Tini vagy, smárolsz, kezd a helyzet melegedni. De neked fogalmad sincs, mit és hogyan kell csinálni, melyik végtagodat hová kell ilyenkor rakni, ideges vagy, mint még soha.

Ezért aztán úgy teszel, mintha százszorosan be lennél indulva és ezzel a mű-felajzottsággal kompenzálsz. Előjáték helyett hörögve dulakodsz, mint egy vadkan, hogy a bénázásodat gerjedelemnek álcázd. (Csak az árulkodó jelek ne lennének.) Sosem ismernéd be, hogy szívesebben csinálnád otthon, egyedül. Mert ezt élvezni illik és kész.

Igazából az a baj, hogy még nem tudod, mit is szeretnél. Honnan tudnád, mit akarsz - esetünkben mit élvezel a szexben? Csak mész előre azzal, amiről úgy gondolod, hogy élvezni szokás.

Természetesen a mű-felajzottsággal kompenzálás nem ér véget tinikorban. Felnőtt emberek is csinálják. Jussak eszedbe legközelebb, amikor gyorsítasz, pedig csak kiestél a hangulatból. Vagy amikor reszelsz, mert a nőnek biztos abból kell jó sok, vagy amikor műnyögéssel próbálsz beindultnak tűnni, mert - hogy a Velvet vérfagyasztó gondolatmenetével éljek - egy nő már attól is boldog, ha a szeretett férfi van rajta.

És csináltál már olyasmit, amit csak elmondani volt jó? A százéves bor meg az ezeréves whisky, amit fájt kifizetni, az megvan?

Vettél már olyasmit, ami sokba került, de max egyszer használtad? Ki mered jelenteni, hogy tényleg olthatatlan igény élt benned a tárgy iránt? Hogy tényleg saját indíttatásból vetted?

És jöttél már rá a reakciókból arra, hogy neked most rossz? Mint a kisgyerek, amelyik örül, hogy anyu és apu ezután külön házban laknak, neki két háza lesz és nem is fognak veszekedni és még 3 új kistestvére is lesz - amíg be nem megy az oviba, ahol elkezdik vigasztalni az óvónénik.

Köztudottan jó

Van egy nagy csomó ember, aki úgy tudja, hogy az életben bizonyos dolgokat kell végrehajtani, és attól lesz neki jó. Ezek a szerencsétlenek aztán végre is hajtják nevezett cselekvéseket és tényleg valami boldogságfélét éreznek. De leginkább attól, amikor utólag elmondhatják, hogy ők ezt a köztudottan kívánatos dolgot bizony megtették.

Biztosan felismerhetők onnan, hogy elmondják. Mindent. Eldicsekszenek vele, kiposztolják, elvégre azért csinálták, de többé nem erőltetik a dolgot. Pedig ugye köztudott, hogy az jó.

Valakinek az egész élete ilyen. Építgeti a csodálatos párkapcsolatot, ahol megy minden előre - és másról sem tud beszélni. Kiposztolja, megmutogatja, és amikor az adatlapját végignézi, akkor alapvetően úgy is látja, hogy minden rendben van.

A probléma gyökere a tükörszobában keresendő.

Már így születtünk. A szüleinknek akartunk megfelelni. Igen, tudom, vannak rossz gyerekek, de bármelyik pszichomókus megmondja, hogy a gyerek ezzel is csak egyfajta kimondatlan, vagy akár öntudatlan szülői igényt elégít ki. Van, amelyik megbetegszik, csak hogy kielégítse az anyja gondoskodás-vágyát.

A szüleid tükröket tartanak neked. Az vagy, amit azokban a tükrökben látsz. Akkor teljesítettél, ha ők elismerik. Annyit érsz, amennyit nekik érsz.

Aztán, amikor kamaszodunk, elviselhetetlenné válunk. De ki is végzi azt az elviselést, ami hirtelen lehetetlenné vált? Bizony, a szülők.

Egyszerűen annyi történt, hogy egy másik sejt konkurenciává vált. A baráti kör, a saját kortársaid hirtelen ugyanakkora jelentőségű referenciaponttá nőtték ki magukat a szemedben, mint a szüleid voltak korábban. A monopolhelyzet kezd repedezni - és azt semmilyen sejt nem szereti. Emlékeztetőül: a csoportok, amikhez tartozol igényt tartanak az erőforrásaidra. Ha másikhoz (is) akarsz tartozni, ha máshol is szerepet szeretnél vállalni, akkor osztozni kell az erőforrásaidon.

Egy frászt akarunk mi önmagunk lenni kamaszkorban. Persze, azt mondjuk, és azt is hisszük minden erőnkkel, de a nagy büdös helyzet az, hogy csak egy másik nyájnak akarunk megfelelni. Tiszta szerencse, hogy mi is nikotinfüggők vagyunk, nem? Különben nem mehetnénk a vécébe bagózni a többiekkel.

Amikor ennek a klisé-lázadásnak vége, megint a család nótájára táncolunk, bár természetesen meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről. Továbbtanulunk, ritkán járunk haza, de a helyzet az, hogy továbbra is látjuk a csajunkat az anyánk szemével és továbbra is tudjuk, mit gondolnának az új autónkról a volt osztálytársaink.

Nézd meg bármelyik Woody Allent. Mind a volt osztálytársaknak pózolunk a legdurvábban, már ami a beszerzéseinket illeti.

És mind a szüleink igényeire reagálunk, ami a családalapítást illeti. Reagálunk, ami nem feltétlenül utánzás. Mert van, aki minden erejével tagadja a szülei nézeteit - és okkal. Látta, hová vezettek. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy megcsinálja ugynazt, csak pepitában. Elkövesse lépésről lépésre ugyanazt, csak más érveléssel. Vagyis csak mi hisszük azt, hogy más az az érvelés.

Jussak eszedbe legközelebb, amikor úgy beszélsz, mint az apád. És amikor rájössz, hogy most pont ugyanúgy viselkedtél, mint anyád, csak te nem rosszindulatból. Rossz hírem van. Ő sem.

Nem tudom, lehetséges-e túllépni ezen az árnyékon, hacsak nem választjuk le magunkat hermetikusan a nevezett rokonokról. Hogyan lennénk képesek nem ugyanazon, hibásnak bizonyult észjárás szerint meghozni a döntéseinket, ha minden nap meghallgatjuk, hogyan látják ők a világot és arra hogyan reagálnak. Ha sosem látunk másfajta gondolkodást. Ha már csak ahhoz is az ő fejükkel kell gondolkodnunk, hogy elmagyarázzuk nekik, miben nem értünk egyet - ami ugye értelemszerűen nem fog beleesni az ő fogalmi rendszerükbe. (Nem kell jönni károgni, hogy úgysem lehet, úgyis tudom, mit fogtok mondani.)

A párkapcsolat megint egy olyan pont, amibe kódolva van a feszültség. Megint megkérdőjeleződik a hovatartozás. Mindkét félre igényt tart a saját családja - és ha véletlenül nem ugyanazok a szokások/hiedelmek/igények, a fiatal pár két malomkő között találja magát. Ami akkor is őröl, ha megfogadod, hogy nem figyelsz rá.

Régebben ezt úgy oldották meg, hogy a nőstény megy a hím családjához és kész. Ma ez kicsikét zűrösebb. A két sejt összecsap és ha nem teszel kellő távolságod magatok és a malomkövek közé, ha mindenkire tekintettel akarsz lenni, csak magadra nem, akkor szívsz. Az egyetlen dolog, amit a sejtek valamennyire is tiszteletben tartanak, az egy másik, erősebb sejt. Ha az tart igényt rád, kénytelenek visszavenni. Vagy nem. De sokan azért rohannak be egy családba, hogy kimeneküljenek egy másikból - aztán szívnak, hogy a libikóka másik vége is a földön van.

A teljesítményedet tehát mostantól a saját családod, a csajod családja, valamint a volt osztálytársak véleményeinek vélt vagy valós tükrében kell megméretned. Vélt, mert ők igazából leszarják. Igazából azért teszed ki a fotókat, hogy te magad azt hihesd, ők most irigykednek. Pedig csak a fikáznivalót keresik mint te az övékben.

De te posztolsz, mert onnan tudod, hogy neked jó. Hogy köztudottan kívánatos dolgora tettél szert. Egész nap lesed magad a tökrökben és elsorvadsz, ha nem azt mondja, te vagy a legszebb a vidéken.

Persze van olyan is, hogy a viszonypontod menet közben elhalálozik. De attól nem változik semmi. Vagy talán kicsivel rosszabb is lesz a helyzeted. Az illető ugyanis eddig is benne lakott a fejedben, ezután is benne fog. A különbség csak annyi, hogy amíg élt, meggondolhatta magát. Ha már meghalt, nem győzheted meg semmiről.

Persze lehet, hogy te azoknak a táborát gyarapítod, akik szerencsések: akik hál'istennek pont ugyanazt akarják, mint a szüleik. Tiszta szerencse, mert ha nem azt akarnád, akkor feszkó lenne. És a feszkót nem bírod. Mert akkor nem ismernék el a pontjaidat odahaza.

És persze az is mázli, hogy ugyanazokat a státuszszimbólumokat - bocsánat: nélkülözhetetlen tárgyakat - tartod fontosnak, mint a haverok. Mázli, mert ha nem akarnál autót, tiszta lúzernek néznének. Végül mégis venni kéne egyet, pedig városba nem kell, és az kész pénzkidobás lenne. De szerencsére te is pont azt szeretnél és pont olyat.

Most még tükör által...

Hát nem érdekes, hogy a magunk értékét illetően nem vagyunk illetékesek, de másét mi mondhatjuk meg?

Régebben azt mondtam, tükröt tartunk egymásnak. Most inkább úgy fogalmaznék, hogy mind tükrök vagyunk. Tökéletlen tükrök, mert nem tudunk olyasmit visszaverni, amit nem értünk, és félre tudjuk érteni, amit látunk.

De ha mind csak szajkózzunk, amit a szánkba adnak és mind másnak akarunk megfelelni, akkor végülis kiben van eredeti tartalom? Honnan jön az ultimate vélemény? Ki pontoz és ki tartja számon?

Mert soha egy percig sem a saját tartalmat vagy véleményt építgetted, csak csoportról csoportra jártál jóváhagyásért és önértékelésért. Ha a fociban nem voltál jó, próbálkoztál a vívással, és az egészet azért, mert apád szerint valamilyen sportban jónak kell lenni. Az edződ megmondta, mennyit érsz, és ha szerencséd volt, sokat. Ha az olvasókörben nem találtál lelki társakra, elmentél egy felekezetbe belefeledkezni, ott meg mindenkit elfogadnak, az a cell of last resort.

A valahová tartozásaid kívülről definiálják, hogy ki vagy te és ők mondják meg, mennyit érsz. Ha nem kapsz mindennapos megerősítést, szorongsz és behorpadsz, mintha vákuum lenne odabenn. És persze simán lehet, hogy az is van.

Csak amit nem akarsz

Az kelti benned az önálló tartalom illúzióját, hogy időnként úgy érzed, biztosan tudod, ha valamit nem akarsz. És akkor kapálózol. Olyankor ébred fel benned a homályos igényke a saját magad értékelésére, amikor nagyon rosszul esik, amit kérnek tőled. Mindig szánalmas, amikor valaki azzal akarja megoldani ezt a problémát, hogy követeli, hogy őt így szeressék. Hogy ők változtassák meg a mércéjüket, ne neki kelljen bevenni a keserű pirulát.

De el kell, hogy keserítselek. Abból, hogy nem akarsz valamit, amit kérnek tőled, nem következik, hogy valami mást meg igen. Simán leélheted úgy az életed, hogy soha nem akarsz semmit magadtól, mindig sodródsz az igényekkel, mindig csak teljesíted az elvárásokat, mindig reagálsz a többi reagáló által generált helyzetekre - és ezzel bizony eltelik egy élet. Nem is eseménytelenül, kibaszott fárasztó tud lenni az értelmetlen és a rutintevékenység is. 

De az, hogy valamihez nincs kedved, nem jelenti, hogy bármi máshoz meg van. Hogy saját, belső indíttatásod lenne. Márpedig annak híján csak sima lustaság nem teljesíteni, amit a nagyi meg az anyós követel. Nem lehet a végsőkig ellenállni, ha nem tudsz magadtól jobbat mondani. Ha nem kezded el tényleg önmagadat értékelni.

Mert ha csak vonakodsz és húzod az időt, idővel beteljesíted a kis jóslatukat, hogy tudniillik maaaajd megtudod te is. Ami tulajdonképpen egy átok.

Úgy működik, hogy ők kimondják, te leszarod, aztán eltelik néhány évtized. Tulajdonképpen ők maguk elhiszik, hiszen ők már megélték azt a pillanatot, amikor úgy beszéltek, mint a saját őseik. Azaz megtudták. De a maaajd megtudod egy önkioldó fegyver, ami akkor aktiválódik, amikor túl sokáig ellenállsz - és egyszer csak rossz napod van. Egyszer biztos leszel magad alatt, és akkor a maaajd megtudod üt. Aktiválódik ez az agyba táplált önkioldó, és a saját mentális erőforrásaidat kihasználva fog tönkretenni.

Tőlük tudod, hogy rossz neked

Ha jól esik másoktól az elismerés, akkor sajnos annak megvonása egy remek fegyver ellened. Olyan nincs, hogy csak az elismerést teszed zsebre, és utána nem érint meg, ha lúzernek tartanak. Ha képtelen vagy saját önértékelést generálni, akkor örökké az ő szekerüket fogod húzni, hogy megkapd a buksisimit.

A saját önértékelés nem az, hogy az agyad szalad egy gyors kört és végiggondolja, mit gondolna erről XY, még ha olyan gyorsan teszi is, hogy meg mernél rá esküdni, a saját véleményedet gondolod.