Nem általánosítok. Vannak, akik elmennek. Aki járt már a blogon, tudja, hogy az általánosításnál csak azt utálom jobban, hogy ha valaki statisztikai vagy demográfiai adatpontként beszél magáról.

Én azonban most kibújok az individualista Lobster üzemmódból és átmegyek juhászba. Felülnézetből szemlélek.

A fiatalok, bárki legyen is az, kevésbé aktívak választásokon, mint például a nyugdíjasok. Holott véleményük van, világnézetük is, politika-fogyasztó közvéleményt alkotnak - és mégis.

 "Nincs olyan párt, amelyikkel egyetértek."

Lelövöm a poént: A fiatalok azért nem szavaznak, mert a világnézeti pártokat felváltották a választási pártok.

Mindjárt elmagyarázom.

Sok neve van a dolognak, de én most választási pártnak fogom nevezni. Arról a jelenségről van szó, amit Clinton és Tony Blair harmadik utas kampányaival kezdődött. Ekkor kezdték el mérni, hogy a választó vajon mit akar hallani - csak hogy utána visszaböföghessék az arcába. Mindenfajta meggyőződés nélkül, pusztán azért, hogy választásokat nyerjenek.

Ki ne hallotta volna a Margaret Thatchertől származó idézetet, amikor felemelt egy Hayek-kötetet és azt mondta: "This is what we believe."

Hiszitek vagy sem, (tudom, hogy nem), de a mondanivalóm szempontjából teljesen mindegy, hogy egy Marx vagy egy Hayek kötettel tette mindezt. A lényeg az, hogy egy világnézeti politikus magáévá tesz egy mindenre kiterjedő gondolatmenetet (or as good as) és ahhoz ragaszkodik. Így létrejön egy minimális koherencia a különböző politikák között. Nem fordulhat elő például, hogy a redisztribúcióra is többet költene, meg az adókat is csökkentené.

Szemben a választási politikussal.

To me, consensus seems to be: the process of abandoning all beliefs, principles, values, and policies in search of something in which no one believes, but to which no one objects; the process of avoiding the very issues that need to be solved, merely because you cannot get agreement on the way ahead. What great cause would have been fought and won under the banner ‘I stand for consensus’?

Margaret Thatcher

Clinton és Blair voltak az első két olyan politikus, akik elkezdték permanens közvélemény-kutatásookal bombázni a nyájat - hogy megtudják, mit szeretnének hallani. Persze a nyáj a nagyobb redisztribúciót is beikszelte - de az alacsony adót is. Egy választási párt pedig mindkettőt meg is ígérte.

A felszínen persze csak annyit mondanak, hogy ők mindkét világnézetből a legjobbat veszik ki - és duruzsuló hangon dúdolják a báránynak lefekvéskor: Igen, lehetséges! Apuka elintézi.

Az angolok ezt thatcher-i konszenzusnak hívták. Vagyis hogy a piaci megoldás primátusában a munkáspárt is egyetért - csak kicsit máshogy. És lassan mindenki ugyanazt kezdte hajtogatni. (A briteknél a konzervatívok 12 évig nem is bírtak kikecmeregni az ideológiai vákuumból, ami úgy jött létre, hogy Blair lemásolta a manifesztójukat.)

De ez egyedül nem lett volna elég. Ennek a fiatal is ugyanúgy bedőlne. 

Az újfajta közvélemény-szondáztatási gyakorlat azonban fókuszcsoportokban, célközönségekben, és igen, korosztályokban gondolkodott. Senki nem mondott többé hosszú, megterhelő érveket. A politikus az előre bemért ígéreteket okádta vissza a kontrollcsoportra - a megfelelően kiválasztott nyakkendőben.

A célcsoportok közül (többségi választási rendszerekben) pedig a legnépesebb a legértékesebb - feltéve, hogy aktívan eljár szavazni. Egy olyan választási rendszerben, ahol nem sok kicsi párt, hanem két nagy konglomerátum, klán nyomul egymás ellen - a kisebbségi pártoknak a választási matematika alapján esélyük sincs. A kisebbség alatt pedig nem valami törzsi csoportosulást kell érteni, hanem vélemény-kisebbséget. Mondjuk libertáriusokat, hogy mást ne mondjak. Vagy értelmiségi, esetleg zöld csoportosulásokat. A többségi rendszerekben ezeknek nem terem sok babér.

Marad tehát két nagy párt, amik nagyjából ugyanazt állítják (mivel ugyanazt a populációt szondáztatják), csak időnként valamelyik meggyőzőbb. Ebben a rendszerben egyszeri választó legfeljebb protest-szavazatot tud leadni tiszta szívvel. Csak ahhoz van elég információja. Szarul csinálta az eddigi? Igen. Elhiszem, mit ígér a másik? Nem is tudom, mi a rosszabb: ha betartja, vagy ha nem.

Ha állítanak is valamit a pártok, az nagyjából ugyanaz. Ugyanannak a választói csoportnak udvarolnak, amely mindkét párttól ugyanazt akarja. Ha ők megvannak, igazából a többi mindegy. Nüanszoknak, érveknek, elveknek helye nincs. Csak az egyik nacionalista, a másik meg internacionalista. Az egyik technokrata, a másik populista. Én ma csak ezt a két valódi politikai törésvonalat látom.

Meta-választók

Amikor az egyszeri választót gondolkodó és mérlegelő lény helyett  egy statisztikai adatként kezelik, el is kezd úgy viselkedni. Létrejön a törökgábori befolyás logikus következménye, a meta-választó. Aki nem a politikust vagy a programot, hanem a kampányt értékeli.  Kommunikációs értelemben ítéljük jónak vagy rossznak a politikust - és ezt azonosítjuk a jó vagy rossz politikával. Megszakad a szívem, valahányszor olyat hallok, hogy "Szimpatikus ez a fiatalember, de nem tudja megszólítani az embereket."

Édesdrágajó meta-választó öreganyám! Téged már megszólított. Az is valami, nem? Te sem vagy okosabb és éles szeműbb, mint mások. És képes vagy azt mondani, hogy nem kommunikál elég jól? Hány ilyen él még az országban, mint te?

Elég sok, ha már itt tartunk. És nem csak meta-választó, de öreg is.

A győzelem záloga

Aki látott már korfát, tudja, hogy a baby-boom generáció tagjai vannak a legtöbben. Ráadásul a politikusaink is onnan kerültek ki. És ez jó ideig így is marad, mivel a várható élettartam is megemelkedett. Amikor a baby-boom generáció is nyugdíjba megy - akkor bizony nyugdíjasnak fog állni a világ.

Ez észrevétlenül, de biztosan becsordogált a retorikába is. A politikusnak nem kellett többé "lefelé" beszélni a korfán, hiszen a legnagyobb és legaktívabb korcsoport elég volt ahhoz, hogy hatalomba repítse őket.

Az pedig, hogy mennyire aktív egy választó reflektív viszonyban van azzal, hogy mennyire kommunikál neki egy politikus. Aki úgy érzi, hogy hozzá nem szólnak, kevésbé lesz hajlamos elmenni választani - és a politikus legközelebb még kevésbé ígér neki.

Nem mintha olyan jó lenne, ha egy politikus ígér. Inkább varrnák be a száját. De a gondolatmenet asszem világos. 

Twitteres nyögvenyelés - politikus a neten

Manapság egy politikus akkor hiszi magát fiatalosnak, ha felmegy a facebookra vagy a twitterre. De igazából ott is csak ugyanazt a megfáradt üzenetet árasztja magából, amit máshol is. És bár ne tenné...

Egy politikus a közösségi médián olyan, mint a hittérítő meg a koldus az utcán. Azért van ott, mert tőlem akar valamit - de én nem azért vagyok ott, mert őt keresem. Nekem legitim okom van ott lenni, A pontból B pontba haladok, nem pedig azért mentem ki, hogy az üzenetével megtalálhasson.

Vagy mint a postaládám. Nekem szóló üzeneteknek tartom fenn, de egyesek arra használják, hogy teleszórják spam-mel. A politikus is egy ilyen spammer a neten. Nem azért van ott, amiért én. Igazából nem is érti, mit keresek ott. De odajön bazseválni, mert öreg, mutyizós szarházi. Az egyetlen üzenet, amit szívből nyom az, hogy legyél te is öreg, olvadj bele a rendszerbe, dolgozz te is a közszférában (még véletlenül sem a versenyszférában...) - és akkor majd tudunk egymással beszélni. 

A politikusok mára elfeledkeztek a fiatalokról. Persze, duma van, meg berángatnak pár szerencsétlent, akik még nincsenek kiábrándulva mindenből, hogy szokják meg ők is, milyen az a közigazgatás. Mert megváltoztatni, na azt nem fogják.

Politikai párttal fiatal alapvetően 3 ok miatt foglalkozik:

1. Mert a szülei is annak a pártnak a fanatikusai.

2. Mert a szülei a másikoldali pártnak a fanatikusai, vagy

3. Mert annak a pártnak az ifjúsági szervezetében bulliznak a haverok.

Persze, hogy igazságos legyek: idősebbek is hasonlóan elmés és végiggondolt okokból csatlakoznak egy párthoz. Soha nem vallanák be, hogy végig a szüleiktől kapott kalapácshoz keresték a szöget.

Akik azonban a jól kiérdemelt távolságtartással kezelik mindezt, azoknak mostanra teljesen büdös lett a politika. Ha nem ebből keresed a pénzed vagy nem vagy elő-idomított rajongó, aligha élvezed a dolgot. Innen az anti-párt kultusz világszerte. A Milla, az Occupy, de még a Teaparty mozgalom is büdösnek találja a politikát - mert az is. A politikusok már mindenhol csak az időt húzzák az összeomlás előtt.

Sültgalamb-választó

Aki azt várja, hogy feltűnjön az ideológiai herceg a fehér lovon és pont azt mondja, amit ő szeretne hallani, az sajnos téved. Nincs igaza annak, aki azért nem megy el választani, mert az ő véleményét nem képviselik. Soha nem lesz olyan politikus, akivel mindenben egyetért - hacsak nem adja nagyon alá az igényeit. Vagy nem hagyja abba a gondolkodást és nem kezd el helyette hinni a vezérében. Mert akkor mindent elhisz majd.

Egy fiatalok problémáit érintő kampány csak úgy fordulhatna elő, ha valamiért a fiatalok kerülnek többségbe.

Tekintettel a demográfiára ez azonban nem valószínű.

A politika inherensen mocskos dolog, a politikus meg hajlamos elkanászodni. Ha a politika elitre mindent megoldó felelős atyánkként tekintünk, akkor ne lepődjünk meg, ha az meg infantilis hülyegyerekként kezel majd minket.

A gyakorlati megoldás erre az igenis gyakorlati (nem világnézeti) problémára, hogy a fiatal is elhúzza a kényes belét szavazni és kiszavazza, aki nem tetszik.

Nemtetszés-szavazatot igenis le tudunk adni. Tökéletesen megfontoltan. Igazából csak azt tudunk. Lehet fikázni azokat, akik nem olvasnak programot, de most őszintén: ki hiszi még el?

Bár ha sikerül a közigazgatási beszoktató kampány, itthon is lesz még egy generáció, amelyik megengedi nekik hogy meglovagolják.