A Stockholm-szindróma egy túlélési stratégia.

Túlélési.

Stratégia.

A "szindróma" szó félrevezető. A Stockholm-stratégia akkor rendellenesség (nem célravezető gondolkodásforma és magatartás), ha olyankor alkalmazzuk, amikor nem is vagyunk túszul ejtve. Ha lenne kiút.

A Stockholm-szindrómának átmeneti állapotnak (stratégiának, eszköznek) kéne lenni addig, amíg ki nem szabadulsz. A valóságban azonban ez nem olyan egyértelmű, mint egy bankrablásnál. És különben is nehéz észrevenni, hogy még mindig mentális fedezékben vagy, holott már nem kéne.

Hányszor hallottátok már ennek a közhelynek különböző formáit:

"Istenem, adj derűt, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni. Bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg bírok változtatni, és bölcsességet, hogy fel tudjam ismerni, a kettő közötti különbséget."

(A magyar internet Marcus Aureliusnak tulajdonítja, amivel kicsit kizökkentett a munkából és fél órája keresem a bizonyítékot, de nincs. Annyi biztos, hogy ez volt az amerikai Anonim Alkoholisták imája, és hogy (istenmentes) variánsait már korábbról is ismerjük. De nem is ez a lényeg.)

A Stockholm-szindróma kialakulásának alapfeltétele, hogy a túsz (áldozat) ne lásson kiutat. Mindegy, hogy tényleg nincs kiút, vagy téved, vagy csak meggyőzte magát. Szerinte nincs kiút.

Akkor pedig egy teljesen racionális, célravezető túlélési stratégia, ha az agresszor pártjára áll.

Ismétlem: nem életstratégia, hanem túlélési stratégia.

Ennek elemei (a teljesség igénye nélkül):

1. Nem hiszi, hogy van kiút.
2. Külvilágról szóló hírek visszatartása segíti az állapot kialakulását.
3. Az áldozat az agresszor szemszögéből nézi a világot. Elveszíti a saját nézőpontját. Saját érzelmeket elnyomja
4. Minden figyelmét a túszejtő érzéseire és szándékaira szegezi
5. Őszintén neheztel azokra, akik meg akarják menteni
6. Küzd az agresszor érdekeiért
7. Nem vállal közösséget a többi áldozattal, saját utat keres az agresszorhoz
8. A puszta tény, hogy az agresszor nem öli meg, elég neki, hogy végtelenül hálás legyen. Az életet adta neki... Ez azt is lehetővé teszi, hogy azt képzelje, közte és az agresszor között valami különleges kötelék van
9. Infantilizálódás. Regresszió.
10. Fokozatosan elveszíti a hitet a saját ítélő- és cselekvőképességében. A túszdráma végére azt sem érti, hogyan tudott ő korábban csak úgy döntést hozni arról, mikor megy vécére.
11. Az erkölcs feltételessé válik: Szegény agresszor most épp nem engedheti meg magának, hogy kölcsönösen tiszteljétek egymást. És te sem engedheted meg magadnak, hogy erkölcsösen viselkedj a többi tússzal. Az erkölcs minden relációban fel van függesztve. Helyes az, amiért nem jár büntetés és helytelen az, amiért beleverik a fejedet a bank márványpadlójába, vagy még rosszabb...

Az egész szindrómát az a félelem indítja be, amit az agresszió okoz. (Másik neve is van: terror-bonding, ill. trauma-bonding, ami sokkal jobban leírja a jelenséget.) Azaz attól "szeret bele" az elnyomójába, hogy az megtámadta. De megint mondom, ez teljesen racionális védekezési, túlélési mechanizmus, ha tényleg nincs kiút. Csökkenti annak az esélyét, hogy az agresszor megöli.

Ugyanez játszódik le, ha egy rezsim átveszi az uralmat. Félelmet kelt. (Jó, tudom, te nem félsz, csak mások.)

Ilyenkor beindul a stockholmizálódás:

1. A hit, hogy a rendszer megváltoztathatatlan. Nincs kiút

A konszenzus az, hogy a rendszer megváltoztathatatlan, vagy legalábbis az emberek elhiszik, hogy az. Nem bíznak egymásban, az együttműködés lehetőségében, mert ők ugyan nem félnek, de a többiek igen, és úgysem állnának ki.

Azaz a "voice", a hangod felemelése és a dolgok megváltoztatása nem érvényes stratégia. Maradna az "exit", a kilépés, de az meg tilos.

Nem véletlenül építgetnek a diktátorok falakat és tartanak fenn határzárat. A berlini fal nélkül majdnem az összes kelet-német elhúzott volna a picsába. Aki viszont bennragadt a börtönben, megváltoztatta a gondolkodását. Különböző irányokon és módokon, de megtanulták elfogadni, akár megszeretni a rendszert és szomjasan ittak fel minden propagandát, ami ebben igazolta őket.

Akik szerint itt élned-halnod kell, azok megoldották ezt a kérdést. Ez itt egy túszejtés és soha nem lesz vége. Kezdheted megszokni a bráner ízét. Ha tényleg nincs kiút, értelmetlen az ellenállás. Ha elkezdenék itt duzzogni, hogy nem szeretem a gravitációt, te is nagyon bölcsen leugatnál, hogy szokjam meg.

Kár, hogy nem minden olyan egyértelműen elkerülhetetlen, mint a gravitáció.

2. Az agresszor szemszögéből nézi a világot. Elveszíti a saját nézőpontját

Próbáltad már valakinek elmagyarázni, hogy ő nem Orbán Viktor? És sikerült?

Az alattvalók hajlamosak rá, hogy elveszítsék a saját perspektívájukat. Úgy gondolkodnak a világról, mintha ők lennének a szegény, szerencsétlen uralkodó, akinek kordában tartania ezt a sok alattvalót. És őszintén aggasztja őket, hogyan lehetne kormányozni ezt a sok birkát. Abbéli igyekezetükben, hogy megfegyelmezzék a sok (többi) birkát, olyan javaslatokat tesznek a saját lealázásukra, tönkretételükre és vegzálásukra, hogy csak pislogsz. És nem értik, hogy magukkal basznak ki. Teljesen átvették a túszejtőjük nézőpontját, érzik, milyen nehéz helyzetben van, és totálisan megvetik a problémás túszokat (mint a civil szervezetek) és a rendőröket odakinn (most mondjuk EU), akik a kiszabadításukon dolgoznak.

Kialakul bennük egyfajta komplementer hős-szindróma (bassza meg, ezt a posztot sem fejeztem be nektek), ahol elémennek szegény hős agymenésének, és átérzik, milyen nehéz lehet neki hősködni. A heroikus vezér mémje ennek a következménye. Szegény Putyin atyuska, milyen nehéz lehet neki, nem csoda, hogy nem jut ideje nekünk ételt biztosítani.

Amit nem csinálnak: nem várják el, hogy az agresszor ne raboljon bankot, vagy hogy ha már rabolt, legalább magát adja fel, minthogy megöljön valakit. Nem várják el, hogy az bántalmazó házastárs visszavegyen az irracionális igényeiből, vagy netán megtanulja kontrollálni az agresszióját. Nem várják el, hogy a diktátor ne zsarnokoskodjon, inkább arra fókuszálnek, hogy milyen nehéz lehet ennyi embert elnyomni. Hát hogy le van terhelve szegény. Az erősebbtől, akitől függ az életük, nem várnak el semmit. Csak a gyengébbtől és saját maguktól. Abból nem lehet baj.

3. Az alattvaló küzd az agresszor érdekeiért

Az eredeti, stockholmi túszok egyike felhívta Olof Palme miniszterelnököt és őszintén neheztelt rá, amiért veszélyezteti az életüket azzal, hogy rendőrök állják körbe a bankot.

“I think you are sitting there playing chequers with our lives. I fully trust Clark and the robber. I am not desperate. They haven’t done a thing to us. On the contrary, they have been very nice. But you know, Olof, what I’m scared of is that the police will attack and cause us to die.”

De nem kell bank ahhoz, hogy tússzá válj és így kifordulj magadból. A bántalmazott házastárs őszintén fel van háborodva, ha fel mered jelenteni a támadóját és simán hátba szúr, hogy te ne szóljál bele. Ha fel akarod szabadítani a prostituáltat, akit vernek és kisemmiznek, az téged fog megtámadni. A kisemmizett trafikos simán elmegy tüntizni a rezsim szuverenitásáért, hogy továbbra is azt csinálhasson vele, amit akar.

Egyáltalán, ne küzdj más jogáért, hogy azt csinálhasson veled, amit akar. Az hülyeség. 

Főleg azok vakok a saját alattvalói beidegződéseikre, akik nagyon átverhetetlennek tartják magukat. Őket a legkönnyebb megvezetni, mert az előző hiedelmükből következik az is, hogy amire igent támad kedvük mondani, az csicskulás nem lehet – holott az. A hangerejüket a hiedelem táplálja, nem a saját véleményük. Azért olyan hangosak, mert az erőset védik.

Szerintük másképp nem is lehetne. Mindig lesz agresszor. Bráner mindig lesz, csak az a kérdés, melyik végén állsz. Olyan nincs, hogy valaki nem kurva, csak olyan van, hogy kedves a strici. De új stricit sem akarsz, mert ez a strici már szeret téged, nektek közös köteléketek van... olyan... különleges. Inkább reméled, hogy valamitől kedvesebb lesz veled. De olyan nincs, hogy téged ne dugjanak akaratod ellenére. És erről bárkit, bármilyen hangerővel meg akarsz majd győzni.

Így lesz a túszból segítő a következő túsz elejtéséhez. Az abuzált feleségből felhajtó a férjnek. Öntudatos állampolgárból békemenetelő birkalélek.

Minek is álltam ellent az elkerülhetetlennek? Hiszen így megdugva boldogabb vagyok. Te se állj ellent. Nem hallod, mit mondtam? Nincs kiút. Majd én bebizonyítom. (Enforcer)

Az alattvaló iszonyúan dühös és őszintén gyűlöli, aki azt meri mondani, hogy elnyomás nélkül is lehetne. De mint minden gyűlöletet és agressziót, ezt is a félelem motiválja. Azt támadja, akit mer. A rezsimet nem meri, úgyhogy rád fog támadni. A rezsim nevében.

Ha ilyet látsz, csináld azt, amit én: tekints rá úgy, mint egy gazdatestre, akiben átvette az irányítást egy vírus és az beszél belőle. Használja az agyát, az emlékeit, az intelligenciáját, a meggyőző-képességét és a hangszálait - és mindezt azért, hogy önmagát védje/terjessze. 

4. Az erkölcs feltételes, és "helyes" az, ami az agresszor érdeke

Már meséltem azokról, akik nem tudják megkülönböztetni a helyest a törvényestől és az erkölcsöt a szabályokból próbálják kikövetkeztetni. Ugyanők hajlamosak arra, hogy minden erkölcsi normát kiröhögjenek, mondván hogy nem áll mellette rendőr, nem biztos a büntetés.

Az áldozat nem bízik magában. Egyebek között a saját döntéseiben sem. Miért pont az erkölcsi ítélőképessége maradna meg?

Az elnyomásban az a „helyes”, ami az elnyomó érdeke (úgyis törvénybe fogja iktatni és rendőrökkel betartatni) és az a „helytelen”, amivel sérted az érdekeit, vagy macerássá teszed a saját elnyomásodat. És bazmeg a saját gyerekedbe is bele fogod verni, nemhogy a szomszédba.

5. Infantilizálódás, regresszió

A Stockholm-szindróma túlélési stratégia-jellegét a legjobban az mutatja, hogy tulajdonképpen ez az a mechanizmus, amivel egy gyerek túléli az extrém függést, amiben a családjával van. Ez addig nem érdekes, míg a család nem aktív agresszor. Akkor látszik meg igazán a túlélési stratégia összes tünete, amikor egy súlyosan diszfunkcionális családtagot, szülőt védelmez a gyerek.

Egy szülőt, aki soha, semmi okot nem adott a szeretetre, egyszerűen csak mélyen ki volt neki szolgáltatva gyerekként. Vagy nézz körül az ismerőseid körében, hányan szenvednek kábé poszttraumás stresszben, valahányszor hazalátogatnak, de nem merik nem csinálni, és ha megkérdezed, rád támadnak, hogy de azért ez szeretet. És üvölt belőlük az összes érv, amivel az évek során a világ ezt beléjük verte.

Egy idegentől többet elvárunk a szeretetért, minthogy adjon enni, miközben ecseteli, hogy semmirekellők vagyunk, vagy bocsánatot kérjen, miután elvert minket. Egy szülőtől, akitől függtünk, ezek a morzsák maga a "szeretet". Halálra is éheztethetett / verhetett volna.

A demokratikus átmenet után sajnos nincs tömeges terápia

Ez a legnagyobb bajom az egésszel.

Te még ahhoz vagy szokva, hogy engedélyt kell kérned mindenhez, de senki nincs, aki megtanítana élni a szabadságoddal.

Ha valakit egy pincében tart fogva évekig a drága, édes jó apukája, aki megvédi és elintéz neki mindent, annak utána komolyan kell dolgozni azon, hogy kimossa a saját agyát. Az egy dolog, hogy őszintén fogja sajnálni a szegény papit, akinek most börtönben kell sínylődni, de sok időbe fog telni, amíg képes lesz megengedni magának, hogy úgy gyűlölhesse, amennyire megérdemli a vén geci.

A lengyelek sokkal jobban gyűlölik a Szovjetuniót, mint a magyarok. Náluk nem volt koraszülött jóléti állam, náluk nem tett úgy Kádár, mintha a saját pénzükből és a nevükben felvett hitelből nekik adakozna. Nekik semmi okuk nem volt mentegetni a rendszert és a jó oldalát keresni. Őket végig büntették. Rossz stratégia. Itt bezzeg megy a nosztalgia.

Arra sem vagyok kíváncsi, mi lesz szegény észak-koreaiakkal, ha bedől a kommunista skanzen. Nem, nem fognak önfeledten hálálkodni, legalábbis nem örökké. Ki segít majd nekik megtanulni, hogy mihez kezdjenek az életükkel, ha nem a túlélés a cél, és nem a megfelelő segg nyalása az oda vezető egyetlen út? Biztos nem a magyarok, de nem is a kelet-németek.

A Hétköznapi Csicskaságok a te alattvaló szokásaid. Így éled túl a rendszert, ami nem is biztos, hogy nem változtatható meg. És ezek a szokások nem csak tettek. Hanem vélemények, gondolkodásmód, azaz mentális szokások.

Amikor egy diktatúrát lecserélnek egy szabadabb rendszerre, olyankor nincs terápia. Nem segítenek levetkőzni az alattvalói gondolkodást. A Stockholm-szindrómát, ami az egyetlen működő túlélési stratégia volt régebben. A gondolkodásodról nem is tudod, hogy alattvalói maradt, úgy aztán soha nem fogsz tudni változtatni rajta. 

Ha mindenki ragaszkodik a túléléshez, ha elterjed az a nézet, hogy a túlélésre való berendezkedés csak egy nagyon biztonságos életstratégia, ott baj van. Akkor az egész csoport visszasüllyed az elnyomásba.

A viselkedésünkkel, a véleményeinkkel, a hivatalokhoz való hozzáállásunkkal gyakorlatilag visszarimánkodjuk, hogy valaki nyomjon már el minket – bocsánat, intézze már el nekünk. Olyan pofoznivaló arcot vágunk, szinte helybe megyünk az agresszorért. A sok nyafogás, hogy ez is rossz, meg az is rossz – kiváltja a politikai prostikból az ezt is elintézem, meg azt is elintézem reflexet. Aztán mikor rájuk bízod a fele pénzedet, a pénz biztosan elfogy, de a problémádnem lesz elintézve. És közben semmi nem gátolja őket az önfeledt lopkodásban. Te biztos nem, te a kifogásokat keresed nekik. Hogy olyan kemény munka az a kormányzás, értsük meg őket, kell nekik az a kis lopkodás. Hogy ne szóljon be senki nekik, ha téged fegyelmeznek, mert megérdemelted a verést, és különben is, a te stricid szuverén. Annyira nem vagy képes elképzelni, hogyan is tudnád megoldani a törött kislábujjat nélkülük, hogy őszintén félsz, mi lenne, ha verés közben véletlenül infarktust kapna.

Az eredeti, stockholmi rablás után maga a bankrabló is meglepődött, de le is nézte a túszokat. Hogy olyanok, mint a mocskos állatok. Nehéz kinyírni, ha valaki olyan őszinte, bociszemekkel szerelmes beléd, de nem is lehet emberként tekinteni arra, aki így kifordul magából és teljesen átengedi magát neked. Hát nem látja, hogy te is csak egy ember vagy? Méghozzá olyan ember, aki rabolni ment oda? Ezek szerint nem. Bazmeg, ezek tényleg ennyire hülyék.

Ő is kurvára lenézte a túszokat, minek ezeknek szabadság?

‘It was the hostages’ fault,’ he said. ‘They did everything I told them to do. If they hadn’t, I might not be here now. Why didn’t any of them attack me? They made it hard to kill. They made us go on living together day after day, like goats, in that filth. There was nothing to do but get to know each other.’

Ezek után te sem éreznéd úgy, hogy bármivel is tartozol nekik.  

Az elnyomás alatt kifejlesztett stratégiák nem tarthatók fenn egy szabadabb renszerben. Gondolj csak a kicsavarodott erkölcsökre vagy a tanult tehetetlenségre.

Naszóval

adj gyomrot, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni. Bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg bírok változtatni, és bölcsességet, hogy fel tudjam ismerni, a kettő közötti különbséget.

Különben nyitott ajtó mellett fogok éhen dögleni a pincében, miközben a halott túszejtőmet istenítő versikéket tanítok a gyerekemnek, és hiszem, hogy velem sokkal, de sokkal szigorúbban kellene bánni és még tippeket is adok rá, mert szegény túszejtőnek nehéz a dolga.