"Él bennünk egy olyan vágy, mely arra ösztönöz, hogy igyekezzünk mindent megérteni, ehhez viszont nincs szükség tudásra.

A feltételezés, hogy van isten, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy mindent tökéletesen megértsünk, anélkül, hogy mindent tökéletesen megismernénk."

Sztrugackij: Stalker

A vallásosság saját magad kivetítése egy erősebb, hatalmasabb és okosabb lénybe, ami ráadásul halhatatlan.

A vallás az a nyakatekert folyamat, amelynek során megnyugtatjuk önmagunkat, megígérjük magunknak, hogy majd apuka elintézi, és nem utolsósorban megígérjük magunknak, hogy halhatatlanok leszünk. Mert mi is az isten? Omnipotens, omnikompetens és persze halhatatlan.

És mi mind istenek szeretnénk lenni – proxy által.

A fohászkodás igénye (istenítésé) állítólag minden ember fejében ott van – erre mondják, hogy van egy isten alakú űr az agyban. Tehát akkor istennek is kell lennie. De sajnos az, hogy te szívesebben könyörögsz, minthogy tennél valamit, még nem jelenti, hogy van kihez. Attól, hogy könnyebben elhiszed, hogy egy képzeletbeli közvetítő elintézi helyetted, még nem következik, hogy az illető valóban létezik is. Ha meg mégis jobban érzed magad a fohászkodástól, az vegytiszta placebo-hatás. Ahelyett, hogy beismernéd, hogy te valamiben nem vagy kompetens, inkább úgy teszel, mintha ismernél valakit, aki meg igen.

Az, hogy jó lenne, még nem jelenti, hogy van. Az, hogy ijesztő lenne, ha nem lenne, még nem jelenti hogy van. Ezek mind intellektuális rövidzárlatok.

De ettől még a placebo-hatást nem szabad alábecsülni. Csak a helyén kéne kezelni.

Amikor vallásról beszélek, nem csak a mások által is annak nevezett eszméket sorolom ide, hanem ide tartoznak a különféle ideológiák, közgazdasági hitviták, ezoterikus csí-magyarázatok, de még a tarot is.

Minden, ami a vallás ürügyén történik, egy másik, nem tapintható szinten érvényesül. Ezen a szinten az interakcióink sokkal kevésbé állják meg a nyilvánosság próbáját. Darabokat tépünk ki egymásból, gyűlölünk és irigykedünk, amikor mi vagyunk hibásak – persze szóban mindennek megvan a magyarázata. (A metafizikai síkon történő dolgainkra azonban nincs szavunk, így magyarázkodni sem tudunk. Amit ott teszünk, az csendben csüng a lelkiismeretünkön, mert nincs szavunk, amivel hazudjunk magunknak.)

Más szóval nem tennénk ki az ablakba, amit ezen a szinten teszünk. Egymással és magunkkal.

Számomra mindig sokkoló volt, hogy egyesek a legcsúnyább ösztöneiket, rosszindulatokat, irigységüket, dühüket feketén-fehéren kimondják – a vallásra hivatkozva.

Mert a vallás olyan, mint a kesztyűbáb a traumát átélt kisgyerek kezében. A bábu elmondhatja rólad azt, amit közvetlenül, direktbe nem mernél, vagy nem akarnál. Bizony. A vallásod többet elmond rólad, mint szeretnéd.
 
A hívő sok tekintetben lusta. Nem, nem materiális értelemben lusta, hanem egy mélyebb, metafizikai síkon. Nincs kedve gondolkodni, nem akar dönteni, pláne egész életében, folyamatosan, véget nem érően. Mélységesen sérelmezi, hogy őt valaki kitette ennek. A változás az élet kellemetlen velejárója, amit ki akar küszöbölni. (Vagy legalább csak olyan jöjjön, amitől jobb lesz.)

Hadd álljon itt, hogy a változás maga az élet.

Az egyéni döntés pedig az erkölcs alapfeltétele.

Ezeket elutasítani nem bocsánatos gyengeség, hanem az élet megvetése, vagyis a halálösztön. Bulvárszinten a halálösztönt a halálvággyal szokták azonosítani, de nem az. Épp ezért akkor is vonatkozhat rád, ha meghalni konkrétan nem akarsz. A halálösztön azt kívánja, bárcsak vissza lehetne csinálni az egészet arra a pontra, ahol még nem kellett megszületni, vagy legalábbis nem kellett felelősnek lenni a saját döntéseinkért. Valahogy visszajutni az élet előtti, gondtalan korba, de legalábbis a boldog gyerekkorba, ahol apuci mindig ott volt és úgyis szólt, ha valami veszélyes volt ránk nézve. A halálösztön nem meghalni akar, csak átkozódva várja az élet végét. A haláltól fél.

Egy vallás nem lesz attól igaz, hogy pont "kimondja" azt, ami neked is épp kattogott a fejedben. Ez minden vallás bevezető feltétele, a beugró kérdés. A fejedben meg olyasmik kattognak, amik mások fejében is. Nincs itt semmiféle csodálatos egybeesés, égi jel. Egyszerűen csak átlagos vagy. A vallások pedig az átlagosra építenek - és igyekeznek utánzás útján mindenkit még átlagosabbá tenni (homogén tömeg jobban kezelhető, még ha a túlélés szempontjából rosszabb eséllyel is indul).

Ezért kapják fel a tömegek a felkínált magyarázatot (vagy magyarázatnak tűnő dolgot, mert amúgy sosem az). Csak mert kerek valami, szintén nem lesz igaz. Nagyon szar vallás lenne, amely csak a kérdéseid egy részére válaszol. Ilyen részleges vallások a politikai ideológiák vagy a közgazdasági tételek is. A koherens, mindenre valamiféle választ adó világkép nem egy varázslatos egybeesés, hanem tudatos design eredménye. Egy buta vallásalapító kihagyja mondjuk az alap kérdések egyharmadát, vagy elfelejt ellátni teendőkkel, rituálékkal, szimbolikus szórakozásokkal, vagy nem oszt szerepet a valláson kívülállóknak. Az okos ezzel szemben egy egész világot tervez, külön zuggal a kívülállóknak (pokol) és egy virtuális jutalomrendszert a követőknek. Cserébe részesül az erőforrásaidból.

Egy jó vallás nem csak elintéz helyetted, hanem az alábbi kérdésekre is választ ad – lesznek átfedések és redundanciák, mert ez egy egybefüggő probléma-halmaz.

Ki vagyok én?

Az emberélet útjának felén mindenki elkezd ilyesmiken töprengeni. Aki korában immunis volt a vallásra, még az is labilissá válik, mert találkozik egy csomó olyan jelenséggel, amivel korábban nem. A legfontosabb mind közül, hogy önmagára hárul a feladat, hogy válaszokat találjon.

’Én’ alatt mindenki mást ért.

És mielőtt belemennék, hadd jelentsem ki, hogy NINCS szavunk a válaszra. Még közelítőleg sem. A nyelv számára mindig rejtve maradnak olyan dolgok, amelyeket nem lehet megtapintani, vagy nem mindenki számára ugyanazt jelentik. A fogalmak, koncepciók esetében különösen látványos a diszkrepancia az egyes fejekben dúló jelentések között. De a metafizikai síkon zajló események tekintetében még ennél is rosszabb a helyzet. NINCS rá szó. Nincs olyan szó, amivel ki lehetne fejezni az ’én’-t. Csak pótlékaink vannak – és ezek mindjárt rá is világítanak arra, hogy mivel szoktuk összekeverni a dolgot.

A saját tartalmak helyett ugyanis rendszeresen a valahová tartozásunk alapján definiáljuk magunkat. Korunk, nemzetiségünk, nemünk, vallásunk, családunk nevével illetjük magunkat. Vagy a szerepeinkkel, mint foglalkozás, beosztás, családban betöltött szerep, társadalomban elfoglalt pozíció. Ezekre vannak szavaink.

Az ’én’ márpedig az, ami ezeken túl vagy.

Képzelj el egy lufit. Mi a lufi lényege? A levegő, ami benne van? Hiszen üres. Mitől olyan alakú és akkora, amekkora? A külső és belső nyomás különbségéből fakadóan. A külső semmi és a belső semmi definiálja.

Hasonlóképp üres belülről egy csomó ember is. Addig terjednek, amíg a körülményeik engedik őket, de sosem törik a fejüket azon, hogy mekkorák és milyen formájúak szeretnének ők maguk lenni. A külső megjelenésüket az adja, ahogy mások látják őket. Ezzel a definícióval egy egész életet le lehet élni, mint ahogy a túlnyomó többség meg is teszi. Azért nem csinál rosszat, mert mit gondolnának róla, azért próbál igényes lenni, hogy tetsszen másoknak, nem pedig azért, mert igényes. Az egymás fejében egymásról alkotott képet alakítgatjuk, farigcsáljuk, miközben önfeledten elsiklunk afölött, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Ki vagy, amikor senki nem lát? (Menekülj az elől, aki nem bír egyedül lenni!)

A külső és belső én közötti különbség kábé olyan, mint a negatív értelemben vett, elnyomandó egó és a pozitív értelemben vett ’én’ közötti különbség.

A külső éned, aminek látnak, ugyanis arra ösztönöz, hogy versengj. Nem tudod, ki vagy, de nem is törődsz vele, helyette egész lényeddel másokhoz viszonyítod magad. Így a legfeleslegesebb összehasonlításból is győztesként akarsz kijönni, hiszen a lényed múlik rajta. Összekevered az adott feltételekkel, adott célért való vetélkedést, amely még előnyödre is válhat, a mindent felülíró, kártékony versengéssel, amely az egész lényedre irányul.

Saját standardjaid nem lévén, jobb akarsz lenni, nem pedig jó (mindenkinél, mindenben). A cél, hogy minél nagyobbnak mutasd magad. Gyorsabbnak, okosabbnak lássanak (miközben tökmindegy, hogy tényleg az vagy-e), több pénzed legyen. A többhöz pedig elég annyi is, ha a másik kevesebb. Így a versengés hevében a másiknak ártasz. Ezért ítélik el egyesek teljes egészében a versenyt. Ha jó akarnál lenni, nem pedig jobb, abba nagyon nem férne bele mások eltaposása.

De ahhoz tudni kéne, mi neked a jó. Ahhoz meg azt, hogy ki vagy.

A ki vagyok én? így válik a végén egy súlyos tehertétellé, amely megakadályozza, hogy fejlődj. Hasonlítgatod magad, pózolsz a mások által tartott tükörben, miközben csak jobb akarsz lenni, nem jó. De ég és föld a különbség a mások fejében kialakított képed és aközött, ami te magad vagy.

A vallások kiváló pótszerek a valódi szubsztancia helyettesítésére. A horoszkópod egy egész személyiséget tol alád. A vallás szabályokat ad neked, amiknek betartásával jó lehetsz. Nem kell gondolkodni, hogy mi a célod. A célod mostantól, hogy minél hűebben betartsd a szabályt. Abban versengsz, hogy te legyél a legalázatosabb, a legnagyobb mártír, a legodaadóbb bárány, aki egyszer sem vesztett pontot.

Mi az élet értelme? (De az is elég, ha megmondod: jól csinálom-e?)

30 körül egy nagy csomó dolog történik veled. Röviden: kiesel az intézményes korból, amikor mindig megmondták, mit kell tenned és osztályoztak, hogyan teljesítesz. A munkahelyedről most már egyértelműen tudod, hogy nem átmeneti, mint egy diákmeló, hanem maga az életed. Az önidentifikációd egyik legerősebb forrásáról megtudod, hogy értelmetlen papírmunka és felelősség-tologatás. Ez nyomaszt.

Az egyetem végéig soha nem kellett azon agyalnod, hogy vajon amit csinálsz, az te magad vagy-e. Szórólapozás? Ki nem szarja le? A fő, hogy utána megyünk bulizni.

Meg voltál győződve róla, hogy te majd jól fogod csinálni. Fel sem merült benned, hogy megismétled mások hibáit. Ha a karrier érdekelt, akkor azt, ha a család, akkor azt csinálod majd jobban. Hibátlanul. Egy szuperhős vagy, csak nem szárnyalhatsz, amíg nincs meg a diplomád. Nem baj, addig buli van.

Mi van, ha rosszul döntök?

Kicsit túldimenzionáljuk a dolgot. Mosolygó Gyilkos szokta mindig mondani, amikor túlparázok valamit, hogy valami régi építőmesterek úgy gondolták, tökéleteset csak Allah csinál, ezért eleve rosszul tettek be egy téglát valahol a munka korai szakaszában, hogy utána már alkothassanak tökéleteset. Azt hiszem, ez olyasmit akar jelenteni, hogy amint belenyugszol, hogy nem vagy tökéletes, sokkal jobb ember leszel. És még az épület is jobb lesz.

Így is, úgy is döntesz rosszul. Nem kell a sorsra, gondviselésre, fogtündérre, karmára, istenre fogni. Az emberi létbe belefér. Korlátozottak az ismereteid – és ha nem te magad korlátozod be őket, akkor ezen nincs is mit szégyellni. Ha el tudod mondani magadról, hogy tényleg mindent megtettél, nincs szükséged kifogásokra sem. Ha úgy tévedek, hogy mindent a lehető legjobban csináltam, nem dugtam a fejemet a homokba a tények előtt, nem lazáztam el a döntést – akkor nem kell szégyellnem magamat. Aki mást mond, annak hátsó szándékai vannak.

A kifogások szolgáltatása is minden vallás alapvető feladata. Ha nem sikerült valami az életben, képtelenek vagyunk túllépni rajta, hacsak azt nem érezzük, hogy egy nálunk erősebb dolgo miatt lett úgy. A legkellemesebb nálunk erősebb dolog pedig egy omnikompetens égi lény. Még szégyenkezni sem kell, hogy neki nagyobb.

Miközben a vallásosok hangosan mantrázzák, hogy nincs tökéletes ember, magukról mégis rettegnek beismerni, hogy esetleg nem tökéletesek. Lejjebb viszik hát a lécet és negatív mércéket szabnak maguknak: mindenféle önsanyargatásban brillíroznak, fizetnek, elhisznek hihetetlen dolgokat, csak hogy ’teljesítsenek’.

De a valóság anélkül is csodálatos, hogy lenne mögötte egy teremtő vagy üzemeltető akarat, egy Nagy Mennyei Pontozóbíró, amelyik megsimogatja a buksi fejemet és megbünteti Pistikét, aki tartást és értelmet ad, mert nekem magamnak egyik sincs.

A Pontozóbíró gondolata nagyon mélyen beleivódik a gyermeki agyba. Nem is vesszük észre, milyen nehéz áttérni a saját normákra, önmagunk megítélésére, jutalmazására, motiválására, ha nincsen óvóbácsi és tanár néni, de még egy vacak szemináriumvezető vagy vizsgabiztos sem. Fiatalkori önbizalmunk könnyedén a porba hullik, ha nem készülünk fel erre a sokkra.

A külső, objektív Döntőbíró iránti tátongó igény minden emberi magatartásforma egyik sarkalatos problémája. Csak mi vagyunk, közülünk kerülnek ki a bíráink is, és hát ez nem elégséges. Mennyivel jobb lenne, ha lenne egy valódi, igazságos apafigura odafönn? Ha a politikai vezetőink mindentudók lennének. (De legalábbis a gazdasághoz értenek, ugye?) És ha nem éreznénk úgy, hogy csak rajtunk hajtják be a szabályokat, bírságokat és adókat, másokon valahogy sosem.

De ettől még ilyen személy nincs. Ha elképzeljük, az nem elgé jó, mert mindenki máshogy fogja.

Mit kezdjek magammal?

Egy valamire való világnézet nem csak statikusan magyaráz, hanem valamivel le is köt. Olyan, mint a cigi a kezedben a pultnál, vagy mint akármelyik másik függőség. Beosztja a napjaidat, mert magadnak nem tudod.

• Fohászkodsz, amikor nem tudsz vagy akarsz tenni magadért
• Misére vagy pártgyűlésre jársz, ahol jól megismétlik neked a dogmát az n+1-edik szemszögből is (addig se hallasz ellenvéleményt és nem kell szembesülnöd a valósággal),
• Szinteket, fokozatokat ad, mint egy iskola vagy egy MLM-lánc. Lehet rajta előre jutni, ad egy érzetet azzal kapcsolatban, hogy hol tartasz, hogy haladsz
• Jutalmaz és büntet. A szabályok mindig ugyanazok, a betartatás 100%-os, vagyis a Pontozóbíród garantálja, hogy mindenki mást is mindig büntet, mindig látja őket és ők sem ússzák meg egyszerűbben, mint te. (Mennyivel jobb ez, mint egy esetleges jogszolgáltatás, te jó ég!) Nem csoda, ha a vallások, szekták, piramisjátékok egyik sarkalatos problémája, hogy a kinn maradókat miért nem veri meg a jóisten. Miért nem csap beléjük a villám és különben is, mi van, ha tényleg nem érzik rosszul magukat tőle?

Jövő kontroll

A jövőtől félünk. Nem mert olyan fenyegető, hanem mert félünk minden ismeretlentől. De ahelyett, hogy a helyén akarná kezelni a dolgot, a hívő kitalál egy külső, harmadik szereplőt önmaga és a jövő közé, amelyik majd közvetít.

Megszemélyesítjük és egyetlen szereplőben összpontosítjuk a jövő összes lehetséges eseményét és bizonytalanságát, majd személyiséggel ruházzuk fel és könyörgünk hozzá. Így elérjük, hogy tudunk valamit tenni a jövőnk érdekében. Könyörögni tudunk. Beleszólni vagy nem merünk, vagy nem tudunk a jövőnk alakulásába, de az apafigurához lehet fohászkodni és mégiscsak tettünk valamit. Csak állni bután és tehetetlenül olyan, mint a kocsmában a pultnál állni és se nem kortyolgatni, se nem cigizni: egyértelmű, hogy most csajozok.

A fohászkodás pótcselekvés.

Némely ember fejében valóban van egy fohászkodás-alakú lyuk, és hát milyen lenne már azt javasolni, hogy fohászkodjál magadhoz, vagy legalább egy létező személyhez, akinek ráhatása van a kérésedre.

Hogy fohászkodhatnánk magunkhoz, ha egyszer az 1) bűnös önbizalom felfuvalkodottság, 2) azt sem tudjuk, kicsoda, valamint 3) szerintünk tehetetlen az ügyben. Hogy akkor magunk helyett kiben akarnánk szívesebben megbízni, vagy hogy más hogy lehet annyival kompetensebb nálunk? Úgy küszöböljük ki a ciki választ, hogy egy képzeletbeli személyre mutogatunk, amelyikkel szemben esélyünk sem lett volna. Ez így valóban sokkal kényelmesebb.

A jövő-kontroll egy másik útja a jóslás, ha valaki megsúgja nekünk, mi lesz a jövő. A horoszkópunk, a tarot-kártyánk, Nostradamus, a Jelenések könyve vagy a tenyérjós a Mammutban, valaki mond valamit, valami kétértelmű kinyilatkoztatást, amire mi ráfűzzük, amit magunktól tudunk és úgy érezhetjük, novemberben tényleg szerelmesek leszünk. Megnyugszunk. Akkor jó. Addig már nem kell görcsölni, novemberben meg majd felveszem a szép ruhámat. A jóslás a félelmetes jövő megzabolázásának egy másik alfaja – de a válaszokat, vegyünk észre, már megint mi adjuk magunknak.

Nem is olyan tehetetlen az az ’én’, nemde? Nem kéne ennyire alábecsülni. Miután a szorongás széléig idegesítettük magunkat, egy ilyen csavaros körrel meg is tudjuk nyugtatni. Nem is én lennék, ha nem kérdezném meg: nem lehetett volna kihagyni a képzeletbeli közvetítőt? Kicsit instabil és kiszámíthatatlan lett tőle a modell.

A jövő kontroll harmadik formája az ’eleve elrendeltetett’. Gimis tankönyvben tanítják, hogy pusztán attól a gondolattól, hogy minden el van döntve helyettünk, hirtelen megtáltosodtak az emberek és keményen dolgozni kezdtek, hátha az van nekik elrendelve, hogy meggazdagodjanak. Kontraintuitív? Az. Bár ha a történelmet nézzük, nem annyira. A kálvinisták gyakorlatilag azok az emberek voltak, akiket száműzött a hazájuk és Genfben gyülekeztek. Mert ambiciózusok voltak. A vallási különállás már akkoriban is azt jelentette, amit ma, hogy másik pártba tartozunk. És az egyik párt szívesen száműzte a másikat. Egy ilyen emberanyagból aztán az is buzgalmat váltott volna ki, hogy ha a YMCA esőfakasztó erejében hisznek.

Mi lesz kicsi ÉN-nel, ha meghalok?

Az egyik legszánalmasabb, amikor annyira félünk a haláltól, hogy bármit elhiszünk annak, aki eloszlatja a halálfélelmünket. Vagyis választunk egyet a különböző válaszok közül, és annak, aki azt állítja, minden mást is elhiszünk.

A halál utáni életnek hatalmas piaca van. Léleklátók, szellemirtók, egyházak és temetkezési vállalkozók élnek abból, hogy ígérnek valamit odaátra. Leginkább azt, hogy létezik odaát. Ezekhez felcsatlakoznak újabban a klónozók és egyéb orvostudományi reménységek is.

A helyzet azonban az, hogy ha már meghaltam, nem leszek, hogy sajnálni tudjam, vagy hogy rosszul érezhessem magam attól a rémes katasztrófától, hogy a világ ezután nélkülem lesz kénytelen tovább csörgedezni. (Sőt! Változni is fog!) Egyszerűen nem tudom majd szarul érezni magamat, mert nem lesz ’magam’. Ez annyira egyértelműen logikus, hogy szinte már meg sem lepődök, hogy senki nem fogja fel.

A halálom miatt szomorkodjon az, akinek rosszabb lesz nélkülem. Ő itt marad gyászolni, de nekem, személy szerint nem lesz rossz érzés meghallani a hírt, hogy Lobster, halott vagy. Ugyanúgy nem lehetek tőle szomorú, mintha valahol történne valami tragikus egy szerettemmel, de soha nem szereznék tudomást róla. Az esemény, a közvetítő és a befogadó közül az egyik hiányzik.

Csak halkan merem megjegyezni, hogy egy szerettünk elvesztésére nem lenne annyira ciki hivatkozni. Ha már. Mondd azt, hogy azért hiszel a minenhatóban, mert megígérte, hogy a szeretted tovább él odaát. De nehogy már ezt is nekem kelljen a szádba adni, álszentségből a vallásosoknak kéne iskolázni engem.

A halálösztön még nem jelenti, hogy meg akarunk halni. Csupán azt jelenti, hogy élni nem akarunk. Mélységesen gyűlöljük azt, aki kitett minket ennek az egésznek (és persze megszemélyesítjük). A halál azonban nem vonz. Mert ijesztő. És miért ijesztő? Mert ismeretlen.

Egy magára valamit is adó vallásnak muszáj kezelnie ezt a problémát. Íme, néhány megoldás:

• Tovább élsz, odaát.
• Tovább élsz odaát, és jutalmat kapsz ha itt most nekem segítesz.
• Tovább élsz odaát, és bünti lesz, ha nem csinálod, amit most kérek tőled.
• Tovább élsz odaát és láthatod, ahogy szenved, akit nem szeretsz ezen a földön. Jól megbüntetjük. De ha másban hiszel, az nem fogja megbüntetni.
• Újra élni fogsz ezen a földön. Másik emberként.

Tényleg, a reinkarnáció-buzik felfogták, hogy a cél ott is, hogy soha ne kelljen megint élni, vagy csak arra fókuszálnak, hogy előtte élhetnek jó sokat?

• Még azt is megmondom, mi voltál előző életedben. Hűha! Hát persze, hogy Napóleon! Még véletlenül sem az n+1-edik senki, aki ma vagy.
• Aki csatában/adófizetés közben hal meg, az azonnal a mennybe jut.
• Aki felrobbantja, akit nem szeretek, az még szexet is kap.
• Minél kisebbre összehúzod magad és minél jobban sanyargatod magad, annál több marad odaátra. Vedd úgy, hogy a szenvedésért kredit jár, amit odaát levásárolhatsz.

Mindig rettenetesen ironikusnak találtam, hogy a vallásosak féltik leginkább a kis énjüket a megsemmisüléstől. „Nem tudom felfogni” volt a legfinomabb jelző, amivel illették a dolgot, de a kedvencem, hogy „Az képtelenség, hogy csak úgy megszűnjek létezni!”

Mert olyan értékes, különleges kis hópelyhecske vagy, nem?

„Nem, hanem mert olyan jól szolgáltam az Urat!” Jár a jutalom.

Szerintem erre gondoltak azok a tanok, amelyek szerint fel kell adni ént, egót, mittoménmit. (Súlyos definíciós problémák vannak errefelé, ami talán még rosszabb is, mintha nem lenne szavunk egyáltalán.) Azt az ént kell feladni, amit másoknak mutogatunk. Miközben azt, amelyikről csak mi tudunk, fejleszteni kell. És értelemszerűen nincs, akinek eldicsekedjünk vele. Mert az már megint a külvilág felé való megfelelés lenne.

Azt hiszem, amint tudomásul veszed, hogy meg fogsz halni, sokkal nyugodtabban és szebben tudsz élni. Amint elfogadod, hogy a mások szemében megcsillanó drágalátos egócskád úgy fog eltűnni, mint a huzat a sötétben, jó úton haladsz, hogy elkezdj a fontosabb feladataidon dolgozni. Hogy ki is vagy te.

Miért vetítünk ki mindig mindent?

Az eddigiekből egyértelmű, hogy a saját kis neurózisunka vetítjük fel az égre, mióta világ a világ. De miért? 

Most még tükör által homályosan látunk, de akkor majd színről színre…

A válaszhoz kell ismerni a tükörszoba-effektust. Ez azt sugallja, hogy mind csak tükrök vagyunk, és a tartalom nem belőlünk származik, mi csak visszatükrözzük valaki másét. Mindenki csak tükröz. De akkor kié a tartalom?

Nem, nem istené.

A vallások számára ugyanúgy egyfajta hívők és mémek szaporítására és továbbadására használt transzmissziós mechanizmusok vagyunk, ahogy a politikus számára csak adófizetők szaporítására és adófizetésr kellünk. De a szívünk mélyén nem elégséges válasz, hogy csak lépcsőfok vagyunk a megelőző és az utánunk következő generációk között. (Különben is, ma már csak nőket mernek azzal sértegetni, hogy az életük értelme egy új generáció kihordása.)

Ki vagyok és mit akarok?

Semmi baj nincs azzal, ha válaszokat keresünk. Az lenne a beteges, ha nem tetténk.

Sokak szerint ennek a válasznak a megtalálása az emberi lét két feladata. Már az ókori görögök szerint is - de ez nekem sosem elégséges érv, csak mondom. Ugyanakkor ezt nem lehet mástól átvenni, tanulni, vagy akár egy vastag könyvből kiolvasni. Egy egyszerű példa következik.

Bemegy az ember a szórakozóhelyre, csajozni. Közben csak épp két dologra nem tudja a választ: ki ő és mit akar. (Esetünkben milyen pasi, milyen ember ő és milyen nőt szeretne). Majd csak lesz valami-alapon reménykedik, hogy lesz valami egyáltalán. Majd mikor véletlenül kifog  valakit, meglepődik, hogy nem is ilyen kéne. De mégis milyen alapon lepődik meg?

Ha nem tudja, mit akar, hogyan képzeli, hogy megtalálja? Legfeljebb véletlenül. De akkor meg ne tessék fintorogni az árura.

Emberünk ezen túl azt sem tudja, milyen ember ő. Vagyis milyen portékát árul. Annyira félünk tőle, hogy esetleg rossz tulajdonságaink vannak, hogy még szubjektív képet sem alkotunk magunkról, nemhogy objektívet. Márpedig mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit még ő sem szeretne másban. (A jó vagy rossz tulajdonság itt erősen szubjektív. Én pl. jól bírom a hűtlenséget, de falnak megyek a szóviccektől.)

Ez az egész probléma-halmaz természetesen találkozik egy ugyanilyen határozatlan és céltalan csajjal, akinek lövése nincs, mit akar. Így senki nem is lehet boldog. A boldogságot és elégedettséget nem kívülről tolják a seggünk alá. Azért aktívan tenni is kell. Nem csak reménykedni, hogy valami pont nekünk való csusszan elénk félrészegen a tánctéren.

Kívülről adoptálni életcélt és énképet olyan, mint egy szakértőt delegálni egy parokiális kisvárosba. Csinálhat racionális, zseniális fejlesztési tervet, kiindulhat más városkák tapasztalataiból, ismerhet iparágakat, amikről a kisvárosban még nem is hallottak, pedig pénzt csinálhatnának belőle. De ha a kisvároska lakói az egészből semmit sem értenek, elkezdik szidni a szakértőt, idegent kiáltanak és még ha kívülről azt is csinálják, amit mond, direkt elrontják, hogy demonstrálják, nekik ez idegen gondolat. Ez ide nem való. A szakértő úrnak nem tetszik érteni, hogy mi itten ilyen mások vagyunk. Nekünk ez nem jó. Hogy miért nem? Mert nem akarunk változtatni.

És amint a szakértő lelép, gyorsan mindent összerontunk, hogy csak a csúnya, lerombolt próbálkozások maradjanak mementónak: így jár, aki minket meg akar változtatni /nem ért meg.

A vallások esetében csak annyi a különbség, hogy a vallás már eleve alámegy a metafizikai lustaság ösztönének és még véletlenül sem szembesíti a városka lakóit a valósággal, amihez nincs kedvük adaptálódni. Helyette azt mondja, amit hallani szeretnének. Vagyis hogy nem a világot kell megváltoztatni, csak meg kell szokni, hogy ilyen. Hogy a féktelen metafizikai lustaságunk legitim, csak tessenek a földünkön serényen dolgozni, mi majd megmondjuk, hogy mit. Hogy a status quo tényleg az egyetlen út, azon kívül csak a forradalmi robbanás van, más opció nincs. Cserébe ígér valamit, amit nem neki kell betartani, prezentál egy-két csodát, de legalábbis motyog valamit, ami jövendölésnek hangzik, előhoz egy próféciát, amit ha elegen hisznek, valaki meg is fogja valósítani – a többiek meg felismerik, hogy ez az.

Én meg csak annyit tennék hozzá, hogy ha ennyire hatékonyan meg tudjuk nyugtani magunkat áttéteken keesztül, miértnem lehet közvetlenül? Sokkal több időnk maradna a valóságra.

Ja, és még valami.

Visszatérő vitatéma, hogy a vallás mi minden jót tett már. Pacifikál, ál-erkölcsössé tesz, valakit felemel a tespedésből, mások meg lejönnek a heroinról (hogy helyette Jézus-függők legyenek). Kulturális vívmányokról esik szó, szép templomokról meg Michelangeloról.

És persze a vallás/egyház ennek az ellenkezőjére is remek példa. A vallás mindenkiből azt hozza ki, ami amúgy is ott volt. A jótékonyat, a konokul hűségeset, vagy a szentföldi kereszteslovagot.

Úgyhogy ha a vallás véletlenül hozzá is segített embereket a jobb élethez, az nekem annyi, mintha a láncfűrészes gyilkos véletlenül feldarabolt volna egy pedofilt: attól még nem lett erényes, csak láncfűrészes gyilkos maradt.

Jó döntést hozni rossz indokkal rossz dolog. És a cél csak az egyén fejében szentesítheti az eszközt, kollektív entitás nem képes kontrollt gyakorolni a későbbi eszközei fölött, ha egyszer engedett a láncfűrész csábításának és pozitív visszajelzést kapott.

És persze nem szól a poszt azokról, akik már otthon is szenteltvízből (és egy kakast sosem látott tyúkból) főzték a vasárnapi húslevest - és úgymaradtak. Azóta is csak a jó dolgokra fókuszálnak a vallásukból. (Őket onnan lehet megismerni, hogy különbséget látnak egyes al-irányzatok között.)