A örökségen (vagy annak hiányán) túl a szegénység és a gazdagság úgynevezett kultúrális mintázatok továbbörökítésével is terjed. Vagyis ha egy gazdag örökösnek elvennénk az összes pénzét, meg valahogy a kapcsolati tőkéjét is kivonnánk a képletből, még mindig ottmaradna az az attitűdbeli különbség, amit én eredményorientált szemléletnek hívok, szemben a szegénységre hajlamosító kifogás-orientáltsággal.

Az eredményhez vezető úton ugyanis seregnyi kiváló panaszkodási lehetőség van elszórva. Minél nagyobb a projekt, annál több. Van, aki nem bírja megállni, hogy megálljon és "felvegye" őket, vagyis hogy elkezdjen minél több embenek panaszkodni arról, hogy éppen mit görgetett elébe a sors vagy egy ügyintéző.

De ha mindig megállunk és minél több mebernek, minél érzékletesebben kifejtjük, mi minden nem volt kielégítő, akkor lehet, hogy sosem érünk oda. A panaszkodás - bár sokan azt hiszik, vígaszt és gyógyulást hoz - igazából önsorsrontás.

Olyan, mintha a hajléktalan egy rég áhított állásinterjú felé menet nem bírná megállni, hogy összeszedje az üres üvegeket. Így mire odaér, tele van a táskája piaszagú üvegekkel. Ha nem bírja levetni a bevett szokásait, azok nem hagyják majd továbblépni. Bármennyire racionális lépés is hajléktalanként összeszedni minden üveget, az előrejutás érdekében legalább az interjú napján más fejjel kell gondolkodni. A régi fejeddel nem lehetsz új ember.

Szóval amikor minden erőnkkel megpróbáljuk minél plasztikusabban átvinni az üzenetet a hallgatóság elméjébe, hogy nekünk mennyire elképesztően lehetetlen a helyzetünk és hogy az áhított projekt nem kivitelezhető, pedig mi mindent megpróbáltunk, akkor nem a megoldáson, hanem a kifogáson agyalunk.

És ha a végén valahogy mégis összejön az a projekt, tulajdonképpen a saját szánkból csináltunk segget. Ha tényleg olyan leküzdhetetlen volt az az akadály, akkor a végén magamat hazudtolnám meg, ha sikerülne. Ez egy pszichológiai játszma. Biztos mindenkinek van olyan ismerőse, vagy esett már abba a szerepbe, amikor bármilyen megoldást javasolnak, hárítja, hogy az meg azért nem lehet, mert...

Próbáld ki egy napig, hogy nem mondasz kifogást. Kések, elnézést kérek, de nem mondom, hogy a négyeshatos így meg úgy. Kérek valamit, ami nekem jár és nem fogom a családomra. Igen, értetlenség fogadna, de miért is? 

Hét mert szegény embert a szülője is arra neveli, hogy nem baj, ha nincs eredmény, csak kifogás legyen. Ha nem tehettél egyebet, ha úgyis minden eleve elrendeltetett, ha a nagybetűs Sors meg az istenek, meg a Nagy Égi Pontozóbíró így akarta, akkor nem történt semmi. Nem rajtad múlt, hanem azon, akinek útjai kifürkészhetetlenek.

Átlag ember a multinál szembesül azzal, hogy hiába szállítja a kifogást, attól még kérik az eredményt. A vállalkozó főnök, akinek a zsebére megy az a tökéletes kifogás, nem fogadja el a részletes és érzékletes panasz-prezentációt.

Egyeseknek a panasz szinte már létforma. Olyan jól megy, hogy ha pénzt lehetne vele keresni, milliomosok lennének. Bár akkor valszeg arról kezdenének panaszkodni, miért nem jutott eszükbe egy jó kifogás. Na szóval panasszal, kifoással és látványos szenvedéssel max akkor lehet pénzt keresni, ha olyan csorsan mondjuk, hogy a szájalással megmozgatunk egy szélturbinát.

Gravitáció

"Segíts magadon, az isten is..." vs. "Szegény embert még az ág is..."

Valami ilyesmi lehet a két véglet. Ahol már van valami, oda jön még. Legyen az tömeg vagy tőke. Ahol kevesebb van, onnan a maradék is elszökik.