Volt egyszer egy szakértő, aki tudta, hogy az objektív, szakmai integritás fontosabb, mint mindenféle különérdekek szolgálata. Az egyetemen ebben jól meg is egyeztek a többiekkel és együtt utálták azokat, akik már ott eladták magukat.

Aztán munkaerővé vált, de tovább folytatta harcát a szakmaiatlanság, a politikai érdekek kiszolgálása ellen. Több előléptetés is elkerülte, de ez nem lepte meg. Mindig is tudta, hogy ez az integritás ára és olyan büszkén viselte, hogy őt senki nem lépteti elő, mint tábornokok a kitüntetésüket. Elvégre minden nem-kinevezés egy újabb jele annak, hogy igaza van. Vannak, akik nem szeretik az igazságot, ennyi. Rossz lelkiismeretük támad tőle, és okkal. De ha megalkuszik kissé alacsonyabb posztokkal, ha nem akar a menedzsment vagy a politika mezejére lépni, megőrizheti integritását és mégis megbecsült szakértő maradhat.

Hatalmas volt az arca, szakmai integritása magaslatáról néma megvetéssel nézte le a zsizsegő, fontoskodó seggnyalókat. Azt mondta magának, hogy ha néma a megvetés, senki nem tudja, hogy megveti őket, tehát nem sértő. Közben azért szerette volna, ha mégis tudják és meg tudja sérteni őket. És szégyellik magukat.

Egy nap, egy lefutottnak tűnű vita közben valaki belekötött, hogy mire alapozza, amit állít?

Mire alapozza, mire alapozza, hát persze, hogy a TÉNYEKRE. Na de mik azok a tények? Statisztikák? Na ne vicceljünk. Egyáltalán mennyiben objektív bármelyik tény, amire épít? Nem lehet, hogy a saját előfeltevései befolyásolják? És honnan jönnek az előfeltevései? Nem lehetséges, hogy egyszerűen csak magáévá tette az első elméletet, amit a tankönyvekben olvasott? Ha más tankönyvekből tanul talán a véleménye is más lenne ma. Van ám másik tankönyv, mutatott rá valaki nagyon bölcsen.

Ugyanmár, válaszolta, az ő álláspontja végiggondolt és kerek. Na de az összeesküvés-elmélet is az, mutat rá valaki. Ebből elég legyen, förmed rájuk emberünk. Önök nem tudnak semmit. Még diplomájuk sincs belőle. De van. Akkor meg hülyék. És a vita üvöltözésbe torkollik.

Tessék. Itt tartunk. Lehülyézett valakit, ad hominem, amikor érvelni kellett volna. Amikor egyértelműen neki volt igaza. Elég, ha a tényeket nézzük. Helyette végül a hangerő döntött és némi politikai hátszél.

Kikérte magának, de ez közel volt. Az a vita felkavarta. Elvégre kié az a tény, amire hivatkozik? Senkié. És kié a hangerő, amivel lenyomták? Az bizony valakié. És a politikai izom, amivel rendszeresen lesöprik az érveit? Az is valakié. Rendelkezik vele, ellene fordítja. Hát nem sokkal férfiasabb dolog alakítani az eseményeket, mint kívülállóként mutogatni a tényekre? Nonszensz, hessegette el a gondolatot. Aznap mégsem tudott aludni.

Aznap éjjel azon gondolkodott, vajon tényleg nem gondolna mást, ha mást tanítanak neki? Elhessegette a gondolatot, de nem volt egyszerű. Hányszor támadott másokat azzal, hogy elfogult a hipotézisük és csak ahhoz kerestek adatot? Az egész szakma igazából egyetlen, nagy dogmán alapul, ami fölött ugyan konszenzus van, de még meddig lesz? Rosszak az adatok, részlegesek a mérések, nincs historikus adat és belterjes kis tudományos zsarnokságok uralkodnak mindenütt.

Egyesek bármit és annak az ellenkezőjét is kikutatják, levezetik. És egy csomó mindent nem kutat a szakma, mert arra nem adnak pénzt. Ebben a szakmában is trendek vannak és egy adott időben mindenki ugyanarra a trendre próbál felkapaszkodni. És mivel hatalmas, központi bürokráciák osztják a kutatási pénzt vagy éppen félművelt milliárdosok személyes vesszőparipáit kell bizonyítani, majdnem biztosan lehet tudni, mit nem fognak támogatni.

Hiába tudta, hogy minden szakmai kétsége ellenére, az ő módszere még mindig jobb és racionálisabb, mint a légbőlkapott unortodoxia, nem tudta bizonyítani, mert senki nem akarta elhinni. Eldöntötték, hogy a Nagy Átfogó Világmagyarázatot követik inkább - neki pedig esélye sem volt. Különben is, egy racionális érvet csak sok szuszra lehet levezetni. Nem meseszerű, nem olvasmányos, nincsenek benne rosszak és jók, fekete és fehér, grandiózus hősök és monolitikus gonoszok, csak egyrészt-másrészt. Nincsenek egyértelmű következtetések, iránymutatások, csak dilemmák.

Ő nem tudja kijelenteni, hogy ezt kell tenni és kész, mert ezer dolgot kell tenni egyszerre. Vagy semmit sem kéne tenni, vagy még annál is kevesebbet. Hogy lehet ezt politikailag vonzóvá tenni? Hol van már az a politikus, amelyik nem törődik a közvéleménnyel és teszi, ami a dolga? Mások tőmondatokat és szlogeneket kiabálnak, sokatmondó pont-pont-pont-tal fejeznek be mondatokat, neki viszont hosszadalmas, egyrészt-másrészt levezetésekkel kellene bajlódni. Úgy tűnik, a hülyéknek áll a világ.

De legalább az integritás megmaradt. Szakmai körökben köztudott róla. Őt mindenféle helyekre hívták. Ez a fontos. És mint a legkisebb királyfi a mesében, kimondva-kimondatlanul azt várta, hogy jósága megkapja a jutalmát.

Mert ha ez nem lenne, akkor most pontosan ki is a hülye? Mert mondják ugyan, hogy legalább jól alszik, aki nem hazudik, de ő nem is alszik jól. Hiába az őszinteség, mert az anyagi gondok és a szakmai háttérbe szorítottság nem hagyták édesdeden élvezni integritása jutalmát. És azok, akik veregették a vállát, meg helyeseltek, hogy ne adja fel - ők nem tudnak fizetni. És különben is, régen nem látta őket.

De emberünk kitartott.

Nehéz dolga volt, mert ebben az országban hemzsegnek a féltudásúak. A média csak másolja a külföldi témákat, a tudósok eléldegélhetnek abból, hogy írogatnak mások innovatív kutatásairól, lefordítanak külföldi kutatásokat, a bloggerek menők, ha nem csak a magyar sajtót olvassák. Kényelmesen meg lehet élni abból, hogy a világot lefordítjuk magyarra - a magyar nonszenszt pedig magyarázzuk angolul.

Itt senki nem tud, mindenki csak jobban tud. Ha mindenki féltudású, senki nem lehet biztos benne, hogy nem a másiknak van igaza. Tényektől nem zavartatva vélekedések csapnak egymásnak. A sok vélekedés között pedig az egyetlen kvantifikálható döntő tényező, az bizony a hangerő. És a befolyás. És hát tagadhatatlan, hogy a szakértő és a politikus közül a politikus a férfias.

Emberek és orángutánok körében ismert jelenség az életközepi válság. Amikor valaki rájön, hogy sosem lesz belőle alfahím.

Csinálta itt ezt az integritás-dolgot, de akik tapsoltak a szakmai tisztességthez, akik számonkérték rajta, azok valahogy sosem fizettek. Még a vállát sem veregetik meg azért a kurva nagy integritásért. Ellenben egyre inkább érzi, hogy egy keserű, dühös emberré vált. Hát megérte? Ez szeretett volna lenni kiskorában? Úgy képzelte, hogy majd lesznek barátai. És igen, úgy képzelte, hogy alfahím lesz.

Mégis kinek használt azzal a kőkemény szakmai integritással? Olyanal még nem találkozott - önmagát is beleértve. És ha mégis, a haszonélvezők sem értékelték, hanem ők is szidták. Senki nem szeret hosszú távú célokért szenvedni. Főleg, ha csak a szenvedés biztos, de a nagy terveket 4 év múlva úgyis lemondják. Megérti őket, de bárcsak ne ilyenek lennének. Bárcsak hajlandók lennének áldozatot hozni a közért.

Azok bezzeg rendszeresen megtalálják, akiknek sérti az érdekét a szakmaiság.

Te jó ég, mi lett belőle? Don Quijote? Az elesettek és hálátlanok védőszentje?

És történt eközben még valami. Egy ideje már nem érezte elégnek a puszta megélhetést. Emberünk anyagi biztonságra kezdett vágyni, hogy bebiztosítsa magát. Mert fáradt. Mert már nem tudott lépést tartani. Mert érezte, hogy nem olyan jó már, mint rég.

Senkinek sem szólt, mert végig az ellenkezőjét mondta, de most már kezdett számítani a pénz. Egyre jobban megnézte, fizet-e egy-egy meló és ha nem, ha csak lánglelkű mozgalmaknak kellett segíteni, egyre kevésbé volt kedve hozzá.

Egyetemen még nem bánta, hogy szobatársai vannak, utána hogy lakótársa, aztán családja, ami egyre nagyobb és egyre többe kerül. De most már szerette volna kinyújtani a lábát és megérkezni oda, ahová kiskorában vágyott. Ahonnan már nem lehet leesni. Eszébe jut, hogyan képzelte el kiskorában - és összeveti a tapasztalataival. Nagy lakást, hajót, autót akart, meg a bizonyosságot, hogy ennél már csak jobb jöhet, a veszteségektől védve van, de ezek a célok egyre drágábbnak és egyre távolibbnak tűntek.

Pedig ha most nem éri el, akkor soha nem fogja. Ha most nem szerez egy akkora lakást/autót/hajót, akkor soha nem lesz. Nem az az ember lesz, aki szeretett volna lenni. Bezzeg azok, akik már a HÖK-ben is visszaosztottak maguknak. Nekik már régen megvan és egyre csak nő.

Arra gondolt, talán ha nem annyira finnyás, ha feladja a felsőbbrendű pózt, abban semmi rossz nincs - elvégre nem olyan rosszak az emberek, csak biztonságra vágynak, mint ő. Nem illik lenézni őket, mert nem tudósok mind. Beszélni kell hozzájuk. És közben, apránként pénzre is válthatja az integritást.

Elhatározza, hogy pénzt szerez az integritásából. Előbb elmegy véleményvezérnek, beszél a tévében, egyre kevesebbet tanít, egyre többet szerepel nyilvánosan. De ezért sajna senki nem fizet. A nevét tudja adni valamihez, ami legalább jól fizet. Amit évek alatt felépített, amit "mindenki tud róla", az most talán jól jön. Nem hazudik, nem szolgálja a politikát, ugyan dehogy, de egy kicsit bemegy a szürke zónába. Csak annyira, hogy világosságot gyújtson. Jóakarattal. Mert valakinek muszáj. Sok pénz ugyan nincs belőle, de az emberek egyre szívesebben hallgatják, több a vállveregetés és csordogál az aprópénz.

És valami más is. Végre érzi, hogy nem csak megfigyeli a világot, hanem végre nyomot hagy. 

Újra és újra eladhat egy-egy hülyeséget a nevével - progresszíven egyre hülyébb közönségeknek. Akiknél anno beakadt, hogy ő egy rendes ember. Az emberek felnéznek rá, ismételgetik a véleményét, mintha a sajátjuk lenne. És ott volt a lakossági fórumon az a nyugdíjas néni, aki igazi férfinak nevezte. Félresöpörte egy félmosollyal, de a fejéből sosem verte ki. Nem rossz érzés. Elvégre igaz.

És mire elfogyna az az integritás izé, akkora pont elért hozzá a politika keze.

De nem ám úgy, hogy feladta az elveit. Dehogy. Az azt jelentené, hogy végig ő tévedett. Hogy az addigi élete egy sikertelen kísérlet, elvesztegetett idő, elsüllyedt költség. De nem az.

Annyi történt, hogy ötvenes évei elejére végre eljött a pillanat, amikor a megfelelő jelölt került hatalomra. Akivel végre tudott azonosulni. Akiben hitt. Tiszta szerencse. Ő nem adta fel az elveit, hanem végre elérkezett az ő ideje. Nem ő változott, hanem a világ.

És a volt évfolyamtársak is mindig is szerették volna, ha szóba áll velük. És elvégre miért kéne lenézni őket? Régen volt már az a HÖK-dolog, mind követtünk el hibákat. Az egyetem óta várták ezt a pillanatot és most már pénzük is van, hogy megvásárolják. Közpénz, úgyhogy semmi nem drága. Ha emberünknek pénzre lenne szüksége, ha szeretné kinyújtani a lábát, ők szívesen adnak neki irodát. Ha szépen megköszöni. És ő megköszöni. Nem azért, mert feladta az elveit, hanem, mert ő hisz a jelöltben. Büszkeséggel tölti el, hogy tehet a jó ügyért és a hazáért.

Aztán kinevezik pénzekről döntő főmókusnak. Inkább őt, mint bárki mást. Innen látszik, hogy javul a világ.

És azt veszi észre, hogy alfahím lett.