Ha egy hülyeséget elég sokáig csinálnak, egy idő után magára ölti a Tradíció ünnepélyes megkérdőjelezhetetlenségét. Ezért van az, hogy a politikusaink akkora magától értetődőséggel ütik bele az orrukat az alattvalók magánéletébe, otthoni szokásaiba, szexuális életébe és ezért kezelnek minket két lábon járó adófizető-szaporító gépezetként. Mert mindig is azt tették.

A Vatikán még könyvet is adott ki az egyház által szentesített szexuális pozíciókról, amelyek természetesen kizárólag szaporítási célzattal vethetők be. (Az élvezetet lehetőleg kerülni kell - vagy ha elkerülhetetlen, legalább meggyónni. A gyerek pedig gondolom a penitencia...)

Az egyházi szakirodalomból kiderül egyebek között, hogy azok a párok, akik zsákbamacskát vettek el szűzen házasodtak:

• 22%-kal stabilabb kapcsolatba kerültek
• éppen 12%-kal jobb kommunikációs szintet értek el és
• 14%-kal nagyobb szexuális elégedettségről számoltak be.

Azt most inkább nem csapom le, hogy ezt mégis hogy a túróba számolták ki és mégis mi ilyenkor a benchmark a szexuális elégedettség terén.

De valahányszor politikust hallok a magánéletemről véleményt alkotni, vajon csak én látom, hogy a király meztelen? Hogy épp a szexuális életemről beszél nekem egy másik felnőtt humanoid? Hogy épp hülyét csinál magából? Hogy vagy perverz, aki mások szexuális életére gerjed, vagy csak kielégületlen és frusztrált.

Akkor hadd mondjam el a véleményemet a házasságról, előbb emberi, majd társadalmi szempontból. (És velük szemben én nem kívánom, hogy mások is egyetértsenek velem. És legfőképp: nem foglalom törvénybe a véleményem.)

Vadászgatunk? Gyűjtögetünk?

Mindig is az intellektuális renyheség jelének tartottam, amikor valami tudósféle a halászó-vadászó korszakunkból vezet le valamit. Mert aki az emberi párkapcsolatokat a vadászat és a gyűjtögetés, a szexualitást pedig a reprodukcó felől közelíti meg, az valamiről nagyon lemarad.

Itt van mindjárt 237 ok, amiért az emberek szexelnek. És abból csak egy a gyerekvállalás. (És messze nem a legizgalmasabb...)

De ha már muszáj, akkor tessék:

Bizonyított tény, hogy a párkapcsolat biológiai értelemben is csak az utód önállóvá válásáig lát el funkciót. Az is tény, hogy a szexuális érdeklődés a legtermészetesebb módon elmúlik pár év után. Hogy azon kívül még mi van a párok között, azt párkapcsolata válogatja, de egy biztos: 

Nincs biztosabb módja annak, hogy megutáljunk valakit, mint hogy napunk jelentős részét együtt töltjük vele.

És itt jönnek a minglik. Azok, akik párkapcsolatban, de külön élnek.

Nálam például így néz ki a helyzet: Hogyha valakivel tombol az egymás iránti érdeklődés, akkor azért nem akarom lerombolni az ideált. Ha meg már nem, akkor meg azért nem akarok vele összeköltözni.

De ez én vagyok, és mivel nem vagyok se politikus, se birka, nem akarok másokat is ugyanerre kötelezni.

Pedig még érvem is lenne mellette. Fennkölt is lenne, ha épp az kell: 

Ha ugyanis nem rohanunk "kiismerni" a másikat, tovább megmarad az egymás iránti tisztelet és a felek nyitottsága. Nem olyan rettenetesen fontos az, hogy hibát találjunk másikban. "Kiismerni" a legtöbb ember számára szinonim azzal, hogy felderítjük a másik rossz tulajdonságait. Akkor nyugszanak meg, ha  sikerült lerombolniuk az ideált - aztán néznek bután, hogy nahát, így már nem olyan jó.

"De nem baj, ez a szerelem."

Egy frászt. Ne rángassunk le minden nemes dolgot a saját, primitív, önpusztító szintünkre. A szerelem nem szenvedés és nem tűrés. Mert bár a tűrést és a szenvedést önmagáért való erényként sulykolta be a drágajó katolikus egyház, szenvedés és szenvedés között van különbség. Ha nem egy cél érdekében "szenvedsz", hanem csak úgy szar neked, azért nem jár kredit meg pirospont.

Ha például lemondást jelent neked az összeköltözés, az előbb-utóbb meg is fog látszani rajtad. Hiába csikorgatod csendben a fogad és mantrázod magadban, hogy tűrés jó és tűrés=szerelem, a másik is szarul fogja érezni magát. Belekényszeríted magadat és még egy embert egy lealacsonyító helyzetbe, amely teljes egészében elkerülhető lett volna, ha nem költözöl össze, csak mert anyád meg a szomszéd is úgy csinálta, plusz olcsóbb is.

Várd meg szépen, míg valóban feltámad benned az igény, vagy megtalálod azt, akivel kedved lesz együtt élni - whichever comes first.

Egyébként csak a kényelem, a megszokás és a lustaság vezérel. Ha nincs már kedved erőfeszítéseket tenni a kapcsolatban, lehet, hogy nem kéne tovább fokozni az összezártságot.

Miért költöznek össze fiatalok? 

 Élhetnél egyedül is:)

Amit magam körül tapasztalok, az nagyon lehangoló.

Az emberek egyetemista korukban még óvatosak. Nem bútoroznak csak úgy össze valakivel, vagy ha igen, onnan könnyen ki tudnak farolni. Kérdezz meg egy átlag egyetemistát és jó eséllyel kiderül, hogy: 1) már évek óta jár valakivel, de 2) nem gondolja, hogy még nyugdíjas korában is szeretné maga mellett látni. Vagy még 3) nem gondolkdott ezen, de inkább nem.

Könnyű az egyetemistáknak, nincs rajtuk szaporodási nyomás.

Amint az illető belecsúszik a munka világába, hirtelen elmúlik a nagy óvatosság. Ami legalábbis kontraintuitív. Hiszen ha abból indulunk ki, hogy már tapasztaltabb, a tettei következményeivel is jobban tisztában van, és anyagi értelemben is felfogja, hogy mekkora a tétje a párválasztásnak, akkor azt hinnénk, hogy megfontoltabb lesz. És azt látjuk, hogy épp ellenkezőleg viselkedik.

Amint ugyanis beüt a kapunyitási pánik, az emberek eszeveszetten kapkodnak, hogy kivel is lehetne összebútorozni. Olyan hirtelen születnek "spontán szerelmekből" összeköltözések, hogy én is csak kapkodom a fejemet. Valaki, aki világ életében óvatos, konzervatív és megfontolt volt (30 alatt úgy ismerjük, hogy töketlen), az a kapunyitással hirtelen bevállalós lesz és elveszi az első nőt, aki mellécsapódik.

Hogy miért? Talán mert megtalálta az igazit? 

Ne röhögtessetek.

Ha megkérdeznéd őket, akkor persze a standard "szerelmes vagyok" választ kapnád. Esetleg felmerül még a "végiggondoltam és jó lesz így", vagy az "anyám/csajom akarta, nem én". Attitűdje válogatja.

A valóságban minden esetben a spórolás áll a dolog mögött. A pár mindkét tagja megtakarítást remél a közös kérótól. Azért olyan sürgős. Nekem ne mondja senki, hogy él-hal azért, hogy láthassa a partnerét fogat mosni, vagy hogy együtt moshassák a ruháikat. És azt sem nyelem be, hogy a szerelem hívatta fel vele a költöztető céget. Sokkal inkább anyu és apu meg az anyós, meg a haverok, akik már elkezdtek mászni a jelzálog-létrán.

Ha tényleg azt hiszed, hogy az együtt töltött idő határhaszna folyamatosan képes növekedni, esetleg stagnálni, akkor nagyon naiv vagy. De én nem hiszek a naivitásban, bár kifogásnak jól eladható.

Az ok mindig: szülői nyomás és spórolás. Az összes többi kamu

Már a nagyokos politikusok is kitalálták, hogy sokkal több alattvaló fér el egységnyi helyen, sokkal kevesebb pénzből, hogy ha kettesével összekötjük őket. Nincs is annál vonzóbb gondolat, minthogy párokba rendezzük őket, így aztán ha akarnak, ha nem szaporodni kezdenek. Ha az már megvolt, akkor visszafordíthatatlan a folyamat, a gyerekre mindig mindenki tud hivatkozni minden ügyben - és az ellenkezőjében is.

De tovább megyek, már az oviban is tudták az óvónénik, hogy két gyerek sokkal kevésbé hajlamos rendhagyó dolgot tenni, ha párba állítjuk őket. Az egyeztetés kiszívja az új ötletből a lendületet, így végül mindketten maradnak a sorban. Politikailag kezelhetőbbek, kiszámíthatóbbak. Kötelezve érzik magukat, hogy tartsák magukat a szokásaikhoz - különben be kellene számolni róla, hogy miért nem. Ettől meg bárkinek elmegy a kedve a kísérletezéstől.

Ráaádsul egy darabig minden rokon csendben hallgat, amitől az az érzésed támad, hogy a kisujjad elég volt nekik - holott csak azt várják, hogy lebabáztok-e magatoktól, vagy újra kell indítani a görög kórust.

Ha kettesével párba állítod őket, kevésbé esélyes továbbá, hogy külföldre mozdulnak, vagy a helyzetük optimalizálásába kezdenek. Ha mindent egyeztetni kell, akkor inkább maradnak a sorban a párjukkal.

Szerződés

A házasság eredetileg egy olyan szerződés volt, amely két család vagyona és az utódok öröksége felől rendelkezett. Az egyházon tagjai nem házasodhattak, nehogy aprózódjon a birtok, az egyházon kívüliek meg igen. De az egésznek nem lett volna értelme, ha a válással csak úgy vissza lehet csinálni az adás-vételt.

A házassági ceremónia még ma is magán hordozza az adásvétel legtöbb külső jegyét. (És persze a házasság mai napig ugyanúgy csak egy szülői megállapodás az emberiség számszerű többsége számára.) A felcicomázott szüzet az apja az oltár elé vezeti, hogy ott átadja a vevőnek. A kis buta azt hiszi, hogy itt most ő a lényeg, ami valahol igaz is, hiszen mindenki őrá csorgatja a nyálát. (Az eredeti koncepció szerint még kajánul vigyorgott is a násznép, mert tényleg csak ők tudták, amit a menyasszony még nem: mi történik a nászéjszakán.)

A menyasszony pedig a csúcsformáját hozza, mert ekkor kell kőbe vésni az adásvételt. Ehhez a nők beleegyezésüket adják, mert hozzászoktak, hogy tetszeniük kell.  Haszonállatok a szüleiknek, akik ezzel a szerződéssel vállalják a hím utódainak kihordását, de cserébe korlátlan hozzáférést kapnak a hím erőforrásaihoz - holtukiglan. (Ha már saját erőforrásokkal nem rendelkezhetnek.)

Persze ezek részben már átalakultak - legalábbis szeretnénk azt hinni. Bár egy lagzi még mindig inkább feszengő lóvásár, mint ünneplés. Az is változott, hogy ma a nők is rendelkezhetnek tulajdonnal, el is válhatnak. (Bár van, ami a mai napig nem változott: ti. hogy azt hiszik, szűznek öltözve szépek és az nekik jó.)

A házassági szerződés tönkreteszi a koncepció eredeti szándékát

Persze felőlem mehet. Az, hogy mennyire terjed, rámutat arra, hogy a házasság mennyire rugalmatlan.

Minden házasság pontosan ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket tartalmazza. Mindenkié. Mindig.

Nincs egyéni megállapodás, mert az a koncepció eredeti célját szüntetné meg: a vagyonrendezést. Még jelzáloghitel-szerződésből is többfajta van, mint életre szóló megegyezésből két ember között.

De miért is kell egyáltalán szabályozni, hogy hogyan éljen együtt a két egyed? Miért kell ehhez az állam? Miért kell mindenképp meghatározni, mi az a család? Hát mert az az adófizetés és a segélyezés alapegysége. Nem az egyén, hanem a sejt.