Írtál már életrajzot?

És olvastad már másét, ami jobban hangzott, mint az ember, akiről szólt? Pedig minden szava igaz volt.

Gondoltad már valakiről azt, hogy ez az, ez az ember aztán olyan sikeres, hogy ennél feljebb nem lehet jutni – aztán teszemazt öngyilkos lett?

Miért látta magát annyira másképp, mint te őt? Melyikőtök tévedett?

Egyszer futás közben Stephen Fry memoárját hallgattam hangoskönyvben. A memoár érdekes - nem is annyira a sztori miatt, hanem ahogy Fry mesél. Ő maga olvassa fel és kényelmesen elidőzik részleteknél, beleéli magát. Így lesz egy kisfiú beiskolázásának unalmas története izgalmas olvasmány. Mert Stehen Frytól azt is szívesen elhallgatnám, ahogy narrálja, ahogy egy jégcsap olvad.

Pár nappal később előadást kellett tartanom. A téma érdekes, engem nagyon motivált, de féltem, hogy senkit nem fog érdekelni az előadás és türelmetlenek lesznek. Aztán eszembe jutott Fry. Ha Fry állna ki és mesélné el 45 percben azt a jelenetet, amikor elsősként először ült fel a vonatra, ami az iskolába vitte, mindenki meghallgatná és megtapsolná. Én meg egy izgalmas, történetekkel megrakott előadást nem tudok úgy előadni, hogy komolyabb figyelmet reméljek - mert mégiscsak Lobster vagyok, nem Fry.

Az előadásomat tehát befolyásolja, hogy én elég érdekesnek tartom-e a mondanivalómat, magamat, illetve hogy mennyire merek mesélni. Bementem hát előadni, végignéztem a közönségen, elképzeltem, hogy én vagyok Stephen Fry és már attól is izgatottak, hogy én fogok beszélni (biztos szórkoztató leszek és sármos) - és belekezdtem. Elidőztem. Viccelődtem. Azt képzeltem, hogy eleve kíváncsiak rám - és ezt láthatólag valahogy kommunikáltam is nekik, mert elhitték nekem. A prezentáció feléig sem jutottam el végül (máskor ennyi idő alatt a végére érek), de hatalmas sikere volt.

Írd újra önmagadat

Egyszer már megtetted. Fejben megírtad a saját narratívádat. Ahogy el szoktad mesélni a veled történt dolgokat, amilyen szögből, amilyen részletességgel meséled, amit fontosnak tartasz és amit nem. És amiért ez nagyon fontos: úgy látod most az életedet is. Úgy tekintesz magadra, aszerint ítéled meg a helyedet. Hogy kíváncsiak-e rád. Hogy érsz-e annyit.

Egyszer már megtetted, csak akkor nem tudatosan. Egy nagy részét hagytad, hogy rádaggassák akik a füled hallatára meséltek rólad, a rokonoknak, akik kiértékeltek, akik bemutattak téged és elmondták, mi érdemes tudni rólad. Meg persze te is tudod, ott van az agyadban, hogy ki mit gondol rólad, és aszerint gondolkodsz magadról.

És persze megírtad az életrajzodat. Mit érdemes tudni, mire érdemes figyelni, kit hogy szolgáltál - átszínezve a saját világlátásoddal. Nagyon más is tud lenni, attól függően, hogy hogyan nézed önmagad. És mindegyik verzió tényszerűen igaz.

És befolyásolja, hogy felvesznek-e. De nem csak az életrajz, hanem az ön-narratívád. Befolyásolja, hogy randiznak-e veled. Hogy elfogadnak-e. Hogy hogyan tekintetek rád. Hogy amikor kiállsz beszélni várják-e a szavaidat, vagy már előre eldöntötték, hogy unalmas leszel. Hogy te eldöntötted-e.

Felmerül tehát, hogy miért nem dolgozik mindenki azon, hogy újraírja a saját történetét úgy, hogy az őt szolgálja, ne pedig senkit. Miért nem tanulod meg úgy látni az életedet, hogy az téged előre vigyen, vagy legalább ne tartson vissza? Mi olyan fontos azokban a kurva sztorikban, amiért mindenkinek ugyanúgy el akarod mondani, belerakni a kicsi agyába - különösen ha attól nem tűnsz fel jobb színben?

És ami a legdurvább - Miért hurcolunk olyan történeteket, amik szívják a vérünket?

Egy rohadt gyerekkor senkinek nem tesz jót. Még belegondolni sem, újra és újra elmondani meg pláne.

Elhallgatni lehet egy darabig, de persze pont azok fogják mégis megtudni, akik a legközelebb vannak hozzánk - vagyis gyakorlatilag mindenki lényeges. És ha elmondtál valamit, onnantól tudod, hogy tudja és úgy nézel rá, mintha úgy nézne rád, stb...

És az az átkozott történet újra és újra visszaköszön a pofádba.

Ez egy narratíva, ami rád mászik és hátráltat. Nincs uralmad fölötte és nem téged szolgál. Hanem a nyáladzó mindent-tudni-akarókat. Akiknek az igazatcsakisaszíntisztaigazatistentégedúgyseéljen szabad mondani, mert nekik aztán baszottul mindent tudni kell (neked meg róluk semmit - feltűnt már?)

Csak azoknak fontos, akik hatalmat akarnak fölötted. Ha neked fájó az emlék, az nekik még jobb és még izgisebb, nekik elmondhatod, bla-bla-bla... De vedd már észre, hogy nem az a legnagyobb fenyegetés, hogy elmondják valaki másnak, hanem hogy visszavetítik rád és nem hagynak túllépni. Hogy annál fogva rángatnak és manipulálnak. Hogy nem hagynak felejteni és időnként beledugják az ujjukat a sebbe, hogy fájjon és be ne gyúgyuljon. Hogy éppen a hozzád közel állók a legveszélyesebbek rád - nem az, hogy valaki más is megtudja.

Szóval miért is halogatod, hogy újraírd önmagad?

És ha már itt tartunk - miért kell a legjobb tudásod szerint úgy visszadni a dolgokat, ahogy azok megtörténtek - amikor egyébként mindenki tök másképp látta? Pontosan mi is a hazugság abban, hogy valamiről elfeledkezel - amikor ezer más dologról is elfeledkeztél, ezt garantálom. És hogy apróságokat kiemelsz, amikor az agyad amúgy is megtette már helyetted? Egészen biztos lehetsz benne, hogy ha én álltam volna ott melletted egész életedben és most elmesélném azt, rá sem ismernél a történetre. De egészen biztosan nem ugyanúgy hangzana, mint amit te mondasz.

Akkor pontosan mi is a hazugság?

Különösen mivel a saját érdekedben teszed és végre te magad veszed át az irányítást. A saját életedben pedig ez nem csak egy luxus-opció amit vagy megengedsz magadnak vagy nem, vagy veszed a fáradságot vagy nem, hanem kutya kötelességed.

Én egyszer elmeséltem valamit kiskoromból külföldön. Valakinek az egészből az maradt meg, hogy azt mondtam, hogy marha nagy házunk volt (gyerekfejjel, hogyne) és még valami a folyóra néző ablakokról. Ráadásul ezt egy olyan társaságban meséltem, ahol előttem és utánam mindenki az arisztokrata felmenőit emlegette - és bár én ugyan nem tettem azt, de valahogy ez beépült az én történetembe is. Mire a történet visszaért hozzám, már nemesi család voltunk kastéllyal. És el nem tudjátok képzelni, mennyit dobott a megítélésemen. Még egy ösztöndíjat is hozzámvágtak - persze nem konkrétan ezért, de így már mindjárt érdemesebbnek tűntem az anyagi támogatásukra, mintha csóró lettem volna.

Egyébként meg nem tartozol senkinek a részletekkel, nem is kívácsiak rá. Csak rákérdeznek és te azt hozol ki a lehetőségből, amit akarsz. Száraz ténnyel elintézed, elkerülöd, belemész részletesen - vagy mondasz egy olyan színes, érdekes dolgot, amit egész biztosan megjegyeznek. És azon kívül semmi mást, amit mondtál.

Ha tehát ma a fejembe venném, hogy Stephen Fry bentlakásos iskolás gyerekkora márpedig az enyém volt, az akkor is hatással lenne a viselkedésemre, ha senkinek nem mondanám el, hogy fejben én már úgy tekintek magamra, mint egy elit gyerekre. Ha pedig utalgatnék rá, vagy csak elitségre utaló részleteket dobnék be a beszélgetésbe - mást meg nem - akkor mások is úgy néznének rám. És én magamra.

Ha egy geci szülőt kéne feldolgoznom, én egészen biztosan nem azzal tölteném az időmet, hogy panaszkodok róla. Már a mai agyammal. Hanem hogy kitalálok egy másikat, akár irodalomból akár ismerősi körből, és erősen megpróbálok úgy emlékezni, mintha ő lett volna a fontosabb az életemben. Ha kell, el is mesélem pár embernek. Mondjuk idegeneknek nyaraláskor. Hogy gyakoroljam az új narratívámat. Ahogy magamra tekintek. Mert ahogy ők néznek majd rám, az segít megtanulni, hogyan néznék és magamra, ha Mary Poppins lett volna a nevelőnőm, nem pedig egy bunkó, egyedülálló apám. (Szerk: Hogyne, traumával menj szakemberhez, de a környezetedből miért jó az, ha visszaköszön a történet?)

Tudom, fáj, hogy senkit nem érdekelsz igazából - csak azt, aki ki akar használni vagy pórázon tartani. Nehéz ezt elfogadni annak, aki teli szájjal panaszkodik, hogy az angolok a haóárjúra nem akarják hallani az igaz és részletes választ. (Egyébként pont azért, amiért a kezitcsókolom sem jár azonnal kézfejnyalintással.)

Csak neked áll érdekedben az egész. Ha nem teremtesz magadnak egészen új múltat, még akkor is egészen más lehet a történeted. Csak keresd meg benne azt, ami előre visz és fókuszálj arra. Mintha egy sokkal jobb CV-t írnál, mint a mostani, ami nem működik. Ha szégyelled, hogy csórón nőttél fel, kezdj úgy gondolni magadra, mintha nem - segít majd az álláskeresésnél is. Ha szégyelled, hogy semmilyen hangszeren nem tanultál  meg ne azzal töltsd az idődet, hogy mindenkinek részeletezed, hogy miért nem, hanem tanulj meg és/vagy mondd azt, hogy igen, tanítottak zongorázni, de szar vagyok benne. Egy sérelemmel kevesebb. Amúgy sem érdekel senkit.

NB - És ha valaki nekem most azzal akar jönni, hogy hazugságra bátorítok: Elmentek ti az anyátokba a tyúkszaros kíváncsiságotokkal meg a felhatamazottságotokkal, hogy nektek mindent marhára tudni kell. Csak fogást kerestek mindenkin, hogy ott tudjátok szorítani, ahol fáj. Az a marha nagy érdeklődésetek csak a szaftos, kínos részletekre vonatkozik, meg arra, amivel zsarolni vagy lejáratni tudtok. Érzelmileg zsarolni egy kapcsolatban, vagy a hátam mögött. Nem tartozom nektek semmivel. És más sem. Ez az egész őszinteség-erőltetés csak egy hatalmi eszköz, amit azok szopnak be, akik később áldozattá válnak.

NB2 - Azért érdekes, hogy mit hoz ki az emberekről ha maguknak akarnak jót vs. ha attól félnek hogy valaki más akar magának jót - és nem mondja nekik el azigazatacsakisaszíntisztaigazat.

 Ez egy örökbefogadott poszt volt. Szerezz magadnak te is!