Két ember ugyanazt a filmet szereti. Ugyanoda jár nyaralni és ugyanaz a hobbija. Mindkettő mosolygós, sok barátja van, pozitívan áll hozzá az élethez. Ez a két ember remekül kijönne egymással. 

De mégsem teszik.

Azért, mert az egyik ügyfél, a másik meg épp ügyintéző. Az ügyfélnek tök jogos kérése van. Az ügyintézőnek azonban a szabályzat nem engedi, hkoogy eleget tegyen a logikus kérésnek. Az ügyfél szerepében lévő személy kifakad. Az ügyintézőből ekkor előbújik a magánszemély és megkéri, hogy "ne velem üvöltözzön, nem én tehetek róla". De a döntéshozóval nem lehet üvöltözni, az nincs itt. A két egyed ezért tehetetlenségében egymást szomorítja, egymást támadja - a rájuk telepített szerepek nevében.

Forrás

Az ügyfélszolgálat alapproblémája, hogy rosszul van elnevezve. Az ügyintéző valójában az a személy, akinek vissza kell verni az ügyfelek támadását a cég irányába. A puffer, akire lehet lőni, ha a cég valamit át akar nyomni rajtad, de aki nem tehet érted semmit. Ezt most alá kell írnod, addig semmit nem intézhet el. Nem tehet róla, ez a szabály. Nem, kilépni már nem lehet. Nem, nem ő tehet róla....

De nem csak az ügyfélszolgálatnak becsapós az elnevezése.

Minden szerepünknek van legalább két szintje: az egyik ami a címkén van. A másik, amit valójában tesz. 

Az egyén okos, a szerep buta.

Egy magában olvasgató egyed megérti, hogy nem tudom, mit jelent a szeretlek, és hogy ezért nem mondom.

A szereped sosem értené meg, ha a valóságban kerülne velem szembe. Mert amikor a szereped beszél belőled, értetlenkedni fogsz és rámdobálod az összes olyan érvet, amit a szerepedből fakadóan rám kell dobálnod. Ha az beszél belőled, primitív vagy és kiszámítható. Az érveid eszközök a szereped által diktált cél eléréséhez. 

A fenti példával élve: ha a szereped párkereső, akkor várod a 'szeretleket', mert a szereped szerint a 'szeretlek' elhangzása egy elérendő részcél, egy jelzőkaró, ami mellett el kell haladni a szereped által diktált távolabbi célok felé haladva, úgy mint:

• együttjárás > esküvő > gyerekek > pátoszos mártírság > megdicsőülés > kiérdemesült megsemmisülés > utókor elismerése és veled való példálózás (reméled).

A szerepekre sokan rácsodálkoznak egyik-másik életszakaszban.

Ott van a gyerek, a vőlegény, az apa, az anya, a barát, a munkatárs, a könyvelő, a jó szomszéd, stb. Eszerint lehet viselkedni, diktálja, mit mondjak, miről beszéljek, hogyan járjak el. A szerep ellen lehet lázadni, de a szereppel járó klisáket mindenki ismeri. Mások szerepére sokkal könnyebb reagálni, mint magára a személyre. 

Praktikus is, könnyebb is, mi kell még?

Sokan örömmel nyugtázzák, hogy nahát, dejó, ez itt van, megmondja, mit tegyek, el van döntve helyettem, akkor biztos ez az élet.

Sőt, továbbmegyek, mindenki ezt akarja tőled. (Mármint mindenki, akinek szokása erőltetni dolgokat.) Egész életed egy harc lenne, ha saját utat keresnél, de továbbra is tartanád velük a kapcsolatot. Kész szerencse tehát, hogy te is pont azt akarod, amit ők akarnak tőled...

• Más szóval a szerepnek haszna van. Elkerülheted vele a konfrontációt és az egzisztenciális rettegést, hogy ki is vagy te.
• A szereppel szembeszállni fárasztó, így a szerep magadra öltése abban is segít, hogy elkerült ezt a fáradságot. Hát nem szép tőle?
• Ráadásul azt sem tudod, mit csinálnál, ha nem azt, akkor tehát a szerep biztos jó is.

Lázadni is lehet ellene

Csak akkor van gáz és akkor nyüszítünk egy kicsit, amikor a szerep valahol szorít. Olyankor felbégetünk, hogy ezt most neeee.

Éés az már totál olyan, mintha mi magunk akarnánk valamit. Holott csak a kényelmetlenség hiányát kívánjuk vissza, azt kívánjuk, menjen el. Az úgynevezett saját akaratunk ennyiben ki is merül. Nem akarunk mi semmit, pozitív értelemben, csak hogy fájdalommentesen sodródhassunk tovább és ne kelljen senkivel konfrontálódni közben. Sőt. A sodródásunkért még buksisimit várunk. Roppant elismerésre méltó hozzáállás, mondhatom.

Szóval amikor a játék kezd kellemetlen lenni, azt kívánod, hogy a kellemetlenség múljon el, de a játék céljait, szabályait nem kérdőjelezed meg, azok mögé nem nézel, a rendszer erkölcsi hátterét nem feszegeted és feltételezed, hogy amit egymillió légy régóta csinál, az szükségképpen erkölcsös, egyszerre elégíti ki a többi légy és a te magad erkölcsi, szellemi és intellektuális igényeit is.

Csak sikerüljön a kívánalmakat maradéktalanul teljesíteni. Ha nem sikerül (nem sikerülhet), magadra vess. Akkor szorít, de csak te tehetsz róla.

Cserébe elevszik tőled a saját identitás megismerésének és az élet értelmének nehéz terhét. Megmondják ki vagy (milyen szerepet töltesz be az életükben), és hogy mit akarj (minél jobban betölteni azt a szerepet).

Szerep = Funkció

A szerep egy másik ember életében betöltött funkció.

De valahogy soha nem a sajátodban. A saját életedben nem töltesz be semmilyen szerepet. Magadnak nem dolgozol, magadat nem teszed boldoggá. Magadat eltartod, de ezzel kisebbségben vagy, mert a számszerű többséget mások tartják el.

És persze azok a mások elvárják, hogy egyszer s mindenkorra betöltsd azt a funkciót az életükben. Egy bútordarab vagy, amivel öntudatlanul berendezték az életüket és önkéntelenül is nehezményezik, ha a bútor elmászik a helyéről.

Ha például fogorvos vagy, nem csak a páciensek, de az ismerősök rokonok életében is betöltöd az "ismerős fogorvos" szerepét és ha feladod a szakmádat és mondjuk versenyszerű vitorlázásból akarsz megélni, ki lesznek akadva. (Igazából ők sem értik, miért.) Felkavartad az életüket. Nem csak azzal, hogy most nincs többé ismerős fogorvosuk, hanem azzal is, hogy demonstráltad, hogy máshogy is lehetne, nekik is, és nem szakadt rád az ég.

Persze a dolog kölcsönös.

Ők is szerepet töltenek be a te életedben. Attól, hogy ilyen ördögi fényben tüntetem fel őket, még ők is ugyanolyan fogalmatlan sodródók, mint te. Nem is értik, mi baj vagy erkölcstelen van abban, hogy elvárnak tőled bármit is. Ha te nekik fogorvos vagy, ők neked fizetős páciensek és te is nehezményezed, ha kilépnek a szerepükből.

Szerep és identitás

"Most people are nothing and are considered nothing until they have dressed themselves up in general convictions and public opinions -- in accordance with the tailor philosophy: clothes make people.  Of the exceptional person, however, it must be said: only he that wears it makes the costume; there opinions cease to be public and become something other than masks, finery, and disguises." 

Friederich Nietzsche

A szerepet a személyiségtől nagyon nehéz szétválasztani.

Egyrészt mert a legtöbb ember olyan, mint egy hagyma.

Mindenféle szerepek, gyakran egymásba mosódva kitöltik az egész napját és az egész életét. A sok szerep alatt sokakban semmi nincs, vagy olyan vézna, hogy meghalna, ha egy percre kinn hagynák a napon.

Másrészt azért is nehéz a szerepektől mentes egyéniséget feltalálni, mert bizonyos esetben a kettő anyagában is ugyanaz. A fogorvos szerep az szakma, azt könnyű leválasztani a személyiségről. De például a barátaid életében betöltött szereped szintén egy személyiség. Az ő életükben pszichológiai funkciót is betöltesz, az pedig ugyanolyan anyagból van, mint az a rejtélyes és rejtőzködő egyéniség nevű izé, amiről itt beszélek.

Bizonyos helyzetekben a személyiséged is egy szokás tárgya.

What would Jesus do?

Mert mindig valamelyik szerepednek megfelelően reagálsz.

Amikor reagálni kell valamire, odabenn, az agyadban, piszkos gyorsan a következő dolgok valamelyike fut le:

Mit tette ebben a helyzetben a szerepem?

Mit tenne egy pilóta / minisztériumi köztisztviselő / anyuka / bálnavadász / harmincas / igazi férfi / jókeresztény?

vagy

Mit gondolna erről XY (ismerős, rokon, véleményvezér, referenciapont)?

Mit kell tennem, amire azt mondaná (fogja mondani), hogy helyesen tettem?

Más szóval: self-conscious.

Amelyik szerepedet megszólítják, az fog válaszolni.

Ha orvosként szólítalak meg, a megbízható szilársziklaságodra apellálok, ha a családban betöltött szerepeden nevezlek, akkor meg öcsiként fogsz reagálni. Ha szemét vagyok és direkt egy oda nem illő szerepében szólítom meg (mondjuk ágybavizelőnek nevezem), a sziklaszilárd fogorvos szerep meginog.

Ha meg leraknak egy sötét szobába, eldöntheted, hogy úgy viselkedj, mint egy bezárt könyvelő, vagy mint egy bezárt családanya.

Gyakorlati felhasználása:

Ha egy kolléganőddel ki van a faszod, mondd csak neki, hogy milyen szépen van felöltözve, aztán tapadjon ám a szemöldököd a homlokodra, ahogy még Orbán Viktornak sem szokott, mert bizony ki fog akadni.

Nem azon, amit mondtál, hanem akihez szóltál. Ha nőként szólítod meg, akkor ugyanis nem kolléga és ennél több nem is kell, hogy kizökkentsd. Férfiak évezredek óta gyakorolják ezt a remek trükköt, és mivel a subtextre nehéz reagálni, élvezik a tehetetlen dühöt.

De ugyanezt teszi drágalátos anyukád is, amikor előkaparja a bepisilős fotódat a legrosszabb pillanatban, és gyerekszerepbe tol. Ne legyenek illúzióid, most büntet meg, amiért nem töltötted be valamelyik funkciódat az ő kis életében.

Általában senki, aki nem tiszteli a szerepet, amiben lenni szeretnél nem szeret téged. Ez egy remek passzív-agresszív eszköz, amire nehéz reagálni, amiből nehéz jól kijönni és még nehezebb érte pofán vágni, aki ezt műveli. A pasidat, aki bejön gügyizni ebédszünetben a munkahelyedre, anyádat, amikor előveszi a kedvenc nyuszis poharadat a főnököd előtt, vagy az idegen pasit aki tök alkalmatlan pillanatban bókol egyet, hogy szexi vagy.

Én ugyebár arra vagyok kíváncsi, annak a szerepednek írok, aki egyik sem vagy. Mert az talán megérti, hogy miről beszélek.

A névtelen blog műfaja alkalmas arra, hogy megpróbáljak a hagyma alá beszélni. Egyedül olvasol, nem kéri senki, hogy bármelyik szereped nevében véleményt mondjál, kommentálj, magadnak beismerheted, hogy egyetértesz. Ha tudsz még magadhoz őszinte lenni.

Aki kommentben bemutatkozik, hogy hány gyerek apja, abból már a szerepe beszél.

Egy szerep, csakúgy mint egy kollektív entitás, nem fog megérteni soha semmit, mert nem akarja. Nem érdeke.

Szerep és céljai

A szerep ugyanis célokkal rendelkezik (azt ad neked, ugyebár) és azok híján nem létezne. (Te sem létezel, ha nincsen célod, ugyebár.)

A szerep csak egy kimenetet ismer el - hiszen arra jött létre. Így kompromisszumképtelen és rugalmatlan.

Ha a barátnő-vőlegény szerep a házasságot és a gyereket tekinti céljának, akkor te annak magyarázhatsz, hogy te majd máshogy csinálod, azzal csak elnapolod a problémát. Mert a szerepet identitásában támadja, ha a funkcióját elveszed tőle.

Az előre megalkotott házastársi szerepek példul ott lebegnek feletted, és hiheted te tutikomolyan, hogy te majd a magad képére formálod őket, de a végén azt fogod csinálni, amit diktálnak (hálistennek, neked is megjön a kedved), vagy lemondasz a szerepről.

Módosítani nem lehet.

Ha tehát egy közepesen átlagos párkapcsolatban próbálod elmagyarázni a barátnődnek, hogy együtt járunk, de nem akarok tervezgetni és nem mondom, hogy szeretlek, hiába magyarázod el, miért max. bólogat majd. De a barátnő-szerepe ott fog állni és néz, hogy akkor ő most mire kell? Az ember megérti, hogy nem mondom, hogy szeretlek, de a barátnő soha. Egy barátnőnek azt a szót kell kicsikarni és az megvan, akkor a gyűrűt, majd a minél nagyobb lagzit, de ha különlegesnek tetszik lenni, akkor azt pont nem.

Vőlegény dettó. Amikor ugyanis beszélsz hozzá, a vőlegény fejében az is lefut, hogy mit gondolna erről apám/anyám, és bár nem reagál, de tudja. Bár egyetért, de tudja, hogy szomorúak lesznek.

Hiába próbálsz tehát az egyénhez szólni és a szerepe ellen érvelni, csak ideig-óráig győzheted meg. Amint visszatér a többiek közé, számon kérik rajta, amit a szerepe szerint el kellett érnie és ő mindjárt visszalép a default pozíciójába és legközelebb újra kezdi. Ha lemondana a szerep-diktálta célokról, az a szerep megsemmisülésével járna.

Egymás kesztyűbábjai

De azért az nem fura, hogy magunknak nem tudunk célt adni, de másoknak meg igen? Magának senki, másoknak meg mindenki?

De most komolyan, mennyire személyre szabott az a tanács és mennyire szarsz bele, ha másnak adod? Az a másik ember fele annyira sem fontos neked, mint te magad és ez kölcsönös. Akkor miért te adsz neki célt és neked miért ő?

Miért egymásnak adnak identitást az emberek? Az vagy, aminek látnak, de miért nem az, aminek látod magad? Mindenki mindig másnak mondja meg, milyen legyen, sose magát alakítja. Forog körbe a tükörszobában egy tükröt tartva a kezében a többieknek. 

Senki nem érzi a displacementet? Vagy legalábbis a szuboptimális feladat-delegációt?

Szokás szerint nem azt mondom, hogy ne élj társadalomban és ne legyenek szerepeid mások életében.

Hanem azt mondom, hogy

1) Előbb magaddal kerülj tisztába

Amihez igen, egyedül kell lenni. És nincs segítség. Amit kínálnak, az csapda. Akkor is, ha jót akar. De akkor is, ha tényleg.

2) Aztán önkéntes alapon másokkal is interakcióba lépsz, adott célokért, a célok eléréséig, és akkor már kurvára betöltöd a felvállalt szereped.

Mert a szerep nem akar neked jót. Akik ráderőltetik, nem akarnak neked jót. A szerep nem tesz boldoggá, arra csak te vagy képes. És mások sem boldogok a szerepükben.

A szerep nem ér véget

Szóval ne azért tégy magadévá egy szerepet, mert nem jutott eszedbe más. Vagy mert sodródtál, vagy mert ezért lehet másokat okolni. Mert ha már benne vagy, kurvára mindegy, hogy kinek a hibája, csak te tudod visszacsinálni. Vagy már te sem. Az igazi szerepek ugyanis sosem érnek véget.

Belesodródni, aztán kifarolni, mondván hogy nem így akartad - szánalmas. Olyankor szoktak a hülyék individualizmust kiáltani, pedig csak fogalmatlan, döntésképtelen seggfejekről van szó, aki titokban szerette volna a kecskét is meg a káposztát és amikor nem kapta meg, kijelenti, hogy igazából csak ráerőszakolták az egész kecsketenyésztés dolgot.

Fordítok: Az alap harmincas játszma a gyerekvállalás. A harmincas bedugja okos fejét a mit-kell-elérnie-egy-harmincasnak szerepbe, mert nem mer ellenállni a környezetének. Olyan erősen beprogramozták, hogy tartozik a szüleinek, hogy csak ideig-óráig meri elodázni a családalapítást.

Az egyén, ha merne tabuk nélkül gondolkodni, rájönne, hogy ő megfelelni akar, nem gyereket. Elhallgattatni a nyaggatókórust, nem gyereket. És akkor nem lenne ez a hatalmas mismatch a célja és a következmények között. (Úgy általában a gyerek legritkábban gyerekre vágyásból születik. Van, aki intimitásra, szeretetre vágyik, mikor csinálja, többnyire orgazmusra hajtunk, máskor meg csak a bennünk élő hangot akarjuk elhallgattatni, aki mondogatja, hogy ő "csak" unokát szeretne.)

Az egyén belátja ezeket a dolgokat, de a szerep gyáva és a szerepnek célja van. A barát/barátnő szerep a további teljesítésekről szól, mindkettőtök gyerek-szerepe meg arról, hogy anyáitok mit suttognak odabenn. És nem hagyhatjátok egymást cserben, hogy a másikat basztassák a szülei. Ha most szakítanátok, szegényre rászállna az anyja. Van pofájuk a veled töltött időt elvesztegetettnek nyilvánítani és a szereped szerint is igazuk van.

De ha már beindult a program, onnantól teljes erőből húzzátok az igát, teljesítitek a házastársat, gyereket, jelzálogot, és 10 évig fel se jöttök levegőt venni. Tompultan ültök, mint béka a fazékban, csak nem veszitek észre, mert közben folyamatosan mozgásban vagytok. A gyerek életében betöltött szerepetek minden energiátokat felemészti.

A hirtelen kifejlődött egyéniséggel rendelkező vadbaromnek pedig akkor jut eszébe kiugrani a fazékból, amikor a lehető legnagyobb számú embernek okozza a lehető legnagyobb kellemetlenséget.

Mert idővel jön a sok csalódás. Merthogy semmi, de tényleg semmi jutalom nem jár azért, hogy teljesített. De még a nyaggatás sem ér véget, csak mostmár a gyerekre hivatkoznak. 

Szóval egy idő után rájön, hogy ez nem buli, meg neki egyénisége van kéremszépen, és akkor lesz hűtlen, felelőtlen, akkor akar kilépni a szerepből, amikor már visszafordíthatatlanul benne van és lehetőleg új embereket is hozott a világra, akik szenvednek a hülyeségétől.

Dönteni lehet túl későn.

Amikor a pániktól beindult a viharos gyorsaságú gondolkodás és megjött a tisztánlátás, olyankor már rendszerint késő. Amíg dönthettél volna, lusta voltál gondolkodni, lusta voltál otthagyni a bizonyost a bizonytalanért, amikor meg benyújtják a számlát, akkor hirtelen felhorgad benned a tettvágy és érzed, hogy jobbat érdemelnél. Egy "kicsit még élnél". Hirtelen lenne kedved kockázatot vállani, de már csak a bizonyosság van előtted.

Szendvicsember-szindróma

Az életkor is egyfajta szerep.

Illetve az adott társadalomban, adott korhoz és nemhez rendelt szerepek számonkérése. Biztos mindenkinek megvan az érzés, amikor először csókolomozta le egy kisgyerek. Tuti nem érezted magad bácsinak meg néninek, de a gyerek emlékeztetett rá - és nem rosszindulatból. Vagy amikor először kezdtek emberek a családalapításról "kérdezgetni". Emlékeztettek a feladatodra, a korodra, a szerepedre.

Igazából a biológiai kor egy maszk az arcodon, amihez képest fiatalabbnak érzi magát a legtöbb ember. De mivel az arcára van írva egy másik kor, így mások úgy szólnak hozzá és ezzel a helyére parancsolják, lerántják a földre, stb.

Forrás: Cheezburger

Olyanok vagyunk, mint a szendvicsemberek, akiken egy goromba kutyajelmez van, ezért mindenki beszól nekünk, hiába mosolygunk a jelmez alatt. Még a végén meg is verhetnek, mert a mogorva kutyajelmez hungarocell-keze épp beint a járókelőknek.

Ha másnak látszol, mint aminek érzed magad, akkor is kénytelen vagy a látszatra reagálni.

Persze visszafelé is használható a dolog. Ha felöltöztetnek valakivé, aki nem vagy, elkezdenek úgy reagálni rád az emberek és elkezdesz viszonyulni az új szerepedhez.

Igaz is, ha kíváncsi vagy, milyen valaki másnak lenni, csak öltözz be és várd meg, hogyan szólnak hozzád. Nem fogod megtudni, milyen egész életedben annak lenni, de azért meg fogsz lepődni.

Apu, anyu, öcsi és a kicsi

Elég gáz, hogy a gyerekkel nem a nevünkön szólíttatjuk magunkat, hanem a szerepünknél fogva. Apu leszel, nem Gergő. Anyu leszel, nem Vivien. Aztán meglepődünk, ha a gyerek csak szülőként és kenyérkereső-gépként tekint ránk és próbáljuk megértetni vele, hogy mi is emberek vagyunk, Gergő és Vivien, nekünk is voltak régen ambícióink, mint neki most és hogy tudni véljük, milyen most neki. Csoda, hogy nem érti, még a nevünkön sem szólíthat, csak apának meg anyának.

Aztán kínunkban közöljük vele, hogy ne aggódj, egyszer majd neked se lesz több ambíciód, csak olyan leszel mint mi. Megátkozzuk, és csodálkozunk, hogy utál minket. Pedig mi vagyunk az egykor csinos és cuki Vivien meg a társaság-egykori-jófeje Gergő.

Ja, és hogy mennyire eredeti a gondolat, csak sítlusosan hadd idézzek Alice Munro-t. Az elbeszélésben a család legidősebb fia otthagyja az egyetemet és kalandornak áll. Egy levelében ezt írja haza.

“It seems so ridiculous to me,” he said, “that a person should be expected to lock themselves into a suit of clothes. I mean, like the suit of clothes of an engineer or doctor or geologist, and then the skin grows over it, over the clothes, I mean, and that person can’t ever get them off."

Deep-Holes

És hogy hogyan reagáltak erre az eszmefuttatásra az aggódó szülők?

“He’s on drugs,” Alex said. “You can tell a mile off. His brain’s rotted with drugs.”

In the middle of the night he said, “Sex.”

Sally was lying beside him, wide awake.

“What about sex?”

“It’s what makes you do what he’s talking about—become a something-or-other so that you can earn a living. So that you can pay for your steady sex and the consequences. That’s not a consideration for him.”

Mackó úr meg van sértve

Amit a szereped nevében mondasz, azt nem teszed ki az ablakba. Értsd: a szereped nevében mondod azt, amit igazából akarsz. 

Ha engem gúnyol, az nem érdekel, de ha a gyerekemet, akkor ütök - mondja az agresszív anyuka, és neki el kell nézni.

Én csak annyit kérek...

Ja, és amikor a szerep beszél, ő mindig "csak" ezt vagy azt akar. És az mindig valami kurva nagy dolog, de ha a szerep mondja, akkor Magátólértetődőség. Ha odaállnék melléd és követelném, hogy most azonnal csinálj gyereket, néznél, hogy jut eszembe ekkorát kérni. Ha anyád elrebegi, hogy ő csak elképzelte, milyen lenne az unokáját fogni, neki mentegetőzöl. Az anya-szerepnek köztudottan az a célja, hogy miután ő azzá vált, téged is beledumáljon, mert azzal igazolja legjobban a saját döntését.

A szerepről különben análkül is tudjuk, mit akar, hogy kinyitná a száját. Ezért megengedheti magának a manipulációt, a csendes neheztelést és a passzív agressziót is. Meg is engedni.

Amikor a szerepek keverednek

Néha tényleg helybe megyünk a lófaszért.

Emlékszel, amikor tiniként gyűlölted, ha a haverjaid meg a szüleid egyszerre láttak? Mert a gyerek-szerep sehogy nem fért össze a haver-szereppel.

Persze te ezt nem tudtad, csak önmagad megtalálásáról meg a választott barátaidról makogtál valamit. (Holott csak új sejtbe illeszkedtél be.)

Ma már könnyű elhessegetni azt az érzést, mondván hogy te voltál éretlen és hogy rendes felnőtt ember igenis 'kibírja', ha több szerepében is egyszerre kell megjelenni.

És meghívja az esküvőjére a munkatársakat, a szüleit és gázos rokonságot, a barátait, a barátnője családját, a boxedzőjét és tán még a sarki péket is - aztán csodálkozik, hogy élete legnagyobb kuktafazekába zárta be magát és egész napra kimaxolta a nyomást.

Mert az összes szerepében egyszerre kéne lenni - és ami még rosszabb, mindenki kajánul betekintést nyer a többi szerepébe.

Nem meri bevallani magának, hogy a kapcsolata nem mindenkire tartozik, ezért dafke mindenkit odarángat, hogy magának is bizonyítson. Hogy ő felnőtt. Aztán csodálkozik, hogy élete legdrágább napján olyan embereket látott vendégül és olyanoknak küzdött az elismerő (vélt) megjegyzéseiért, akiket gyűlöl.