Személyes töprengés következik, ne tessék nagy jelentőséget tulajdonítani neki.

Ha valaki szájából azt hallod, hogy 'szeretlek', az a legpozitívabb dolog, amit mondhat. Na de akkor miért borzongunk, ha olyantól halljuk, akinek nem viszonozzuk a szeretetét? Hiszen csak az egyoldalú csodálatát fejezte ki. Vagy mégsem?

Lehet, hogy a szó többet jelent egyoldalú érdeklődésnél. De mégis mit?

Van két szó, amit nagyon félrevezetően használunk. (Na jó, nem kettő van.) És ennek messzemenő következményei vannak.

Az egyik a birtokos szerkezet. Az enyém.

Enyém a laptopom, a könyveim és a billentyűzet, amin írok. De az egyetemre is azt mondom, hogy az én egyetemem, amikor a kapcsolatunk aligha keletkeztet birtokviszonyt - bármelyik irányban. Az én hazám, az én népem és igen, az én csajom. Most akkor ki birtokol kit?

A mimimum megállapítás, hogy a birtokos szerkezet nem csupán birtokviszonyt, de valahová tartozást is kifejez. De ha egy kicsit paranoid vagyok, ezt az egészet fordítva látom. Hogy tudniillik bármi, amit az enyénmek vallok, jogosult arra, hogy igénnyel lépjen fel velem szemben. Még a könyveim is 'megkövetelik', hogy foglalkozzak velük, ha például költözni készülök. El kell szállítani őket. Nem annyira az enyém, hogy csak úgy otthagyhatnám. Kötelezettségem van velük kapcsolatban, felelős lettem a rózsámért, amit birtokolsz, az birtokba vesz, satöbbi.

A másik a 'szeretni'. Hogy van az, hogy szeretem a partneremet is és szeretem a csirkehúst is?

És a fenti két szó összeesküszik ellened, amint azt mondod valakinek, hogy szereted.

Én még nem mondtam senkinek és nem is fogom. Nem teszem, mert nem tudom, mit jelent. Mert egy analitikus állat vagyok és nem tetszik, hogy mennyire homályos a jelentése. Miközben ekkora jelentőséget tulajdonítanak neki.

Te mit állítasz és mit nem állítasz, amikor azt mondod, hogy 'szeretlek'?

Legtöbben a szüleinktől és/vagy a tévéből tanuljuk a szeretet jelentését és tartalmát (én a tévéből). És amit ott láttunk, azt elnevezzük szeretetnek. És igyekszünk később reprodukálni. Ahol szeretetnek illene lenni, oda meg igyekszünk belelátni. Most nem kell okoskodni, hogy te jobban tudod, mint a tévé, mert nem tudod jobban. A környezetünknek, a körülöttünk türténő "eseményeknek" nagy részét a TV adja. A legtöbb dolgot, amit ismerni vélünk, igazából csak ott láttuk és igenis mindenkit befolyásolnak az ott rendre előkerülő narratívák. A tévéből anélkül is összeszedünk egy csomó meggyőződést, hogy valaki kiállna és a szánkba rágná.

Minden egyes filmes 'szeretlek'-ben ott van implicit módon hogy:

- Mostantól mindörökké

- Egyenlő intenzitással

- Kétség sem férhet hozzá, eldőlt, teljesen egyértelmű

(És ha ezek közül bármelyik nem áll fenn, arról már filmet lehet forgatni, az maga a történet.)

- A 'Szeretlek' ezen túl további, a külvilág felé is demonstrált elköteleződést keletkeztet, vagyis azt jelzi, hogy mostantól progresszíven haladva a 'szeretlekből' következő egyéb (társadalmilag) szokásos lépéseket is le kívánom tudni veled, úgy mint együttjárás, összeköltözés, házasság, utódnemzés. Mint amikor a mosógépen beindítasz egy programot és az megállíthatatlanul kattan mindig előre, egész az utolsó öblítésig.

De könyörgöm, mikor lesz annyira kikapcsolva az agyam, hogy komolyan azt állítsam, hogy amit épp most érzek, azt örökké fogom érezni. Ez nem életszerű. Márpedig tudom, hogy ha ezt mondanám, te az 'örökké'-t nagy valószínűséggel hozzágondolnád. Mert te is ugyanazokat a filmeket nézted. És nem szeretek hazudni, még akkor sem, ha a hazugság pusztán abból áll, hogy nincs rendesen definiálva, amit mondtam. Hogy te mást értesz a szó alatt mint én.

(Az már az irónia része, hogy ezért én vagyok az érzelmi nyomorék. Bezzeg ha a fenti módon a képükbe "hazudnék", örülének maguknak. Aztán amikor idővel véget ér a kapcsolat, akkor úgy teszünk, mintha tényleg meglepődnénk? Csak kérdem.)

Pedig már másnap reggel is kicsit kevésbé leszek felhevülve - ami nem jelenti, hogy a kora reggeli időponthoz mérten nem kedvellek, de reggel egyszerűen nem vagyok annyira érzelmes, mint este.

Most őszintén, ki meri ezt elmagyarázni a partnerének?

Próbáld meg pontosan kifejezni magad, mondjuk hogy: "épp most úgy érzem, hogy a közeljövőben, határozatlan, de minden bizonnyal véges időtartam erejéig szeretni foglak". (Otthon ne próbáljátok ki.)

Helyette inkább azt mondjuk, amit mondani szokás és tovább laposítjuk a szót.

A 'szeretlek' ezen kívül birtoklási igényt fejez ki, olykor egyenesen tulajdonviszont keletkeztet. (Ki ne hallott volna még olyan 'szeretlek'-et, ami inkább azt jelentette, hogy 'az enyém vagy, mersz ellene szólni?')

És hányan próbálták már azzal elmaszatolni az elkövetett hibákat, vagy elfedni a nézeteltéréseket, hogy gyorsan leöntötték egy 'szeretlek'-kel és remélték, hogy a repedés nem fog tovább tágulni? Sikerült már valakinek? Lett már jobb egy kapcsolat attól, hogy probléma esetén emelted a tétet?

Párkapcsolati duplagondol

Na szóval a 'szeretlek' egy egész csomó társadalmi konvenciót húz elő a kalapból - és ezek a konvenciók hajlamosak a fejünkre nőni. Mindegy mennyire vagytok eltökéltek, hogy a ti kapcsolatotok márpedig más, mint a többi, ti csak azt csináljátok, amihez mindkettőtöknek kedve van, nem pedig azt, amit ilyenkor szokásos, mégis belecsúsztok egy csapdába, ami az információs aszimetrián alapszik.

Igaz ugyan, hogy általánosságban megegyeztetek, hogy nem fogtok úgy viselkedni, ahogy nem esik jól, csak mert a párok úgy szoktak, stb. De te nem tudhatod, hogy minden konkrét helyzetre is igaz-e a dolog. Nem fogod például tudni, hogy akkor most megfogjad-e a kezét nyilvánosan. Mert lehet, hogy azt éppen szereti. Mindig gyanakodnod kell majd, hogy abban a bizonyos dologban, a szíve mélyén mégiscsak a hagyományosat szeretné.

Lehet, hogy nem akarsz a magánéletében turkálni, de mi van, ha aznap mégis megsértődik, mert meg sem kérdezed, mit csinált?

Lehet, hogy magadtól nem érdekelne, hogy egyedül ment moziba, de tudod, hogy ilyenkor féltékenynek kell lenned és gyanakodni és gyanúsítani. Lehet, hogy nem érdekel, ha egy ellenkező neművel ebédel, de mi van, ha megsértődik, amiért nem vagy rá féltékeny?

Én személy szerint ha szeretek valakit, nem kívánom, hogy bármit is megtagadjon magától. Nem csak azért, mert ez egyenes út ahhoz, hogy az a kísértés hatalmasra nőjön, hanem mert utálom a gondolatát is, hogy engem a fájdalmas önmegtartóztatással asszociáljanak. Hogy ne tegyen meg valamit, amihez kedve van, és az én képzeletbeli számlámhoz csapja, hogy nesze, érted szenvedtem. Ne a tiltás jusson rólam eszébe. Arról nem is beszélve, hogy magamról tudom, ha valami (valaki) szabad, sokkal kritikusabban ítélem meg. Míg ha megtiltják, hirtelen semmi nem izgalmasabb nála.

És aki idáig eljutott az olvasásban, annak egy igazi nyalánkság:

Miért kell bevonni a külvilágot?

Az egy dolog, hogy tökéletes a párkapcsolatod, de miért kell erről beszélni? Miért kell mutogatni? Miért kell kézenfogva menetelni? És főleg miért kell egymás seggébe markolászva vonulni az aluljáróban?

Elmondom: mert nem tökéletes. De így szeretnéd elhitetni magaddal is. A kapcsolat csak akkor igazi, ha nyilvános.

Miért kell mindenkinek megmutatni a szerzeményt? Hogy elköteleződve érezze magát. Hogy adja hozzá az arcát. Hogy utána már a környezete is számon kérje, hogy veled mi van. Mert nem vagy biztos a dolgodban és másokat is a segítségedre hívsz.

Vagy abban nem vagy biztos, hogy tényleg kell-e neked. Ezért kellenek a tanúk, mert különben kifarolnál az egészből. Ezért vonják be az emberek az államot is. Tanúnak. Hogy amikor már vége az eredeti kapcsolatnak, igények még akkor is lehessenek. Hogy valaki nyilvántartsa az együvétartozást és büntesse az attól való eltérést - ha már te nem tudod.

De ha már nyilvános egy érzelem, akkor mindenkié. Nem a sajátod többé, hanem közjószág, ami korántsem olyan nagy élmény. Ha valódi lenne, inkább nem mutogatnád.

Bonyolítja a helyzetet, hogy tényleg létezik olyan, hogy valaki teljesen el van merülve valakiben és élvezi - de ez ritka. Olyan, mint a pajzsmirigy-betegség. Sokkal kevesebb embernek van, mint ahányan ráfogják a kövér seggüket. Vagy mint az örökkévaló szerelem. Van olyan, de nem annyi, ahány azt állítja magáról. És főleg nem annyi, hogy a többség reális esélyekkel aspiráljon arra az állapotra.

De a félelem nagy úr és annyira rettegünk, hogy nem találunk valakit, hogy minden arrajáróra ráhaluzzuk az értelmes társat. Inkább megpróbálod  a már meglévőbe belelátni azt, ami nincs benne, minthogy továbbállj. Az őszintébbje bevallja, hogy nem tökéletes, de megalkudott vele és ennyi is elég. A legtöbben viszont maguknak is behaluzzák, hogy ez az ember alapvetően jó nekik. És amit most éreznek, az már a szerelem.

Szeretlek, de...

Egy napon eljön a perc, amikor már nem érzel szerelmet. De ezt kimondani sértés. És mivel utálatot sem érzünk, ezért inkább hazudunk.

A legtöbben soha nem mondunk többé igazat, csak egyre jobban megtanulunk hazudni.

Pedig ennek bekövetkezése elkerülhetetlen. Mert változunk.

Rendszeresen abba a hibába esünk, hogy mindketten ugyanilyenek leszünk. Holott nem. Mindenki változhat - sőt, változzon is, különben valahol halott. De mivel mi nem engedjük (vagy ő érzi kötelességének, hogy ránk való tekintettel ne tegye) a töréspontig szívjuk magunkat, mielőtt elég bátrak leszünk, hogy lépjünk. És akkor már csak sértéssel megy.