Valaki átküldte ezt a videót. Amúgy jó, de nem erre fogok reflektálni, csupán a címére: Mit mondanék 18 éves énemnek? (Ez különben egy közismert trükk writers' block ellen.)

Mondjuk nem egyszerű a kérdés. (Melyik kérdés az, ha Lobster agyán szűrjük át?) Több okból sem az.

Először is, szeretem-e magam és akkori énem annyira, hogy tanácsokat osztogassak?

Másodszor lehet-e bármit is tanítani, ugyebár? Szerintem nem.

Harmadszor az sem mindegy, jó dolog-e egy 18 éves egy harminc+ éves gondolkodásával. Mert mit tud egy harmincas? Például egyre kevesebb dologról hiszi, hogy lehetséges. Ezért bele sem kezd és így tényleg lehetetlen.

Bölcsességre tehát lehet, hogy nem, de információra talán mégiscsak szükségem lett volna. Hogy működik valójában a világ? Mi mozgatja az embereket? Mi az a passzív-agresszív viselkedés és miért csinálja még az is, aki szégyellné, ha tudná magáról. Milyen az élet a közszférán túl? És miért ne jusson eszembe Hunhonban vállalkozni... Miben számít a pénz? És miben nem? Hogyan választunk egyetemi szakot, és miért jó dolog a gazdaságról tanulni. Bár lehet, hogy ezt képtelenség megértetni egy 18 évessel. Ha elhinné, felvágná az ereit.

Azt hiszem, mégiscsak találtam valamit. Szeretném elmondani a 18 éves Lobsternek, hogy még semmihez nincs késő. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de kábé azzal töltöttem az időt 18 és 30 között, hogy mindenhez túl öregnek gondoltam magam.

Megvan, ezen a vonalon el lehet indulni. Milyen tévedésben éltem még?

Ezt nem lehet letudni

Azt hiszem, én személy szerint arra is figyelmeztetném akkori énemet, hogy nem lehet minden igényt teljesíteni - és még élni is. Nem lehet mindenkinek megfelelni és saját életet is fenntartani. Nem csak igyekezet és önkizsákmányolás kérdése a dolog - márpedig nekem mindkettőben a csillagos ég volt a határ. Már csak azért sem lehet mindenkit kielégíteni, mert nem bizonyos dolgokat akarnak, hanem engem. Nem diplomát, autót, pénzt, családot akarnak kinyerni belőlem, hanem engem magamat. (Meg persze feneketlen önigazolást, de ez egy másik sztori.) És ha észrevennék, hogy maradt még belőlem valami, az is kéne.

Nem, ennek sosem lesz vége. Nem igaz, hogy ha elég gyorsan tepersz és mindent előre megtervezel, akkor meg tudod etetni az összes kecskét - és még a káposztából is marad. A rád irányuló igények mindig kitöltik majd a rendelkezésre álló teret.

Életem regénye - egy lófaszt

A másik tévedés, hogy úgy éled az életedet, mintha egy narratíva lenne, amit te írsz. Életed regénye és hasonló baromságok. Úgy gondolkodsz a világról, hogy 25 éves koromra elértem ezt, 27 évesen meg azt, és ha valamelyik túl későinek hangzik, akkor nyomorultul érzed magad. Valahogy mindent abba fejezetbe akarsz beleírni, amiben mások szerint annak a helye van. Se fejezetek nincsenek, se magától értetődő feladatok.

És ez a két tévedés összeesküszik ellened. Magas frekvencián rezegsz, szorongsz és idegbeteg vagy, és a sok tennivaló teljesen lebénít. Ha sosem állsz le és ürítesz ki mindent és mindenkit a fejedből, akkor sosem tudod a magad nótáját húzni. (Ezt könnyebb mondani, minnt csinálni, de én végül megtettem.) Azt veszed észre, hogy míg minden apróságot ezerszer végigoptimalizálsz, a legfontosabb dolgok egyszerűen megtörténnek veled. Kimaradnak, vagy mások teszik meg helyetted. Annyira ura akarsz lenni az életednek, hogy végül semmit nem döntesz el, ami fontos.

De azt hiszem, ezt nem értené egy 18 éves. Hogy lenne képes félreállni és lenyugodni, amikor az egész világ épp csak kinyílt előtte? Ő ugyan nem fogja nem felvenni a telefont, és nem fog kihagyni egy lehetőséget sem a hibázásra.

A vének jóváhagyása

Beszoptam, hogy mindenhez papír kell. Az egy dolog, hogy nem végezhetsz semmiféle hasznos tevékenységet szakirányú papír nélkül, amit a már beavatottak céhe ad ki, de tán még véleményed sem lehet, amíg nem vagy felhatalmazva a vének által. Ami persze azzal jár, hogy a papírhoz előbb levizsgáztatnak a saját észjárásukból és a saját történetükből. Mire bármibe kezdenél, már elvesztetted minden eredetiségedet és annyira félsz, hogy nem sikerül felidézned, miről mit kell gondolni, hogy mindenki hülyének lát majd. És a vének bólogatnak majd, hogy hát igen, ilyen egy tehetségtelen kezdő. Next.

Mondjuk ezt ebben a korban már késő tudni. Már nincs akkora lendület, amivel át tudnám ugarni, vagy legalább meg tudnám kerülni őket.

Ki mindenki leszel, ha nagy leszel?

Óigen, azt hiszem, megvan. Valami, amit 18 évesen már tudtam, csak talán nem az agyam megfelelő részében tároltam: Az a boldog ember, akinek több élete van.

Mert hiszen miről álmodozik a kisgyerek? Egyik nap űrhajós, másnap Indiana Jones akar lenni, utána bálnahalász és fekete mágus. Nem mondom, hogy ezt így szó szerint kéne. Csak azt, hogy hajlamosak vagyunk nem gondolni rá, hogy egyetlen életünk van, azaz ebben az egyben kell minél többféle embernek lenni. Más országokban élni, más dolgokkal foglalkozni. Nem kell felülni egy buszra 20 évesen és lezuhanni róla kifacsartam 62 éves korodban. Ez csak egy téveszme, amivel a konformitást szoktatják meg veled. Az életkedvet és az érdeklődést irtják ki belőled.

Olyan nyomasztó egy egész életet feltenni arra, hogy fogásznak tanulok, majd fogász vagyok, míg el nem sorvadok annyira, hogy már csak nyugdíjas vagyok. A fogász-címke teljesen felzabál. Ott van persze a többi szerep, de az nem ugyanaz. Nem tudom, másnak segít-e, de nekem igen.

Mindig felhördülünk és döbbenten tárgyaljuk ki újra meg újra azokat az ismerősöket, akik új életet kezdtek. Vagy csak új családot alapítottak, vagy új szakmába, válllakozásba fogtak (önszántukból). Épp azért, mert mindnyájan ennek a téveszmének a rabjai vagyunk - és nem merünk kilépni, mert el kéne engedni a rengeteg befektetést, amit egy számunkra gyűlöletes dologba helyeztünk. Elsüllyedt költségek, ugyebár. És mikor végül hagyjuk veszni, hogy a maradék életünk még a miénk legyen - már senki nem érti, minek ugrálunk még.

Na, szóval erre mondtam, hogy soha semmi nem késő.

Szorongani a hülye is tud

Valamelyik orosz egy helyen azt írta, hogy minden boldogság egyforma, de minden boldogtalanság egyedi.

Aki depressziós, az biztos így is látja. Ha elmerülünk a saját kis önsajnálatunk részleteiben, újra és újra ismételgetjük és elemezzük a sérelmeinket, amivel az élet megvert, akkor minden bizonnyal arra a következtetésre jutunk, hogy valóban nincs még egy pont ugyanolyan, mint mi. Úgy kapaszkodunk a saját mélabúnkba, mint különlegességünk bizonyítékába.

Pedig alapjában mind ugyanazokon busongunk és szorongunk. Ugyanazok a családi és magánéleti, karrier- és egyéb gondok okoznak mindenkinek pánikrohamot. A különbség nem azok között van, akiknek van és akiknek nincs oka rá, hanem azok között, akik pánikolnak tőle és akik nem.

És nem is csak különlegesek, de okosabak is vagyunk, ha mélyeket busongunk. A depresszió és a cinizmus okosságunk jele. Mert nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ha valaki mosolyog vagy boldog, az csak felületes ember lehet, aki nem lát olyan mélyen mint én-én-én. Hát nem csodás a világ, amelyik egyszerre van telis tele mélyeket érző emberekkel, akiket kivétel nélkül teljesen elnyel a felületes kis hülyék sűrű óceánja?

Kitalálhattátok, nem értek egyet orosz barátunkkal - akire most nem emlékszem. Azt hinni, hogy boldog vagy elégedett csak egyféleképpen lehet valaki - annak a bizonyítéka, hogy ki sem látunk a saját egocentrikus kis fejünkből. Hogy a boldogságot csak egyféleképpen lehet elérni és akinek az nem jön össze, az baszhatja.De ez nem igaz. Minden egyes boldog embernek magának kell rájönni, hogy őt mi teszi boldoggá. És gyakran dolgozni kell érte - saját magán, a saját attitűdjén is.

Meg hát a nézőpont is elfogult. Egy író a saját depresszióját önti papírra, az önanalízisen keresztül tanulja meg a világot. Persze, hogy hajlamos azt hinni, hogy csak az létezhet, amit ő is megtapasztalt már.

Mindenkinek van LEGnagyobb problémája. És két problémát nem lehet összemérni, mert két külön szubjektunom csapódik le. Sosem fogod megérteni, hogy lehet azon szorongani, hogy milyen nyakörvet adjak ma a pudlimra, egy kongói gyerekkatona meg azt nem érti, mi a lófaszt lehet azon pörögni, hogy biztos ő-e nekem az igazi, vagy hogy van-e alattam céges autó.

Ettől eltekintve elkerülhetetlen, hogy szorongj időnként. De sose kapaszkodj bele és ne rugózd túl a dolgot, mert nem attól vagy különleges kis hópelyhecske. De még csak mélyebb gondolkodó sem vagy tőle. Azok vannak kisebbségben, akik nem szoronganak. Akik többé-kevésbé urai a saját szorongásuknak. Ha már különleges akarsz lenni, legyél az.

Nem lesz úgyis igazuk

És szard le azokat, akik annak drukkolnak, hogy végül elbukj és bebizonyosodjon, hogy te sem vagy jobb náluk. Nem veszed észre, hogy egy sem önmagát próbálja javítani, hanem csak a konkurenciát fúrja? Attól van katarzisa, ha a film végén a főszereplő is azt teszi, amit ő? Hogy attól 'tisztul meg', ha a hős belebukik? Hogy neki az a szívmelengető, ha valaki feláldozza magát érte - de sosem tenne önmagáért?

És főleg ne próbálj nekik semmit bebizonyítani. Ők már eldöntötték, hogy nincs igazad, csak az érveket keresik hozzá. Vedd észre, hogy nem tudunk mit kezdeni a sikerrel. Se magunkéval, se másokéval, úgyhogy biztos, ami biztos bűnnek tartjuk. Ezért ne kérdezz meg senkit, hogy jól csinálod-e. Ne élj mások véleményében. Az úgysem attól függ, hogy te ki vagy, hanem hogy ő mit akar gondolni rólad.

És tudjál róla, hogy sajnos azok sem mindig veszélytelenek, akik jóindulatúak.

És ne mondj ki mindent... Tudod mit? Ne mondj semmit. Ha hülyének néznek, úgyis hiába küzdesz ellene. Ha meg okosnak akarnak látni, a hallgatás abban is segít. És különben is, csak azért beszélsz folyton, hogy mások elfogadjanak. Pedig annál nagyobb csapda nincs. Ne mások kedvéért élj.

Legyél rossz gyerek!

Tudod mit? Legyél végre egyszer rossz gyerek. Idegesíts fel valakit! Gyakorold, milyen az, ha pontosan tudod, hogy valaki mit nem szeretne, mégis megteszed. Amikor igazad van, de nem akarják megadni, ne hagyd rájuk, mondván majd szerzel magadnak másikat, hanem menj neki. Soha nem csináltad még, mindig másokra voltál tekintettel. Pedig ez másoknak nagyon megy. (Ez egy Lobster-specifikus jótanács, otthon ne próbáljátok ki.)

Most hirtelen ennyi.

Ja, és egy ideillő nóta (Kecskeisten most fogja be a fülét, neki leírom a szöveget is)

A lányokból lesznek a családanyák
A szomorú családok
Autókban utazunk a nagymamához
Vagy viszünk a sírra virágot
A szép emlékek még mindig szépek, a rosszak még fájnak
De már nem üzenünk semmit, nem üzenünk semmit a nagyvilágnak
Igen így lesz majd, így lesz majd
Mikor semmi új már nem vár ránk
Csak az emlék marad.

Már arra sem fogsz emlékezni, hogy miért is akartad
Elégett vágyak között élsz majd, csak álmodba zavarnak
A szép emlékek még mindig szépek, a rosszak még fájnak
De már nem üzenünk semmit, nem üzenünk semmit, a nagyvilágnak

Igen így lesz majd, így lesz majd
Mikor semmi új már nem vár ránk, csak az emlék marad

Ha lesznek percek, vagy boldog napok már nem ott, ahol te vagy
Az ifjúságunk kudarcba fulladt és most már így is marad
A szép emlékek még mindig szépek, a rosszak még fájnak
De már nem üzenünk semmit, nem üzenünk semmit, a nagyvilágnak