Pontosan tudom, mitől mennek a falnak az abortusz-ellenesek. Azt látják, hogy egy senem tehetséges, senem különleges kislány "többre" tartja magát, és közben elszalasztja a lehetőséget, hogy legalább átlagos családanya legyen. Hogy legalább annyi hasznosat tegyen, hogy bedolgozza magát a következő generáció talapzatába. Hogy legalább valaki eltartsa, ha öreg lesz (de ugyanilyen tehetségtelen).

Azt is értem, hogy ha valaki tényleg szülő szeretne lenni, annak nem kéne azon aggódni, hogy van-e elég pénze, mert mikor tényleg ott lesz az a gyerek, hirtelen találékonyabb lesz a szülő is. Ez nem majdcsak-lesz-valahogy. Ez inkább a majd-rájössz-ha-muszáj. (A politikusok gyerek-promóciójára továbbra sem építenék, én csak az egyéni találékonyságra és elhivatottságra utaltam. Azaz nem építenék kedvezményekre és ígéretekre sem, csak a saját megtöbbszörözött erőfeszítéseimre, amire a gyerek érdekében képes vagyok.)

Akkor most felvázolom, mit jelent tervezett, de nem kívánt gyereknek lenni. Csak hogy elmagyarázzam, miért vagyok mégis születésszabályozás-párti. Illetve miért vagyok abortuszellenző-ellenes.

A példanő

A legtöbben ábrándozunk arról, hogy asztronauták, színésznők, sarkkutatók leszünk, azzal van a baj, aki sosem álmodozott gyerekkorában. Amikor azonban felnő az ember (nem 18 évesen, sokkal később), két lehetetlen kérdéssel találja magát szembe. Az első az, hogy ki ő, a másik pedig ebből szorosan következően, hogy mit akar.

Az előbbire szavunk sincs, többnyire a valahová-tartozásunk alapján definiáljuk magunkat (ami téves). A második már kicsit jobban megfogható. A példamondatban szereplő hölgy tipikusan nem is törődik az elsővel, és csak homályos fogalmai vannak a másodikról. Valami nagyon akar lenni, de az erős akarásból nem lesz semmi, ha nem vesszük a fáradságot, hogy kibontsuk, véggigondoljuk és konkrét lépéseket tegyünk célunk érdekében.

Ilyenkor üt be a B terv, amikor csak úgy reméljük, hogy valaki "felfedez" minket, ahogy a sztárok életrajzaiban mindig lenni szokott. (Valahogy soha senki nem emlegeti a 10ezer órás szabályt.) Valaki egyszer csak elém toppan és megmondja, miben van felülmúlhatatlan tehetségem és akkor majd... (Mondom, a céltudatosság, a gyakorlás, az elhivatottság teljesen hiányzik.) Valaki kitöltet velem egy tesztet, ami után magam is meglepődök, mert az eredmény cáfolhatatlan bizonyítja, hogy ez és ez vagyok. Tisztára mint a horoszkópban.

Ilyen nincs. Ezen a legtöbben elvéreznek. Csak amíg a hímek téblábolhatnak (vagy könyökölhetnek előre) a cégnél, a nőket eközben elkezdik méregetni, hogy mikor présel már ki egyet. Nehéz ennek ellenállni, ha közben az istennek sem akar senki felfedezni minket.

A saját és a választott hím családjának görög kórusa közben zengedezik, hogy tessen férjhez menni, "továbblépni", ilyesmi, és közben egyre nő a szorongás, hogy "de ha gyerekem lesz, elzáródnak a lehetőségeim". Ami igaz is. (Bár megjegyzem, ha nem agyalnánk szét magunkat a gyereknevelésen, az sem lenne akkora teher).

Hirtelen kiderül számára, hogy az összes szép szó, fennkölt szólam és kenetteljes prédikálás mögött a végső, hideg valóság az az, hogy őt csak a szaporító szervéért tartják és csak idő kérdése, de muszáj lesz villantani, mert senki nem gondolja komolyan, hogy ő itt önmegvalósít. (A férfiaknál ugyanez, amikor ráébrednek, hogy őket csak a kenyérkereseti potenciáljukért tartják, de ez most nem tartozik ide, csak jelzem, hogy létező probléma.)

A család génjei türelmetlenül toporzékolnak, a nagymamák öregkorukra egészen megszerették a kisgyerekeket és harminc fölött már nem lehet úgy elkezdeni egy kapcsolatot, hogy ne egyeztetnétek szaporodási kerettervet. Nem lehet "csak úgy" flörtölni. Amelyik hím nem csak dugásra megy, az meg rögtön családot akar.

A korodbeliek elkezdenek szaporodni, a barátnők eltűnnek, a haverok egyre kevésbé értékelik a közös sörözést, a peer pressure-ből kuktafazék lesz, és ennek nagyon nehéz ellenállni. Különösen ha valaki csak úgy akar bele nagyokat a világba, de még mindig nem döntötte el, hogy mit akar. (Plána, ha úgy tervezi, nem is kell semmit tenni érte.)

Na, ilyenkor robbannak család-enforcement erői, a nagycsaládosok falkában ugató egyesülete, a csahos nagynénik és nagybácsik, meg a harapós szülők. Mert azt látják, hogy úristen, kifutunk az időből, erre az egyre jó a nőstény és ezt az egyet nem csinálja. Tétova, bizonytalan, gyenge jellemű nők, akik ilyen Lobsterizmus-féléket olvasnak és onnan veszik az őrült ötleteiket, hogy nekik igenis joguk van. Csak még nem tudják, mihez. Teljes terjedelemben le van vezetve, miért szopatás egy családot bevállalni, csak azt nem veszik észre, hogy ez azoknak szól, akik tudnak helyette jobbat. Akik nem, azoknak tényleg jobb, ha inkább lehetőséget adnak a következő generációnak, hátha az rájön.

A család tehát nyilvánvalóvá tette, hogy a szép szavaknak vége, jön a baba. Csak nem gondolod komolyan, hogy az okos gondolataidért tartanak? Elég okosnak tartják azok magukat nem kellenek a te ötleteid. Vagy hogy szeretetből vagy ott? Ugye ezt te sem gondolod komolyan. Akit te nem szeretsz, csak elviselsz, az téged sem szeret, csak elvisel. Folt a zsákját. Nekik te csak egy szaporító szerv vagy, méghozzá az, amit majd megetetnek a születendő csecsemővel.

Aki ilyenkor azzal védekezik, hogy nem baj, úgyis én is gyereket akartam, az olyan, mintha a prostitúcióra kényszerített nő azzal vigasztalná magát, hogy úgyis szereti a szexet. (Megint mondom, aki tényleg szeretne családot és gyereket, azokról ez nem szól.)

Ha a nevezett példanő egy hónappal is korábban esik így teherbe, mint hogy magától rászánná magát, egész életében ott marad benne a tüske, hogy valamiről lemaradt. És többé nem lehet bebizonyítani az ellenkezőjét.

Nem szeretnék az a gyerek lenni.

Tudom, tabu, de mindenki bassza meg. A gyerek a történelemben végig egy tervezhetetlen teher, a szegénység legfőbb oka, éhes száj, olcsó munkaerő, a szegény ember által elérhető egyetlen élvezeért fizetett aránytalanul nagy büntetés volt. Legfeljebb az uralkodó örült az utódnak - csak hát az uralkodók erősen felülreprezentáltak mind a népmesékben, mind a filmekben.

A gyerekedet igenis lehet irigyelni. Neki már annyival könnyebb. Ő már 2 évesen kétnyelvű oviba jár, te meg 20 évig oroszul tanultál, az angolt meg csak nyögvenyeled. Ő belehal az elhanyagoltságba, ha nem kapja meg a legújabb értelmetlen kütyüt, te meg minden reggel, iskola előtt megetettél 40 állatot. Ő biztosan egyetemre megy, azt is külföldön, te meg csak azért járhattál iskolába, mert tankötelezettség volt. Ha a nagyszülőkön múlott volna, elküldenek napszámba.

Tudom, az olyan roppantul magától értetődő, hogy mindenből a legjobbat, de akkor mi az a kurvanagy bezzeg-az-én-időmben-ezés? Hát persze, hogy irigység.

A példanőnk belement a terhességbe, azaz létrejött a tervezett, de nem kívánt gyerek, ami nem sokban különbözik a nem kívánt gyerektől. Erre is kétféleképpen lehet reagálni: Utálod és hibáztatod, vagy megörülsz neki. A kettőt egyszerre is lehet, ez a leggyakoribb. Kifelé örülsz, még magadnak is azt hazudod, de odabenn esz az önsajnálat és a soha-ki-nem-mondott gondolat, hogy te lehettél volna az új Angelina Jolie. A "mi lett volna, ha" az egyik legkegyetlenebb mentális vírus.

Mik szoktak a gyerekvállalás indokai lenni? 

Egyáltalán van köztük nem ciki?

1) Hogy legyen, aki szeret - ha jó fej vagy, mindenki fog. Magától értetődő szeretet nem létezik. Fel vagy rá készülve, hogy a gyereked szeretetét és tiszteletét is ki kell érdemelni? 

2) Hogy legyen, aki rámnyitja az ajtót - lásd fentebb.

3) Hogy legyen, aki eltart - Ha ez nem önző, akkor nem tudom, mi. Hogy téged is ezért tartottak a te szüleid, az nem mentség.

4) Hogy valakire kizárólagos hatással legyél - Egy gyerek teljesen függ a szüleitől, nem csak gazdaságilag, de érzelmileg is. Ha ez a nagy vágyad, az sokat elmond rólad, csak épp semmi jót.

5) Nyugdíjrendszer - Arra is szakadjon rá az ég, aki ezt először felhozta. A nyugdíjrendszer egy piramisjáték, csak épp nagyban csinálják, és lassabban omlik össze. De nem öröktől fogva való és ebben a formájában nem tartható fönn. Aki demográfiai ügyet csinál a saját családjából, az utálja a családját.

6) Szeretné szaporítani a semmihez nem fogható génjeit. (Hogy ezt miért mindig a nyomik akaják?)

7) Lehet még folytatni a sort. De ez mind gyomorforgatóan negatív indok.

És a történelemben ez volt a normális. Az csak legújabb kori fejlemény, hogy legalább retorikailag a szeretetre hivatkozunk. Aki el is hiszi, az beleőröül a gyerekneveléssel kapcsolatos elvárásokba. Kis uralkodókat nevelnek, akinek a legjobb babakocsi dukál és minden lehetséges kiütés-típusra van megfelelő gél.

A végső ok a gyerekvállaásra nagyon sokszor az, hogy csak a szülőket szerették volna kielégíteni, hogy hallgassanak már el. A gyerekben ráadásul az a jó, hogy ha egyszer ráddumálták, már nem lehet visszacsinálni. Ezer más dologban is "sínre tesz".

Amit a szülők kivernek a mi generációnkból, azt hajlamosak vagyunk visszafizettetni az utánunk következővel. Ha nekünk el kellett tartani az anyánkat, velünk is szívjon valaki. Ha mi cseréltük a pelenkát, a miénket is cseréljék. Nem azért, mert bárki is szeret bárkit, hanem mert az "magától értetődő". Jól néznénk ki, ha a törődést ki kéne érdemelni, mondjuk szeretetreméltósággal.

Ülj csak ide, kisfiam! Ugye szeretsz engem? 

Az így fogant gyerek ugyanilyen felnőtt lesz. A gyerek ugyanis arra van programozva, hogy meg akarjon felelni. Akármit csinál, az a mi legmélyebb igényeinkre reagál. Hihetetlenül érzékenyek ránk. Ki ne látott volna beteges gyereket, akinek az anyja túlgondoskodó. Vagy hisztis gyereket, akinek az anyja manifeszt mártír. Az ilyenek nagyon is sokat nyernek azon a gyereken. Csak nem pénzben, hanem pszichológiai értelemben. A mártírra többé senki nem mondhatja, hogy ő nem szenved, a gondoskodóról meg hogy nincs oka félteni a gyereket. A gyerek az egyik legtisztább tükre annak, hogy milyen ember is vagy. Nem biztos, hogy meg akarod mutatni.

Az önsajnáló anyának a gyereke meg fogja ígérni, hogy lehozza a csillagokat is - mert csak azért mosolyog időnként a mami. Ha szerinted a gyerek tett szegénnyé (nem igaz), akkor majd megígérteted vele, hogy gazdaggá tesz. Ha miatta nem lettél hangversenyzongorista, akkor majd ő lesz és "büszke lehetsz rá". Ha a saját meghosszabbításodként tekintesz rá, akkor szerencsétlennek a te hamvába holt ambícióidat kell majd megvalósítani. A gyereked lehet, hogy beveszi az áltatást, de én nem.

Én is látom, hogy sokaknak nem való több, mint hogy szaporodjanak.

De őket sem szabad erőltetni, mert abból csak még egy beteg generáció születik. Ha várunk egy kicsit és magától rájön, mindjárt jobb anya lesz. Még pár év egy idióta multinál és megunja, még pár év zongorázás egy zeneiskolában és rájön, hogy nem a gyerek miatt nem lesz belőle Martha Argerich. Vagy épp megtalálja, mit akar csinálni. Vagy sikerül összehangolni a kettőt és nem kell többé választani a gyerek és a saját élet között.

Egy olyan anya, aki éli a saját életét, százszor jobb, mint aki folyton a gyereke seggét törölgeti. Mindenki sokkal jobban jár vele, ha nem baszogatják, amiért él is és nem néznek rá csúnyán, amiért nem darálja be magát a gyerek tápszerébe. A küldetéstudatos anya pár év múlva a gyerekei vérét szívja majd. Tudom, demográfiailag okés, de emberileg megvetendő.

Nincs ideális gyerekkor

Az önsajnáló gyerekeknek és a mindentudó gyereknevelési tanácsadóknak üzenem, hogy nincs olyan, hogy ideális gyerekkor, amitől való mindenféle divergencia súlyos mentális terheléshez vezet. Nem csak egyféleképpen lehet. Nem, nem fogok azzal érvelni, hogy mindig van rosszabb, meg hogy Afrikában éheznek. Csak azt mondom, hogy a legrosszabb helyzetben is vannak előnyök, ha más nem az, hogy nagyobb akaraterőt ad.

Bármelyik milliárdost megkérdezheted, hogy mennyire hiányzik az akaraterő a gyerekeikből. A sikeres emberek gyerekeitől meg kérdezd meg, hogy szerintük egyszerű-e sikeres emberek gyerekének lenni és hallhatsz egy szívhez szóló érvelést a "szülők árnyékáról". Amúgy a pénz messze nem az egyetlen tényező, és kizárólag az egyéntől függ, hogy milyen helyzetből milyen eredményre jut. Segítek: az önsajnálat semmilyen háttérel nem kifizetődő.

Mindenkinek van legnagyobb traumája, de egyáltalán nem biztos, hogy az tényleg nagy is.

Megoldás

Nem viccelek, tényleg van.

Van ugye egyrészt egy demográfiai robbanás, ami nem, nem régi. Ha nem bontanánk törzsekre az emberiséget gondolkodás közben, látnánk, hogy a gond messze nem az öregedésel van, hanem a túlnépesedéssel, a fogamzásgátlás és családtervezés hiányával, ami senkinek sem jó. (Vagyis bocs, a pápa örül neki.)

A probléma másik oldala az a szűklátókörűség, amivel azt hisszük, hogy a nyugdíjrendszer egy természeti jelenség és hogy fenntartandó. Nem az. A megoldás nem a többet szülés, mert munka sem lesz több, meg erőforrás sem, hanem a rendszer áramvonalasítása. Ez egy emberi tervezési hiba, amit már a kezdeteknél tudni lehetett, hogy ott van. De ami nem azonnal üt vissza, az a vezetőknek már elég jó, különösen ha magukévá tették Keynes atyánk nagyszerű logikai levezetését, mely szerint hosszú távon úgyis mind halottak vagyunk.

Az utódok meg majd hozzák rendbe maguknak a világot, amit örököltek.

A megoldáshoz tehát egyrészt át kell gondolni, hogy akarjuk-e egy piramisjáték kezébe helyezni a jövőnket és szorosan becsukott szemmel és hangosan énekelve reménykedni, hogy alattunk még pont kibírja. Ha nem, akkor megreformáljuk a nyugdíjrendszert. A tétlenség semmilyen korban nem természetes és nem valamiféle istenadta jog. A korhatárt meg kell emelni és indexálni a várható élettartamhoz. A kifizetés nem alanyi jogú, hanem csak rászolultsági elven, stb. És neki nem élhet egynél több befizető járulékaiból. Az nem fenntartható.

Ezen túl helyet kell csinálni a már élőknek. Se az utak terhelése, se a környezet, se a termőföldek, se a vízek nem bírnak ennyi embert tartósan, főleg ha továbbra is ilyen pazarlóan használjuk. Munka sincs ennyi hangyának, főleg ha nem ismerjük el a szolgáltatások létjogosultságát. Legyen megint értéke az embernek! Legyünk kevesebben.

Ehhez nem kell lelőni senkit, elég ha ritkábban szaporodunk. Van itt egy remek tanulmány, ahol a házasulási korhatár megemelésének demográfiai hatását számolgatják a középkori Skandináviában. Másutt meg arra tesznek javaslatot, hogy csak öt szaros évvel toljuk ki a gyerekvállalást, annyival is beljebb vagyunk. Legalább nem fog 3-4 generáció lógni egymás nyakán egy időben. Nem leszel egyszerre nagyi és gyerek - ahogy egyre többen tapasztalják meg újabban.

Aki kitalálta, hogy legyenek generációk, az nagyon kibabrált az emberiséggel (Biblia, cca. 5. oldal). Arról nem is beszélve, amikor kitalálta, hogy akkor azok a népek korán haljanak (10. oldal körül) és még felnőttkoruk előtt váljanak ivaréretté. Mindennek a tetejébe a nőstények termékenysége majdhogynem véget ér, mire megjön a magukhoz való eszük.

Szerencsére az orvostudomány elég sokat fejlődött már ebben az irányban. Ha nem feküdnének az ájtatosok keresztbe mindenféle kutatás előtt, akkor már a maradék problémát is meg tudták volna oldani. Létezik petesejt-fagyasztás, béranyaság (remek kitörési lehetőség harmadik világbéli és egyéb lemaradó nőknek - és addig sincs saját gyerekük), örökbefogadás, csak hagyni kell.

Igazából lehetnénk termékenységi nagyhatalom. Ahol engedélyezik a fenti gyakorlatot, oda tódulnak a valláskárosult Egyesült Államokból és Nagy Britanniából az idősebb, tehetős párok, hogy utódra tegyenek szert. Amikor már tényleg akarják...

És ha nem ketyeg olyan hangosan az óra (és elhallgat a görög kórus) még a döntés is egyszerűbb.

Na, ezért vagyok teljesen abortusz-párti.

(Az írás egyik olvasmányom és egy ettől független magánbeszélgetés terméke. Innen az eklektika. Az olvasmányélményről később beszámolok. A magánbeszélgetésről nem.)

UPDATE - Olvasom ma reggel az abortusztablettás cikket. Valakikben mér megint túlteng a büntetőösztön. Azt hiszem, tényleg igaz, hogy ha a férfiak baja lenne a nem kívánt terhesség, akkor a benzinkúton is lehetne abortuszt kapni és az esemény utáni tablettát több ízben is árulnák.

Akkor úgy volt, hogy ha a gyógyszert Magyarországon törzskönyvezik, elterjedhet a kórházi gyakorlatban is. A szakmai kollégium állásfoglalása azonban feltűnést keltett, és a kérdés hamar kikerült az orvosi szakma kezéből. A tablettáról politikusok, civil szervezetek és egyházak kezdtek el nyilatkozni, és – nem elhanyagolható szempont – nagyrészt férfiak.