Bizalmatlan kétféleképpen lehetsz. Nem nézel ki a másikból 1) elég eszet, vagy 2) jóindulatot.

Ha valaki valaha ezek itt mind hülyék, csak én vagyok teáskanna, akkor tudja miről beszélek. És akkor is, amikor arra hivatkozva volt erkölcstelen, hogy ha ő nem, akkor valaki úgyis megteszi. Egyik sem vezet sehová.

Ennek egy csomó következménye van.

Ezek mind bűnözők

Régi meggyőződésem, hogy a központi hatalmat az egymás iránti bizalmatlanságunk hozta létre. Nem bízunk abban, hogy a másik betartja a szerződést, hogy nem lopja ki a szemünket, hogy nem parkol a helyünkre, így önbíráskodás helyett (nagyon helyesen) egy külső autoritásra bízzuk a döntést.

Így eshet meg, hogy miközben szívjuk a fogunkat a magas bírságokon, meg a hivatalokban, amik még a seggünkbe is benéznek, másokra való tekintettel mégis szigorúbb ellenőrzéseket követelünk és fenyegetőbb bírságokért bégetünk. Mert mi ugyan jók/okosak vagyunk, de ezek itt...

Növeljük az államot, mert nem bízunk egymásban.

A baj abból származik, hogy az állam nem annyira kívülálló, mint kéne. Nem áll rajtunk kívül. Nem elfogulatlan. Mi alkotjuk. Próbálkoztunk azzal féken tartani a nyájat, hogy az istenkére hivatkoztunk, de az nem volt elég. Nekünk magunknak kellett bíróságokat és erőszakszervezeteket alkotni, ha a bosszúnkat ki akartuk élni vagy ha a többieket kordában akartuk tartani.

Itt mindenki gyerek, csak én vagyok felnőtt.

A múltkorában itten értekeztem arról, hogy a bizalom az a commodity, ami gazdaggá tud tenni egy közösséget. A bizalom megszerzése és felépítése persze egy tyúk-tojás probléma, ráadásul egy önmegerősítő spirál. Csakúgy, mint az eljátszása. Bár az utóbbi kétségkívül egyszerűbb.

Közhely, hogy magunkat általában megbízhatónak, másokat meg csalónak tartjuk. Ez a meggyőződés gyakorlatilag akárhány ténnyel szemben állja a sarat.

Az is közhely, hogy az okosság a legdemokratikusabban elosztott dolog a világon: még senki nem panaszkodott, hogy neki kevesebb jutott.

Annál inkább másokról.

Ezek mind hülyék

Amikor forgatókönyvet írsz, folyamatosan őrlődsz aközött, hogy a közönségedet okosnak tartsd, vagy magyarázz el neki dolgokat - biztos ami biztos. A producerek szeretik emlegetni, hogy abba még senki nem ment csődbe, hogy alábecsülte a közönség szellemi képességeit - de valahol a mesterművekben mindig azt élvezzük legjobban, ha magunk jutunk valamilyen következtetésre. Márpedig egy ilyen szöveg nagy bátorságot kíván az írójától. Hogy elengedje az olvasó kezét és hagyja dönteni arról, mit gondol.

Vagy ott vannak a meta-választók, akik találtak ugyan egy szimpatikus jelöltet, de szerintük nem kommunikál elég jól, vagy úgysem tudja megszólítani a tömegeket. Mivel lenéznek mindenki mást, végül egy hülyére szavaznak, mert úgyis arra fognak mésok is.

Annak, hogy hülyének nézzük egymást súlyos következményei vannak a gazdaságra nézve is.

Ott van például egy átlagos politikai kampány. Szerencsétlen politikus, még ha jó szándékkal indul is, azt hiszi, hogy csak demagógiával, populizmussal győzhet. Hogy ha jót akar az embereknek, akkor is azt kell nekik mondani, amit hallani szeretnének.

Hány párt döntött már úgy, hogy olyan témákkal kampányol, amelyik szerintük mocskos, de muszáj, mert a választók? Vagy olyat ígér, amiről biztosan tudja, hogy rossz az országnak, de választó azt szeretné hallani? Hányan ígérték már meg, hogy onnan fentről mindent elintéznek, nekünk csak élvezni kell a jót? Vajon van még olyan politikus, amelyik nem úgy gondolja, hogy csak populizmussal lehet bármit elérni? 

Van már olyan? 

A kampányok a rosszabbik énedhez szólnak, ezzel tulajdonképpen legitimálják azt. Ha a kisember azt hallja, hogy mások is olyanok, ő is olyan mer lenni. A demagógia és a populizmus legitimálja az emberi lélek mélységes metafizikai lustaságát. Ennek az énnek nincs kedve gondolkdni, nincs kedve dönteni. Szeretne csak agyatlanul sodródni, de úgy, hogy biztonságban is legyen. (Megjegyzem, erre mondják, hogy halálösztön és csak azért nem akar meghalni, mert az ismeretlen, ráadásul változás - és a metafizikai lustaság egyik sarkalatos eleme az ismeretlentől való félelem és a változástól való óvakodás. Aka. status quo. Szóval élni nincs igazán kedve, de meghalni sem mer. De ha tudná, mi van a halál után, még akkor is menne, ha tudná, hogy rossz.)

Ez nem jelenti azt, hogy nem akar dolgozni. Elmegy ő, teper, mint állat, csak gondolkodni ne kelljen. Dönteni pláne. Rajta senki ne kérje számon, mit termel a gyár és miért, csak találja ki helyette, mit kell gyártani és mondja meg, mit csináljon. A szorgalom még párosulhat a fenti intellektuális halálvággyal.

Maga a marketing (lánykori nevén propaganda) is erre épül. Egy reklámban a legalávalóbb ösztöneinkre hajaznak (lustaság, rosszindulat, paranoia, hipochondria, szex és erőszak) - épp csak a felületen tesznek úgy, mintha intelligensnek tartanának minket.

Gondoljunk csak a hölgyre, aki a szófán ülve simogatja egy krémmel látványosan cellulitisz-mentes lábait, vagy a milliárdnyi fogyókúrás hirdetésre, amelyik fontosnak tartja kiemelni, hogy mindezt diéta és mozgás nélkül. Csak igényeseknek! Akik jobban tudják! Ugye, te is annak tartod magad?

És a legcsúnyább az egészben, hogy míg magunkat joggal vagy anélkül okosabbnak hisszük, másokról elhisszük, hogy benyalják. Ha hirdetni szeretnénk valahol, mi magunk is ezt próbáljuk majd alkalmazni. Nem bízunk majd a közönség szofisztikációjában (megjegyzem, nyugati reklámok annyival menőbbek, amennyivel ezt jobban leplezik).

A politikában pedig kővé dermedve rettegünk a demagógtól, mert biztos mindenki mást meggyőzött és a mi józan eszünknek esélye sincs. A tehetlenség érzése pedig lassan felemészti az akaraterőnket.

Semmit nem kell tenni, csak szólítani a rosszabbik énünket, és az előbújik. Egyeseknél gyorsan, másoknál hezitálva. De már önmagában az a tény, hogy szólították, megerősíti a bunkóban, hogy neki igenis van helye a nap alatt. A civilizáció viszont az a folyamat, amikor megpróbálunk felülkerekedni az ösztöneinken. Van különbség.

Következmény

A politikai eszmék piaca ugyanannyira szól a kínálatról, mint keresletről. Ha egyfajta politikát nem kínál senki, arra nem lehet szavazni, az olyan, mintha nem is létezne. De ha az elit egyszer (akárcsak véletlenül is) azt az üzenetet küldené, hogy teszemazt fosztogatni okés - azaz felkerülne a politikai kínálatba - a paraszt nem tétovázna. És a paraszt lelkesedésén felbuzdulva a politikusok még hangosabban hirdetnék az igét - mondván, hogy erre van igény. Ha egyszer beindul a lavina, a totális mozgósításig meg sem állunk. És nekem senki ne mondja, hogy az ilyesmiért senki nem hibás.

Mert sajnos a hülyének nézés tényleg hülyeséget szül. Aztán a politikus vigyorog, hogy igaza volt.

A kertévék utóbbi évtizedbeli elhülyülése is ilyen. Mindig igyekeztek alámenni a közízlésnek. Hogy végülis melyik volt előbb, a degeneráló kertévé, vagy a hülyemagyar, az már nem is érdekes. (Valamelyik TV-vezérnek tuti ott van a falán, hogy abba még senki nem ment csődbe, hogy alábecsülte a közönségét.)

Ha végignézek egy ismeretterjesztő filmet, csupán minden 10. percben hangzik el új információ, az is többnyire közhely. Vágóképek, illusztrációk és önismétlések. És ettől érezzük úgy, hogy most már értjük teszemazt az ókori Rómát. Ja, és ha nincs egy reklám még a főcím alatt, elfelejtem behozni a hűtőből a nassot és elveszett leszek.

Ugyanez megy a politikában is. Ha valaki csak demagógiát hall, előbb-utóbb megszokja, hogy ez márpedig érv. Az ellenfél meg hogy ezt márpedig neki is muszáj. És a végén minden pártunk elhiszi, hogy az egy ütős érv, hogy a másik még nálam is rosszabb.

A hülyének nézés egyik legsúlyosabb esete, ha a korlátlan hatalmú uralkodó nézi ostobának és/vagy bűnözőnek a választókat. Mint ország, sehová nem megyünk addig, amíg a királyunk ennyire látványosan gyűlöl minket. Annyira kiábrándult belőlünk, hogy ezen a ponton már nem lenne szabad emberek közé engedni.

Az egymás iránti bizalmatlanság még a központi hatalmat is megerősíti ellenünk és utat enged a diktatúrának. Figyelem! Nem kell hozzá més, minhogy elhiggyük, hogy mindenki más ostoba és csak a demagógiára szavaz. Hogy mindenki más hülye.

Megoldás

Döbbenettel szoktam olvasni a velvetet, hogy mennyire igénytelen, mennyire nem érdeklik a tények, milyen penetránsan terjeszt babonákat és mennyire alámegy a közönsége vélhető igényeinek.

Amikor visszaköltöztem ebbe az országba, feltűnt továbbá, milyen hihetetlenül igénytelenek mind a tévéműsorok, mind a sajtó, mennyire lenn van a mérce és miféle alakok érzik úgy, hogy ha lefordítanak valamit külföldiből, akkor már értéket teremtettek. A műsorok három éve ugyanazok, még a sorozatoknak is ugyanazok az évadai mennek már évek óta. Felismerem az epizódokat pár perc után. A second hand ötletek lassan felzabálják a gondolkodási képeségünket. Már az utánzás sem megy rendesen.

Erre egy megoldás van. Ha kommunikálsz az embereknek, nem ahhoz az énjükhöz kell beszélni, amelyiket legszívesebben eltitkolják, hanem ahhoz, akik lenni szeretnének. És nem engedni a populizmus kísértésének. Ha lenne egy árva ilyen párt, akkor is arra szavaznék, ha szerintem pár dologban tévedne. Bármit tehet, csak ne kövesse a vélt vagy valós közvéleményt a búvárbéka segge alá.

Amikor politikai programot írnak, nem ígérni kell, hanem fel kell egyenesedni, és felnőttként beszélni a néphez. A paternalizmus infantilizmust szül és abból már így is kaptunk eleget.

Nekünk, választóknak pedig el kell várni, hogy ne a lustaságunkra, a szellemi tunyaságunkra apelláljanak, hanem arra, amivé válni szeretnénk. Már aki emlékszik még rá, ki volt az.

Ha valaki úgy kínál fogyást, hogy közben a lustaságunkra apellál, sértődjünk meg, mert lenéz minket.

Ez még a demokrácia összes problémájára is megoldás lenne.

Most büszke is vagyok magamra.

***

Amúgy lehet valami abban, hogy itt csak a tehetségtelenek maradnak. Azon túl, hogy jelentős, 21. századi tudományos kutatásnak itt se az infrastruktúrája, se a szellemi motivációja nincsen meg, mert a sok vén fószer elszívja a levegőt és gerontokratikus alapon féltékenyen őrzik a semmittevés jogát - vagy hogy hányszor üldöztünk el százezreket (akik értelemszerűen vagy maguktól voltak mobilak, vagy azzá tette őket a helyzetük) - még ez is: 

Before applying you should ask yourself these sort of questions:

• Are you at the top of your class at university?

• Would you pass the recruitment tests of top private sector employers?

• Would you be successful if applying for top public sector roles, such as in your country's diplomatic service?

• Are you willing to compete with 50 000 other applicants?

Nos, szerintetek hol találtam ezt? Nem, nem a Goldman Sachs rekrutál. Hanem Brüsszel. Ha évfolyamelső vagy, ambíciózus, meg akarod váltani a világot - menj el bürokratának. Egy ilyen kicsi nyájból, mint a miénk, szerintem ez az agyelszívás végzetes.

Nem is beszélve arról, hogy maguktól is sokan mennek külföldre. A leginkább vállalkozó kedvűek.