Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.

How did this happen? Who's to blame? ... truth be told, if you're looking for the guilty, you need only look into a mirror. I know why you did it. I know you were afraid. Who wouldn't be? War, terror, disease. There were a myriad of problems which conspired to corrupt your reason and rob you of your common sense. Fear got the best of you, and in your panic you turned to the now high chancellor, Adam Sutler. He promised you order, he promised you peace, and all he demanded in return was your silent, obedient consent.

A félelem, a pánik, a butaság, és a tudatlanság mindig bocsánatosnak számít. De ahogy azért élünk, hogy tanuljunk, azért is élünk, hogy legyőzzük a félelmet. A halál nem a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. A legrosszabb az, hogy sohasem éltünk. Nem hoztunk döntést, sosem kockáztattunk, kihagytuk a lehetőséget. Mert féltünk az ismeretlentől. Én sokkal szívesebben bukok a saját hibámon, mint a saját gyávaságomon. Hiába vagyok feddhetetlen, ha csak féltem és hiába vagyok hibás, ha legalább megpróbáltam.

Nem tudom, mi az igazság és hogy van-e egyáltalán igazság ebben a dologban, de nálam a szorongás és a félelem nem ártatlan dolgok, amikről nem tehetsz, hanem minden gonoszság forrása. És ahogy minden ember köteles felnőni és törekedni a tudásra, mindenki köteles kordában tartani a benne élő félelmet, ami állattá teszi. Dédelgetni, ölelgetni a szorongásunkat és félelmünket, panaszkodva hencegni vele, mint érzékenységünk (ergo intelligenciánk) bizonyítékával nem helyes.

Your inner moth

A félelem rossz emberré tesz. Amikor félsz, szar alak vagy.

A félelem csillapíthatatlan mohóság a biztonságra és a bizonyosságra. Pedig nincs ilyen jog. Senki nem tartozik neked azzal, hogy megnyugtasson, hogy nem lesz baj, minden rendben van. Simán lehet, hogy az élet arról szól, hogy az a tiéd, amit létrehozol, annyira vagy biztonságban, amennyire teszel érte - minusz a kiszámíthatatlan. És hogy senki és semmi nem abszolút és csalhatatlan.

Mert nincs bizonyosság, mert nem tudjuk a jövőt és mert rajtad is múlik. Ez nem egy érthető igény, ez egy makacsul felnőni nem akaró gyerek hisztije.

A félelem az, amikor a benned élő molylepke szembesül azzal, hogy nincs ultimate villanykörte.

És amikor a bennünk lévő kis molylepke teli szájjal bőgve követeli az ő ívlámpáját, kegyetlen és lelkiismeretlen dolgokra képes. Mert neki joga van, megérdemli, mert neki jár az isten.

Eközben senkire nincs tekintettel. Miért is lenne, hiszen éppen törvényen kívüli állapotban van. Pont azért őrjöng, mert nincs végső bizonyosság. Mert csak magafajták írják a törvényt, nem az Abszolút Villanykörte. Épp azért őrjöng, mert nincs abszolút törvény, amelyik osztályoz és büntet. Mást is ugyanúgy, ahogy őt.

A félelem mondja meg, mit miért nem teszel. Próbáld csak ki. Kérdezz meg valakit, miért ott tart az életével, ahol és ő megmondja neked, mit miért nem csinált.

És amikor a félelem aktivitásra ösztönöz, az mindig agresszív.

Minden agressziót félelem szül. Egy aktuális félelem, vagy egy régen elmúlt dologtól való, irracionális félelem.

Egy agresszor mindig felelős azért amit tesz. Hiába egy gyerekkori trauma miatt lett olyan, ott volt egy egész élet, hogy maga elé vegye, végiggondolja és feldolgozza. De ő nem azt tette, hanem őrizgette és kapaszkodott belé. Idővel a féleleme lett a legjobb barátja.

A kisállat bizonyosság iránti igénye pedig egy feneketlen kút, amiben bárki és bármi eltűnhet. Az isten nyugtatgatása sem elég, amikor a kicsi moly fél, mert a félelmet nem lehet kívülről eloszlatni. Megpróbálhatod a kicsi molyt olyan lelkiállpotba hozni, hogy ne ragaszkodjon annyira a félelem isteni jogához, de nehéz lesz, mert az fontosabb neki, mint a megnyugtató megoldás.

A félelem csak egy álarc. Mögötte a gonosz éned van, Mr Hyde. Egy nagyon sunyi, kegyetlen állat, amelyik csalhatatlanul megmutatja, merre vezet a gravitáció. Hogy merre lehet erőfeszítés, döntés és felelősség nélkül sodródni. Hogy hol találsz egy apafigurát, amelyik megmondja, merre menj, és bünteti a kihágást: aki nem sodródik és aki nem az egyszerűbb utat választja. A benned élő Mr. Hyde gyűlöli azt, aki bátor. Ha másért nem, már az összehasonlítás miatt is. Mert létezik és a létezésével cáfolja, hogy csak félni lehet.

Magadat csak te állíthatod le. Ez az egyetlen komoly feladatod az életben. Ne bizonyosság-pótlékokat keress, ne másra hárítsd, ne zabáld fel a körülötted élőket, ne szívd ki minden erejüket, mert úgysem fogsz tőle megnyugodni.

Néhány aleset:

Szorongás

A szorongás szorosan összefügg azzal, amit a félelemről mondtam. Rossz emberré tesz. A szorongás sem ártalmatlan és nem csak rád van rossz hatással. Tartozol azzal, hogy kordában tartsd. Ne dédelgesd.

A szorongás is olyan, mint az addikció. Csak a témája változik. Függhetsz időnként új dolgoktól, vagy személyektől, az obszessziód tárgya lehet időnként ártalmatlan, de a függés ottmarad, mert az van igazából benned. Szóval ne hidd, hogy ilyen vagy olyan feltételek megléte esetén nem szoronganál.

Mindenkinek van problémája, bármi apró legyen is az, és mindenkinek van legnagyobb problémája. És ezeket értelmezhetetlen összehasonlítani. Mindenkinek kihagy időnként a lélegzete, láthatólag ok nélkül.

Különben nem is attól félsz, hogy valami nem sikerül, hanem hogy magadat kell majd hibáztatni. Sokkal jobban félünk egy apró kudarctól, amikor csak magunkat hibáztathatjuk, mint egy nagy veszteségtől, amelyikről nem tehetünk.

Egy szorongó ember nem megbízható, mert a szabályokon kívül érzi magát.

Pánik

Ha valaki hirtelen megnyilvánulásra bír, akkor nagy valószínűséggel magadat adod. Ilyen a pánik is. Egy hirtelen, szokatlan esemény hatására megmutatod igazi énedet. Megpróbálsz valamit tenni, vagy lefagysz, a kis agyad ledobja a homokozólapátot és sztrájkolni kezd. Hogy most aztán már tényleg nem hajlandó ezt a gondolkodás-dolgot csinálni, ez eddig sem volt elvárható tőle. Ne erőltessék, tessék hagyni, hogy gyerek maradhasson, jó?

Valaki. Csináljon. Valamit.

Nem, én nem tartom érthetőnek, hogy ha egy baleset láttán valaki a telefon helyett hisztériázni kezd. És ne keressetek neki kifogásokat, légyszi. Ha valaki "bepánikol", nem szoktunk semmit számonkérni rajta. Elfogadjuk, hogy a pánik miatt volt önző és rosszindulatú és gondolt csak magára, vagy várta, hogy valaki más kimentse - saját biztonságát kockáztatva. Az ő kis drágalátos pánikjára hivatkozva okoz nagyobb kárt, mint ami feltétlenül szükséges.

Jusson eszedbe, amikor legközelebb azzal a mentséggel állsz elő, hogy féltél, hogy bepánikoltál, vagy csak húzogatod a válladat, hogy én ilyen vagyok. Gyáva. Ne hidd, hogy most kifogást szolgáltattál. A legnagyobb bűnt ismerted be.

Létbizonytalanság

Rossz emberré tesz. Megbízhatatlanná. Aki a minimumot sem tudja biztosítani magának, az nem fogja tisztelni a másik szabadságát és tulajdonát. (Most nem részletezem, de ez akkor sem jelenti, hogy valakinek biztosítania kéne számodra a létbiztonságot. Az államnak pláne nem.) Arról nem is beszélve, hogy energiáját nem a arra fordítja, hogy jobb legyen valamiben, hanem hogy bizonyítsa a gyengeségét és élhetetlenségét. A gyengeségi verseny minden közösség veszte.

És a legálságosabb kifogás: nekem családom van. Mikor őrájuk hivatkozva adod be a derekedat és teszel meg bármit. Csakhogy családja mindenkinek van - ezek szerint a család a legfőbb erkölcs-gyilkos a földön? Ráadásul ők már egész életedben ott lesznek. Akkor ez azt jelenti, hogy soha többé nem leszel már rendes ember? Nem leszel megbízható? Nem várható el tőled semmi? Mostantól mindent alárendelsz az etetésüknek? Mostantól akkor sem rázod a csónakot, amikor reális esély van egy jobb kimenetre?

Ha félsz, hogy elveszted a státuszod, akkor is gerinctelenné válsz. Akkor is, ha csak nem szeretnél újra megküzdeni érte. Ha nem akarod többé megvédeni, ha azt szeretnéd, ha hozzánőnél, magától értetődővé válna. Igyekszel elbátortalanítani a kihívókat, nem engedsz utat a kritikának, végül pedig azt veszed észre, hogy rutinból írtod a potenciális utánpótlást. Mert féltél a kihívóktól.

Gyávaság és politika

"Fear is the foundation of most governments."

John Adams

Amikor a kis birka felkiált az égbe, hogy valaki védje meg a gonoszoktól, a kizsákmányolóktól, a nála okosabbaktól, az öblítőszer-hamisítóktól, a romlott ételektől, a veszett kutyáktól és a pedofil terroristáktól, nagyobb államot kér. Mert fél. És nem hajlandó felfogni, hogy a nagyobb állam biztos hogy sokba kerül, de nem biztos, hogy meg is tudja védeni. Csak a bizonytalanság a biztos, meg hogy az adóját el fogják költeni. De persze már megint én vagyok a gonosz- És ha nincs, akkor is legyen. És igenis lehetséges, csak az a lényeg, hogy egy jószándékút szavazzanak meg királynak.

A diktatúra is félelemre épül, az teszi lehetővé. Ha diktatúrát építesz, előbb félelmet kell ültetned mindenkibe. Félelmet a külső támadóktól, a belső ellenségtől, a terroristáktól (terror=félelem) és a pedofiloktól, a másképpgondolkodóktól és azoktól, akik másképp élik az életüket - mégsem szakad rájuk az ég. Aztán már mindentől félsz. Félsz az erőszakszervezetektől, az egzisztencia elvesztésétől - és mindez már a te érdekedben épült. Enjoy.

A diktatúrák által beléd táplált bizalmatlanság sokba kerül és romba dönt egy gazdaságot. Csak a hatalom megtartására jó. Az országból szemétdombot csinál. (Köszönjük meg a királynak a demonstrációt.)

Ha le akarod aljasítani ez embert, táplálj bele félelmet. Hogy elveszíti a szabadságát, jön a fekete autó, elviszik egy rokonát, elveszíti a munkáját. Fél, hogy ha a hatóságok látókörébe kerül, valamit úgyis találnak majd.

Ismerős, ahogy a kisember azt reméli, hogy máson csattan az ostor, őt elkerüli a baj?

A bizonyosság igénye egy rettegő kisállat kérése. A szabadságát az adja fel, aki fél. Félhet éppen a szomszédjától is, aki besúgó.

A diktatúrák besúgó-hálózataiban nem az volt a fontos, mit jelentettek, hanem a tény, hogy jelentettek. Hogy senki nem bízott többé senkiben.

Bizalmatlanság, előítélet

Félelem a bizalmatlanság is. És az sokba kerül. Mindenkinek.

Ilyen az előítélet is: az ismeretlentől való félelmed utólagos megmagyarázása. Az ismerést megelőző bizonyosság illúziója.

És csak negatív dolgokra használod azt a fenenagy bizonyosságot. Senki nem hivatkozott még arra, hogy  előítéletre van szüksége, hogy felkészüljön valami pozitívra. Nehogy váratlanul érjen, hogy a pirézek átkozottul barátságosak.

Jobb félni - alapon előre leírsz másokat. Akiket jobb esetben csak elveszítesz, mint potenciális szövetségest, rosszab esetben felingerled őket, vagy egyenesen te magad járatod le őket. És a végén megszolgálják a bizalmatlanságot.

Ha ellenséget szeretnék, magammal viszek egy gyávát az idegenek közé.

Félelem és erkölcs

Igen, tudom, szerintetek a félelemtől lesz erkölcsös az egyén. De ez csak egy ál-erkölcs. Ha nem futja rendőrre, ha nem tudsz hihető büntetést felmutatni, abból a véglényből hirtelen kibújik az állat. És nem, nem az erkölcsössége múlt el. Sose volt neki.

Van egyszer a cinikus Nietzsche:

"Fear is the mother of morality"

- Nietzsche

Aztán a kicsivel normatívabb álláspont a témában, mint Einstein:

A man's ethical behavior should be based effectually on sympathy, education, and social ties and needs; no religious basis is necessary. Man would indeed be in a poor way if he had to be restrained by fear of punishment and hope of reward after death.

- Albert Einstein, "Religion and Science," New York Times Magazine, November 9, 1930

Eszerint az, aki csak félelemből viselkedik, az nem erkölcsös. Sőt. Aki fél, abban a molylepke vette át az irányítást és ön- és közveszélyes. Mert amikor tudja, mit kéne csinálni, akkor is kifarolhat és a gyávaságát hozza majd fel kifogásként. Mert az ugye nem bűn. Csak olyan szürkezóna. Szerinte.

Ha nem mersz szembenézni a válasszal

Ma még mindig abban a hitben ringatod magad, hogy a félelmed magánügy és csak neked árt, gondold újra.

Képzeld el, hogy egy kérdésre nagyon erősen az "A" választ szeretnéd kapni. Mi több, a "B" választól annyira félsz, hogy nem vagy hajlandó tudomásul venni. Ezt a kérdést nem is érdemes feltenni. Én biztos nem vagyok kíváncsi a válaszodra.

Ha félsz, a valósággal sem mersz szembenézni, és a tények megismerésére nem sok esélyed van. Ha például eldöntötted, hogy nem szeretnéd, hogy Béla legyen az apád, le fogod hülyézni azt a genetikust, aki azt hozza ki a teszten és elmész inkább a Látóhoz, akinek a szívedben ragyogó angyal fényjelekkel megüzente, hogy nem is Béla - és neki fizetsz inkább. Sose mondd, hogy komolyan szembenéztél a valósággal, amíg volt olyan kifejlet, amit nem lettél volna hajlandó tudomásul venni. Különben is, kit vertél át vele?

És ezek után még azt állítod, hogy te megbízható vagy? Higgyem el neked, hogy ha egy tudományos kísérletben nem az jönne ki, amit reméltél, akkor beismernéd? Higgyem el neked, hogy tényleg a legjobb adatokból dolgoztál, nem pedig addig számoltál, míg igazoltad a hipotézisedet?

Aki fél, az meggörbíti a valóságot. Ilyenekkel nem lehet együtt dolgozni.

Ha képtelen vagy beismerni, hogy hibáztál, mert rettegsz az érzéstől, amikor nincs kit hibáztatni, akkor miért próbálkozzak veled újra? Mi garantálja, hogy másodszor nem baszod el? Már csak azért is meg fogod ismételni, hogy demonstráld, hogy neked van igazad. A vádolhatatlanságod fontosabb, mint az eredmény.

Mennyisége konstans, tárgya változhat

Félelem, szorongás, panasz, irigység, önsajnálat, függőség, pesszimizmus, harag.

Közös bennük, hogy a benned lévő félelem, szorongás stb. mennyisége adott pillanatban, élethelyzetben konstans, csupán az iránya, tárgya változik. Ugyanannyit panaszkodsz, ha nem sikerült karácsonyfát venni - és ha igen. Csak utóbbi esetben a halárusra panaszkodsz.

Ugyanolyan pesszimista vagy minden időben, csak a kifogásaid változnak, hogy miért fog minden összeomlani. Ugyanazt az inputot bármire fel lehet használni, te pesszimista jóslatokhoz használod, ennyi.

A függőség is ilyen, max. az iránya változik. Függőségből azt nevezzük gyógyultnak, aki egy közmegegyezés szerint ártalmatlan objektumot választ a függőségéhez, mondjuk egy párkapcsolatot. Vagy mondjuk lejön a heroinról, de Jézus-függő lesz. (De erről majd egy másik poszt.)

Na jó, hazudtam.

Nem konstans. Időben biztos nem. Egy kiszolgáltatottságtól, "függésektől" hemzsegő gyerekként születsz, aki képtelen önmagáról gondoskodni és ezeket a félelemeket önmaga kezelni. Sokan ebből egy gyerekként viselkedő nagykorúvá nőnek, aki továbbra sem hajlandó szembenézni a saját kiszolgáltatottságával. Képes lenne, de nem hajlandó gondolkodni. Felülvizsgálhatná mondjuk a félelmeit, de igazából nem akarja elveszíteni őket.

Szóval a ha már a félelemnél (szorongásnál, pániknál, etc.) tartunk,  a te feladatod a mélyére nézni és igyekezni csökkenteni. Mindig lesz olyan, hogy félsz és olyankor neked kell eldönteni, hogy szembeszállsz vele, vagy megadod magad.

Többször felmerült, hogy miért csak a problémákat analizélem, miért nem szolgáltatok kiutat. Egyrészt azért, mert meggyőződésem, hogy a problémakataszterben benne van a megoldás, de persze ebben tévedhetek. Lehet, hogy hangosan is érdemes kimondani.

De akkor meg úgy fog hangzani, mint müllercoelho egy rosszabb percében. (Ez egy igazán rossz perc volt, pl.)

A kör bezárul

A gyávaság és a tudatlanság nem büntethető. Sajnos. Pedig ez a kettő a legnagyobb problémáink forrása. (Mondjuk érdekes lenne, amikor azért nem félsz, mert félsz a gyávaságért való büntetéstől.)

A félelem és a tudatlanság ráadásul ugyanaz. Akkor parázol, ha nem tudsz (jövőt, megoldást, mi van a túlparton, stb.), de nem is ennek a tudáshiánynak a megszüntetésén dolgozol.

Mert a félelem legnagyobb ellensége a tudás. Ha tudod, mi van a sötét szobában, nem félsz. Ha mindent megtettél a sikerért, nincs félnivalód a kudarctól, mert biztos nem kell majd magadat hibáztatnod. Ha legjobb tudásod szerint tettél, később nem tudod megbánni.

Biológiai determinizmus-hívőknek ajánlom figyelmébe a kutatásokat, mely szerint igenis létezik erkölcsi központ az agyban, ami a társas viselkedésben nagyon leegyszerűsítve a reciprocitást irányítja. (Én ugyan nem sokat adok ezekre a világítóagyas kísérletekre, mert aki értelmezi, azt lát bele, amit akar - bölcs emberek bölcs meglátásokat, kiforratlanok hülyeségeket.) Fontos a társadalmi biztonságérzetünk szempontjából, hogy mi se mutassunk olyan viselkedést, amit másoktól nem szeretnénk látni. (aka. a geci viselkedéssel saját magunk biztonságérzetét is szétverjük. Jaj, az irónia...)

Az erkölcsi központ szavát azonban felülírhatja (legalább) két másik rész, a mohóság és a félelem. Ezek ráadásul úgy is képesek aktiválódni és cselekvésre ösztönözni minket, hogy az erkölcsi rész még be sem kapcsolt - és fenenagy intellektusunkat utána már csak arra használjuk, hogy igazoljuk az elkövetett tettet. 

Erre szoktam mondani, hogy nem érdemes isteníteni az ösztönöket, hanem kutya kötelességünk felszínre hozni és megvizsgálni és addig gyakorolni, míg a fordítva bekötött, önpusztító rutinokat egyenesbe kapcsoljuk. Gyakorlás és állandó odafigyelés kérdése, de hé... ahhoz, hogy a gravitációnak engedelmeskedjünk nem szükséges élni. Egy tégla is képes rá. 

Note - Kéretik két dolgot kurvára nem összekeverni a félelem hiányával.

1. Agresszió - Például: "Meg merem ölni ezt az embert." Ez csak önigazolás.

2. Makacsság - "Akkor sem engedek a tárgyalóasztalnál, mert nem félek." Ez, kérem szépen félelem a meghunyászkodástól, az arcvesztéstől, a meghátrálástól. Azt jelenti, hogy kurvára nem vagy biztos a dolgodban, önmagadban és a saját identitásodat hozzákötötted a tárgyalás témájához. Ami ritkán vall reális valóságérzékelésre. Ha meghátrálsz, összezsugorodsz. Kevesebb leszel. És inkább tönkreteszel valamit, amiről a tárgyalás szólt, minthogy engednél. Vagyis félsz.