Egyszer egy motivációs tréningen a positively cheerful tréner megkérdezte, hogy ha egyet kívánhatnánk, az mi lenne. Mindig varázslatosnak tartottam, ahogy az embereknek ilyenkor azonnal a lottó ötös jut az eszébe. Az első válasz az is lett - a többi trénelt meg kiszámíthatóan röhögött is rajta. A  második, harmadik versenyző aztán már rutinosabb volt és egészséget, boldogságot, csupa átszellemült dolgot kívánt.

Lobster is akart valami okosat mondani, ezért megerőltette az agyát és próbálta addig absztrahálni a kérdést, míg foolproof válasz születik. Arra jutott, hogy neki mindig legyen valami célja az életben. Rövid-, közép és hosszú távra - hogy sose legyen túl távol a cél és sose fogyjon ki belőlük. Ezt a vélekedésemet megosztottam a többi trénelttel.

Akkor még nem tudtam, hogy

A) ezzel tönkreteszem a positively cheerful tréner játékát, mert pont erre akart rávezetni, és

B) rájövök az élet értelmére. De legalábbis a boldogság kulcsára.

Az élet értelme

Douglas Adams óta tudjuk, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, ezért most megismtélem: hülye kérdésre nem adható jó válasz.

Egy jól feltett kérdés azonban szinte megválaszolja önmagát - csak merjük hallani azt a választ.

Az élet értelmére rákeresve például a mormonokhoz jutunk. Ha ez nem lenne elég bizonyíték....

A "Mi az élet értelme?" mondatot én nem is annyira nevezném kérdésnek, mint inkább a végtelen intellektuális sötétség bugyraiból felbugyogó reményteli lustaságnak. Reménykedik, hogy valaki megoldja helyette és hogy nem lesz túl sok dolga vele. A legjobb lenne, ha az jönne ki, hogy már készen is van vele. A legtöbbünknél egyszerűen lefordítható arra, hogy "Apu, mondd, hogy jól csináltam! Apu, mondd, hogy nem kell semmit se csinálnom!" De főleg ne kelljen gondolkodni rajta...

Ha például az a Zéletértelme, hogy szaporodjunk, aztán az utódaink is, az egy szupervonzó válasz: hiszen csak szexelni kell hozzá, onnantól pedig kényszerpályán vagyunk, halálunk napjáig beosztja életünket ez az egy lépés. Tökéletes Zéletértelme lenne...

A "Miazéletértelme" kérdés pedig már eleve üvölt további pontosításért. Két kérdést azonban mindenki baszik feltenni:

1) Kinek az élete?

Amikor a "zéletet" emlegetjük, egyéni életről motyorékolunk, vagy valamiféle emberiségben gondolkodunk?

Már itt ketté lehet választani az intellektuális imára összetett kezű tömeget, akik várják A Választ A Nagy Kérdésre. Hogy a választ valami kollektív, nagy összebődülésben képzelik el?  (Jók vs. rosszak, ahol én a jó vagyok, végítélet, ahol szintén, Nagy Mennyei Pontozóbíró, aminek én tudom legjobban, mi tetszik, netán valamiféle evilági Elemelkedett Kultúra létrejövetele, valamiféle homogén emberiség, amiben mindenki olyan, amilyennek én képzelem a menőket)

Vagy egyéni kiértékelést várnak roppant jelentőségteljes életük közben vagy végén?

2) Mit akar az "értelme" jelenteni a "zéletértelméből"?

Cél? Valami elérendő teljesítmény? Valamilyen állapot? Netán kvantifikálható eredmény?

Vagy inkább jelentés?

Hogy szőrszálhasogatok? Aligha. Hogy hogyan fogod fel a kérdést, az alapvetően befolyásolja a választ. Vagy hogy van-e egyáltalán válasz.

Vagy boldogságról tetszik motyogni? Boldog szeretnél lenni, csak valamiért az "értelem" szót használod rá? Elégedett? Önfeledt kis molylepke? Csak mert az egy sokkal egyszerűbb kérdés.

A boldogság titka

A boldogság nyitját mások is megtalálták már. Méghozzá a kis erőfeszítéssel befogadható, addiktív és zéró intellektuális inputot kívánó boldogságért. És jó sok pénzért el is adják. Úgy hívják: gamification.

Emlékszel, mikor voltál boldog? Hát persze, hogy kiskorodban. És miért? Nem, nem a lekváros süti, vagy a nagyi hatalmas, régi háza miatt. A gyerekkori nosztalgia nem egy konkrét helyszínről vagy dolgokról szól - még ha úgy próbáljuk is visszahozni a gyerekkort, hogy reprodukálunk belőle, amit csak tudunk. A régi házat, a kutyát, a fánkot, a diófát, a karácsonyokat.

Pedig a gyerekkor benned volt, te voltál gyerek, nem a téged körülvevő világ volt "a gyerekkor".

A gyerekkor pedig egy sor ok miatt kivételes - és egyik sem materiális:

1) Időtlenség

Nem lehettél volna máshol, nem maradtál le semmiről - mert gyerekként mindenki iskolában van és kész. Más sem ér el hatalmas dolgokat a te korodban, más sem él többet és intenzívebben, mert akiket ismersz (a viszonypontjaid), azok alapvetően ugyanott töltik a napjaikat és ugyanazzal, amivel te.

2) Relatív egyenlőség és az összeméregetés hiánya

Amikor a többiek nem ugyanazt csinálták, amit te, az épp eléggé fájt. Ha nyáron ők nyaraltak, ti meg nem, akkor éreztél egy kis szúrást. Ha neki jobb ruhái vannak, mint neked, akkor szégyenkezhettél. Ha valamelyik osztálytársad sakkversenyeket nyert és ünnepelték érte, az már szemétség volt. Azok már mind-mind repedések voltak az időtlenség és a megmérettetés hiányának tökéletes pajzsán.

De hol volt ez ahhoz képest, amikor pályáitok végleg divergálni kezdtek? Mióta kiléptél a nagybetűsbe, te szorongva méregetted magad, hogy hány éves korodra mit értél már el.

3) Pontrendszer

Gyerekkorodban nem csak az idődet osztják be helyetted, nem csak hogy automatikus az előrelépés a szintek között (Hanyadikos vagy?), de még a pontrendszer is világos és egyértelmű. Mindenkire vonatkozik és transzparens.

Megmondják, mi hányast ér, és mindenki mást is osztályoznak. Kivétel nincs. Ha néha igazságtalannak vagy érthetetlennek érzed, gondolj az egyetemi évekre. Ott majd tanulhatsz az átláthatatlan és szubjektív osztályozásról, de még az is semmi ahhoz képest, ami a felnőtt életben vár rád. Kettős mérce? Az oviban? Hol van az ahhoz képest, hogy mi alapján léptetnek elő a cégnél?

4) Amit lehet, azt szabad is

Olyan voltál mint egy kutya. Nem csak hogy igényelted a szabályokat (akkor is, ha morogtál ellenük), de folyamatosan tesztelted is őket. Hátha aznap elfelejtik betartatni, hátha belefáradnak és elunják, hátha a kimerültségtől már nincs kedvük még neked is elmondani ezeregyedszer, hogy az asztalra nem szabad felmászni. És ha felmászol, és nem parancsolnak le, te számonkérheted rajtuk a mulasztást. Duzzogni kezdesz, hogy akkor a szabálynak nem is volt értelme, anyu? A világnak kötelessége volt feléd, hogy kialakítsa a szabályokat és be is tartassa őket, a te érdekedben.

Feltételezhetted, hogy ahová neked sikerült eljutni, ott biztonságban is voltál. Ha nincs kerítés, akkor az még a játszótér. És ha sikerült kiszöknöd és elcsapott az autó, az mindenki más hibája, nem a tiéd. Így még a lábadozás is mókásabb, mindenki mentegetőzik, te meg az áldozat vagy, nem is a kis hülye, aki kiszökött az útra.

Hol van ehhez képest egy jogrendszer, ahol csak bizonyos dolgok vannak explicite megtiltva, de a többi sem biztos, hogy szabad és biztonságos? Akar a halál dönteni...

5) Semmi nem dőlt még el

A legdurvább szerepeket még nem öltötted magadra és nem sültek az arcodra. Nem voltál még mindenkinek és minden nap fogorvos, tanár, nem voltál valakinek a szülője, amihez utána egész életedben tartani kell magad, különben mindenki csalódik benned.

Minden nap másról ábrándozhattál, és a változatosság fiatalon tartott. Amint eldől a dolog, hatalmas erővel fog majd a föld felé húzi és mindenki rohadtul csalódik benned, ha foglalkozást vagy családi állapotot akarsz majd változtatni menet közben.

És ez a csalódás az egyetlen, ami az egykori, jól működő jutalmazási rendszerből fennmaradt.

6) Jutalom - Büntetés

A fénykorban ellenőrződ volt. Most egy csomó köznyös embernek kell minél pozitívabb, irigylésre méltóbb képet projektálni magadról - és míg elismerést nem kaphatsz tőlük, a flegmán megvont vállak és a lemondó fintorok végtelen sok fekete pontot tartogatnak számodra nap mint nap. A benned való csalódás elkerülése motivál - olykor olyasvalakiké, akiket el sem hinnél és akiket tudatosan nem választanál pontozóidnak. De ezen a ponton rájössz, hogy a jutalmazási rendszer sosem volt ingyen.

A szabályok, a pontozás, az osztályozás és az állandóság olyan nem materiális értékek, amiket valakik nagy erőfeszítéssel hoztak létre - és te csak élvezted. Nem tudhattad értékelni, hiszen te még sosem próbáltál évekig életben tartani egy gyereket, akinek megadatik a boldog felelőtlenség. Nem volt még felelősség rajtad, nem néztek rád elszámoltató tekintetek, hogy hogyan neveled a gyerekedet, nem kellett beosztani pénzt és időt, nem kellett szembesülnöd azzal, hogy máshogy is csinálhattad volna.

De a torta tetején a hab a jutalmazási rendszer volt. A szabályok az iskolában egyértelműek, mindenkire vonatkoznak, a jutalmazás automatikus, a ledorongolást senki nem úszhatja meg, az isten maga volt működésben, ami abszolút szabályokra és betartatásra törekszik - és mindig lehet sértetten fikázni, ha valakit elmulaszt megbüntetni, és szerintünk igazságtalan. Van egy autoritás-figura, akit lehet együtt gyűlölni, gyermekded játszmákat játszani ellene, miközben abban a biztos tudatban létezünk, hogy mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak és azok a szabályok az érdekünkben születtek.

Nos, a való életben soha nem lesz már ilyen mindenható a mindenható.

A való életben mindezt neked kell majd létrehozni. Ez persze soha nem tökéletes. Az időtlenséget sosem érezheted újra, hacsak szert nem teszel valami emberfeletti közönyösségre a korod és a mások teljesítménye iránt. De magadnak adni szabályokat? És magadon betartatni? Miközben senki másra nem vonatkoznak? Ez elég lelombozóan hangzik. Magadat kell jutalmazni és büntetni? És mi van, ha ezzel sem tudod motiválni magad?

Mégis, mennyivel alsóbbrendű ez a gyermekkorhoz képest, amikor még valaki felelős volt helyetted mindezért? Szülők, nagyszülők és tanárok hadserege próbálta mindezt az illúziót fenntartani, amíg csak lehetett, míg te igyekeztél annyira felnőtt lenni, amennyire csak értetted, mit is jelent az.

Nos, ennyi felvezetés után jöjjön a boldogság forrása, az eszköz, amivel szolgáltatások és játékok sokasága tart függőségben, amitől pillanatokra és rész-kérdésekben, de vissza-visszatér a gyerekkor: gamification.

Vagyis csinálj belőle játékot!

Ha jól tudom, a függés és függőség különböző formáiről még nem értekeztem itt, de ez is az. Bármi, ami beosztja az idődet, megmondja, hogyan teljesítesz, korlátokat szab, szabályokat oszt, jutalmaz és büntet, amikor tudod, hol tartasz, az a gyerekkor nosztalgiáját kelti benned - és ezért okoz függőséget. A pontgyűjtő játék a felnőttek Lutra-albuma, az online játékok mindenkire vonatkozó szabályai és pontozó rendszere az abszolút szabályok szerinti megmérettetés eufóriája, szintek vannak benne és megmondják, hol tartasz, a katonaság pedig a visszatért gyerekkor, csak több pátosszal és arcoskodással.

A boldogság titka, hogy minél több dologban visszahozd a gyerekkort. Nem a fánkot, hanem a fentieket.

A gamification alapjai tehát:

1) Pontozási rendszer, feedback

Ez bármire vonatkozhat, a kalóriaszámlálás is az, az ön-kvantifikáció különböző formái, amikről itt most tényleg nem szólok, csak jelzem, hogy ugyanezt az igényt elégítik ki.

De legklasszikusabb formája tényleg az osztályozás, a pontozás és a világos szabályok szerinti előrelépés lehetősége.

2) Fontos, hogy vizuálisan is egyértelmű legyen, hol tartasz - és hol tartanak mások (reputációs rendszerek)

Ne lehessen hazudni, titkolózni, blöffölni, csak a jófajta, egyszerű és egyértelmű szabályok alapján lehessen szintet lépni - és másokét is azonnal lehessen látni. Ezért osztogat olyan sok játék pontocskákat, badge-eket és címeket. (És ezért olyan státusz-buzi az egész világ, úgy általában)

3) Kell továbbá, hogy a szabályok mindig és mindenkire érvényben legyenek.

Ez egy álomvilág, egy tündérmese, ahol csak a jófiúság és a megfelelési vágy számít, a sumákolás és a szerencse nem és a kivételezés mindig elnyeri büntetését.

Lásd pl. a bliccelést: nem az okoz mentális stresszt, hogy mennyibe kerül a jegy, nem is az, hogy ellenőrzik, hanem hogy esetleg megúszható. És akkor "feleslegesen" fizettél. Vagy a nyugdíj-előtakarékosság. Sokan nem tennék önkéntesen, mert ki tudja, lehet, hogy korábban meghalnak. És az milyen bosszantó lenne már... Gondolom, utólag. A stresszt nem is az okozza, hogy nem költhetjük ma el azt a pénzt, hanem hogy mi van ha felesleges. Na, ilyen egy játékban soha nem fordulhat elő.

Az egész egy "neurológiai önhekkelés", amikor megpróbálod önmagad motiválni, vagy másokkal motiváltatni (peer-pressure), saját motiváció hiányában. Dolgoztatod magad, amikor magadtól nem lenne kedved.

De persze ha nem teszed, megteszi helyetted valaki más. Ott van például a játékipar.

A játékipar természetesen messze a brit tudósok előtt jár - hiszen van motivációja (khm)... El akarnak érni egy bizonyos célt és az eszközöket keresik hozzá. Nem csupán kérdezgetnek bele a világba (miazértelme, stb.), amiből ritkán sül ki más, mint hülyeválasz. Hanem függőségben akarnak tartani és pénzt akarnak kiénekelni a zsebedből. Ezért van az, hogy a WoW sokkal hatékonyabban éri el a célját, mint egy pszichiátriai boldoggá tévő program. Mert van neki célja.

Mert lehetőséget ad neked, hogy elérj dolgokat, egy egyértelmű és mindenkire vonatkozó világban. Mert pontoz és felékesít kitűzőkkel, mert végre valamiben egyet értesz sok hasonló gondolkodásúval, hiszen egyezményesen ugyanabban a játékban vesztek részt. És mert hatalmas sztorik részesének érezheted magad. Neked ugyan nincs "értelmed" vagy célod, nehéz lenne a valóság keretei között hőssé válni, de itt egy világ, ahol egyérelmű harc dúl egyértelmű ellenség ellen. A valóságban mindenkinek derogál mással együttműködni (akiknek nem, azok összeesküvők, ugyebár), de itt lehet egy nagy csomó karakter, akik egy ügyért dolgoznak és egy létra, amin ha felmászol, menő leszel és mindenki tudni is fogja.

Maga a boldogság.

Igazán kezet csókolhatnánk annak, aki a játék sztoriját és szabályait írja. Milliárd órányi júzer-kielégülésért felelős minden évben. Bár ha legalább áramot generáltatna a júzerekkel, annyival is bejlebb lennénk.De ha azt nem, legalább alkalmazhatnánk az emberi agy eme jellegzetességeit, és hatékonyabbá (élvezetesebbé) tehetnénk vele az irodai melót például. Vagy a szelektív hulladékgyűjtést. Próbálják is, sokan.

Szóval az élet értelme egy idétlen kérdés, fogalmad sincs mit kérdezel, de itt van helyette a (majdnem) önfeledt boldogság titka: Fogd meg a beépített egzisztenciális lustaságodat, ne is küzdj ellene, hanem próbáld meg munkára fogni! Vegyél egy noteszt, kvantifikáld önmagad, vezess táblázatot, szervezz klubot, ahol együtt fogytok és számoljátok a kalóriákat, jutalmazd magad és büntess, gondoskodj róla, hogy a reputációd is aszerint alakuljon, így akkor is motiválva vagy, ha magadtól már nincs kedved folytatni, legyen célod és tudjad, mikor éred el, amikor is azonnal lépjen működésbe az eggyel távolabbi cél, hogy egyszer se essél ki a ritmusból, és közben próbáld meg leszarni, hogy hány éves vagy, hány helyen lehetnél még és hogy mások ezalatt mit értek el.

A fenti előadásban szó van arról, milyen egy "epic win", egy olyan kifejlete egy játéknak, amiről nem is hittük, hogy lehetséges, ami túl van a képzeleten és különleges boldogsággal és elégedettséggel tölti el egyszer gamert. Ez mind szép és jó... És tudom, hogy nem tesz jót a boldogságomnak... De nem tudok nem azon agyalni, hogy kinek a képzeletén van túl? Mert ezek szerint legalább egyvalakién nincsen túl. Ki írja a játékot? És miért nem én vagyok?

És persze, jó az, ha kiaknázzuk gyarlóságainkat? Ha megerősítjük és vállonveregetjük őket? Ha ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekkorban éljük le az életünket, akkor ki játszik majd felnőttet mellettünk? És miért nem én?