a többi nővel/alattvalóval, hanem még őket okolja. Ha éppen erőszakolnak egy másik nőt, még le is köpi, hogy minek jár olyan rövid szoknyában, és örül, hogy vele ez nem történhet meg, mert ő a férfiak pártján áll, ő rájuk szavazott.

Örül, ha valamiben tetszeni tud – aznap este finomabban fogják megerőszakolni és TÉNYLEG büszke lesz magára

Kimagyarázza, miért veri az ura. Nála jobb magyarázatot senki nem tud találni. És rajta kívül senki nem is keres kifogást. Csak neki fontos, hogy a férfinak legyen „oka” a verésre. Csak ő mentegeti. A férfi nem kér mentséget. A többi férfi sem. A többi nő is tudja, miért verik. Mindenki tudja, hogy miért vegzálja az adóhivatal. 

Ha a nőt éppen megerőszakolják (házasságon belül), de sikerül meggyőzni magát, hogy ezt így akarta, de legalábbis ez a dolgok rendje, de mindenesetre senki nem szólja majd meg érte. Ha éppen auditálással bünteti az adóhivatal, senki nem számíthat együttérzésre vagy segítségre. Akkor sem, amikor elviszik. Jobban kellett volna idomulni.

Ő választotta az elnyomóját, most már tessék kussolni. Igent mondott, nem?

Ha sikerül magadat meggyőzni, hogy szereted az erőszakolódat, akkor az tough love (se vele, se nélküle), nem erőszak. Sokan kaján módon a Stockholm-szindrómára mutogatnak, mint a nők évezredes módszerére, hogy megtanulják szeretni azt, aki éppen erőszakolja őket, mint hadizsákmányt. Nem véletlen, hogy a szexrabszolga és a házasság intézménye olyan nehezen szétválasztható. Ha egy kislányt eladnak egy öregembernek szexrabszolgának és cselédnek, az rabszolgaság. Ha egy pap rábólint, házasság, szentség, meg kutyafasza. Holott a kislány szemszögéből tök mindegy. Neki meg kell szoknia, vagy belehal/beleőrül.

Még jó, hogy ott van neki a családi minta: ha valakitől teljes mértékben függünk, az a szeretet. Akkor is, ha félünk tőle. Gondolom akkor is, ha undorító. Akkor mondjuk sajnáljuk érte, hogy szegény, senki más nem szereti… Ja, hogy ez a Szépség és a Szörnyeteg plotja!

"Nem kell tökéletesnek lenni..." nade bazmeg!

Ahogy a háztartási erőszak áldozata is kötődik az agresszorához, úgy az elnyomott lakosság is kötődik az elnyomójához. Minél jobban fáj, annál erősebben győzi meg magát arról, hogy ez a szerelem. Mit szerelem, ez maga az élet!

Ugyanígy a gyengék utálata is az alulmaradók trademark gondolkodási tikkje. Bármi kicsi stimulusra azonnal a gyengék hibáztatásával fognek reagálni és képzeletbeli buksisimit kapnak az agresszoruktól. 

De ha lenézed azokat, akik hagyják magukat megbaszni és nem fognak össze, akkor ideje lenézni magadat, valahányszor arra ugrik az agyad, hogy miről tehet a vesztes.

Igen, hibázik. De az vajon nem "hibázik", aki lenyomta?

A gyengébb, ha hülye volt, saját magának tett keresztbe. Az erősebb meg nagyon is pontosan tudta, hogy ő most valakinek ártani fog. Ha valaki leissza magát, az hülyeség. De megerőszakolni meg agresszió. Lehetne, hogy egyszer az életben ne legyél csicska és az agressziót utáld, ne a gyengét?

Regresszió és önhibáztatás

A Stockholm-szindróma az a mechanizmus, amivel egy gyerek túléli az extrém függést, amiben a családjával van. Ha ezek után a gyereket hibáztatod, csicska vagy. Akkor is, ha a gyerek is magát hibáztatja.

Ha valakit bántalmaztak a szülei, még olyankor sem állunk mindig az áldozat mellé, olyankor is keressük, hogy ő mit tehetett gyerekként, amivel előidézte az erőszakot. Például védjük a túlterhelt szülőt. Persze, tényleg szar gyereket nevelni, tényleg túlterhelt, én aztán vágom. De erre ráfixálódni és az agresszort mentegetni csicskaság.

És ha egy embernek a szemébe tudunk nézni és hibáztatni azért, hogy gyerekkorában a szülei bántalmazták, és azt mondani neki, hogy bocsásson meg (azaz keressen valami okot, amiért mégiscsak szeretni tudja őket és gondozza őket úgy, mintha nem bántották volna) – akkor mit várunk azoktól, akik egy diktatúra áldozatával állnak szemben?

Hát persze, hogy még őt hibáztatják.

Ha egy kicsit jobban meghunyászkodik, ha egy kicsit szervilisebb, akkor lehet, hogy nem hívja ki maga ellen az adóhivatalt és most nem lenne kisemmizve. Akkor megtarthatta volna a munkáját.

És ebben az áldozat is partner lesz, ő is magában keresi a hibát. Ahogy egy gyereknek bűntudata van, amiért nem tudja szeretni az agresszor szüleit, úgy egy alattvaló is inkább a saját élhetetlenségére fogja, hogy nem tudott megélni az elnyomó rendszer alatt.

Egyáltalán kiáll valaki azok mellett, akiket politikai okból kirúgnak, vegzálnak, nem vesznek fel valahová?

Egy idegentől többet elvárunk a szeretetért, mint egy szülőtől. Egymástól mindent elvárunk, az államtól semmit. Egymástól meghunyászkodást, az államtól még önmegtartóztatást sem. Innen lehet tudni, hogy csicskák vagyunk.

Nem, nem kell szeretni a gyengét. Semmi szeretnivaló nincs sem a gyengeségen, sem az erőn.

Az agressziót kell utálni. Az elnyomást kell utálni. Azt mered?