Észrevettétek, milyen gyakran menekülnek emberek a szabadság elől?

Ennek baromi egyszerű oka van. Nem, nem a felelősség. Vagyis nem úgy. A felelősség tényleg fájdalmas, csak éppen a legtöbb ember pont elkerüli. Mégpedig azzal, hogy nem hoz döntést, csak sodródik és reagál az elvárásokra. Akkor pedig tényleg sok a munka meg a szívás, de az nem felelősség. Az csak munka és szívás. 

Ha nem hoztunk döntést, hanem csak sodródtunk, vagy ha nem mi hoztuk a döntést - akkor hiába ugyanakkora a  szívás, sokkal könnyebben viseljük, mert az nem igazi felelősség. (Vagy hát már aki könnyen viseli...) De nem mindig ez az oka annak, hogy valaki menekül a döntési szabadság elől.

Az igazi oka annak, ha valaki a szabadság elől menekül, az az, hogy nem tud vele mit kezdeni.

...avagy (mondd utánam) PRE-CE-DENS

Nem véletlenül vannak autoriter zsarnokok meghúzatva a pre-ce-den-sek-kel... A precedensteremtés a legjobb módja annak, hogy egy egész társadalommal elsajátíttassuk a csicska-gondolkodást, anélkül, hogy mindet laposra kéne verni, vagy halomra lőni.

Emlékeztek még Patira?

Tőle tudtuk meg, hogy ha valakinek tönkre akarod tenni a belső motivációját (depressziót akarsz előidézni), annak a legbiztosabb módja nem az, hogy folyamatosan támadod, hanem ha csak olyankor támad, ha próbálkozik valamivel. Akkor egy idő után magáévá teszi azt a világnézetet, hogy inkább nem is akar semmit csinálni, akkor nem bántják. És úgy is marad, onnan már nincs visszaút. Nem fog kivirulni és vígan patkánykodni tovább, ha a támadásnak vége. Soha.

Egy diktatúrát pedig túlélni.

7 milliárd 371 millió ember él a Földön. Mire ezt leírom, 1000-rel megint többen leszünk.

Mindenkinek pontosan egy élethossznyi ideje van – és sehol nem tanítják, mit kéne vele kezdeni. Csak pótcselekvések vannak. A társadalmak standard válasza erre a problémára  az, hogy élethosszig lekötnek olyan dolgokkal, amit nem te választasz. Vagy még nem választasz.

Így a valami rossz elkerülése mozgásban tart akkor is, ha magadtól nem mozognál semerre. A mozgás pedig mozgás, ugyebár, tök mindegy, hogy belső a motiváció, vagy külső.

Ez tévedés.

Rengeteget írok arról, hogy egész társadalmak épülnek pótcselekvésekre. Minél hamarabb, mielőtt az egyed felnőne (olyan 30 évesen) és informált döntést hozhatna, tessék őt beledumálni

1. egy tartós, monogám párkapcsolatba, hogy saját vágyai ellen küzdjön egész életében. (Vagy amikor azt nem, akkor a partnere ellen.)
2. összeköltözéssel, hogy kevesebb helyet foglaljon. (És soha ne lehessen egyedül.)
3. gyerekvállalásba, hogy onnantól kényszerpályára kerüljön, és ne tudja visszacsinálni az első kettőt.
4. hitelfelvételbe, cserébe azért, hogy indoktrináltuk a saját világnézetünkkel, megtanítottuk úgy gondolkodni és azt hinni, amit mi. Meg hogy mi mindent nem lehet. (Mert nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a lehetőségeket ismertetjük és aközött, amikor a korlátokat soroljuk.)

Életed nagyobbik részét pótcselekvésekkel, mások igényeire, basztatására és véleményére reagálva töltöd. Valami elől menekülsz, kijelölt célokért mozdulsz, így sosem kell gondolkodnod, hogy magadtól mennél-e egyáltalán. És ahogy a vélemények se mélyülnek sehová az istennek se, mindegy, mennyit vitatkozunk róluk, úgy a pótcselekvések sem juttatnak semmivel sem közelebb a megoldáshoz.

A szabadsággal élni kell, de egyszerűbb lelkek továbbra is úgy tekintenek rá, mint az elnyomás hiányára és bután néznek, hogy akkor most mit kezdjenek vele. Valami tartalommal márpedig fel kéne tölteni.

Egy szabad világban élni kell. Egy autokráciát túlélni. Napról-napra.

"Remember that a government big enough to give you everything you want is also big enough to take away everything you have." - Davy Crockett

Hadd tisztázzak egy félreértést.

A szabadságszerető nem az az ember, aki a szabadság és a szolgaság közül a szabadságot választja. Ahhoz már nagyon hülyének kell lenni.

Szabadságszerető az, aki a szabadság és a biztonság közül választja a szabadságot.

Mert a szabadság azt jelenti, mehetek amerre látok (másokat nem megsértve), de ha rosszul döntök, pofára is eshetek. Nincs védőháló, nincs gondoskodó állambácsi, aki ha már nem dönthetett helyettem, most elkapja a pici seggem, nehogy beverjem.

A szabadság az, amikor nekem kell meghoznom a rám vonatkozó döntéseket ÉS vállalnom a következményeket. Ez az egyik legfélelmetesebb dolog a világon, igen. Ezért nem a szabadságot szeretik a népek, hanem az anyagi biztonságot. És nem akkor lázadnak, ha GSP-t dug a seggükbe a Vezírjük, hogy követhesse őket (aka a szabadságában korlátozza), hanem ha drágul az élelmiszer és a hatósági áras rezsi, vagy nem emelkedik a fizetés.

Hunhonban a géemkázás NEM volt individualizmus, fejbecsapom az ollómmal, aki mégegyszer ezt mondja.

"Without some goal and some effort to reach it no man can live."

Dosztojevszkij

Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30  pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.

Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.

De nem ez a legrosszabb.

A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.

A Nagy Pontozóbíró

Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.

De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.

Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.

Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.

A Fejetlen Lény

A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég. 

Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.

Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.

Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.

Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.

A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.

"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."

Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.

Csend.

Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.

Te szorongsz.

Mintha vákuumban lennél.

Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.

"Ez lesz most már mindig?"

A választójog minden nemzetközi alapelv szerint általános, EGYENLŐ, közvetlen és titkos kell hogy legyen. Tudom, hogy a hunhonon kívül eső dolgok minket elvből nem érdekelnek, mert mi úgyis jobban tudjuk, úgyhogy inkább történelmi tévedésekről éneklek ma.

Azok közül is olyanokról, amelyek a választójog egyenlőségét érintik.

Minden kormány álmodozik arról, hogy nem kéne minden hülyének, léhűtőnek és ellenérdekelt félnek választójogot adni. Az alábbi cenzusokkal próbálták őket kizárni:

Korcenzus, Nemi cenzus: Mostanra univerzálisan eljutottunk oda, hogy nagykorúak szavazhatnak, még akkor is ha csak nők.

Vallási: Bizonyos felekezet, templomba járás ugyebár biztosítja a megfelelő erkölcsöket - a rendszeres papi észosztás meg a helyes véleményt.

Ingatlantulajdonhoz kötött: Akinek nincs ingatlana, ne szavazzon. De a helyi hülyegyerekek nem ezt akarják.

Írástudatlanság: Aki nem tud írni-olvasni, nem szavazhat. (Hozzáteszem, az olvasni tudás nem akadályozza meg abban, hogy hülye véleményeket tanuljon kétes tény-értékkel rendelkező fröcsögés-portálokon.) Mondjuk ez már közelítene a kívánatos náci fideszenpé-célhoz. A kizárásra szánt célcsoportot a funkcionális analfabétizmus állítólag jobban jellemzi, mint a helyi hun alkeszeket. Állítólag.

Nemi identitás: Bizony bizony! Kiírják magukat a nemzettestből!

Rassz: Élveznétek, mi? Legalább valamiben "jobbak" vagytok.

Vagyoni cenzus: Hogyne, hogy hunhonban mindenki helyett az oligarchák szavazzanak... Addig nem, míg már csak a kormánypárti oligarchák lesznek szabadlábon. Utána talán. Előnye: egyetlen gálavacsorán minden fontosabb választóval személyesen el tud beszélgetni a vezér. Elég 10-20 ügyészségi aktát fenntartani a kézbentartásukhoz. És még a kampányfinanszírozást is megbeszélhetik. (A sok szórólap meg óriásplakát nélkül még kihagyva érezné magát a nép. Meg a hirdetőiparban érdekelt oligarchánk. A mi oligarchánk.)

Adóhátralékosok kizárása: Ehhez mondjuk kell egy adóalap. Akinek az nincs, azt ezzel nem lehet szopatni, hacsak a segélyt adókötelessé nem teszik. Mondjuk röhögnék, a nyugdíjtolvaj megbízottunk hirtelen nem lenne választható.

Adócenzus: Ha ugyebár azt szeretnénk, hogy az alattvalók több adóval támogassák az Audinkat, jutalmazzuk vokssal a kívánatos magatartásformát. A voks mégiscsak olcsóbb, mint az elégedettség illúziójának egyéb tényezői. Ráadásul, ha igaz a sztereotípia, a sok léhűtő kisebbségi pont kimaradna. De ez még mindig nem a politika kívánatos célja.

A vezér sok alattvalót szeretne. Mert anélkül hiába tűz zászlót a nemzeti szemétdombjára, nincs aki dolgozzon neki. Nincs adóbevétel és nincs audi. Igaz, hogy már ennyi hunnak sincs munka hunhonban, pláne az állami szférán kívül, de alattvaló mégiscsak kell. Főleg mivel beígérték, hogy majd a fiatalabb generáció tartja el a nyugdíjasokat. (ld. feloszt-kirov)

Gyerek-cenzus (termékenységi cenzus): A gyerekek után járó extra voks olyan, mint a gyerek után járó adókedvezmény: Bújtatott szingli-adó. Azzal, hogy valakinek többet adunk, valakinek kevesebb lesz. És az már megint nem egyenlő, elvtársak. Szinte már látom, hogy a meddőségi igazolással kell sorba állni az önkorinál kivételes szavazati jogért.

Néha már sajnálom őket ahogy szinte remegve akarnak végre valami kis jól célzott kirekesztést. Akkor már inkább az adócenzust javasolnám.

De azzal meg az a baj, hogy végeredményben az állam mondja meg, kik adózzanak. Sőt, továbbmegyek, ha az állam olyan unortodox, hogy elűzi a munkaadódat, ha az adóhivatal rajta akarja leverni a bevételi célkitűzést, akkor bizony te munka nélkül maradsz - és hát akkor nem fizetsz te sem adót.

Vagyis de. Jövedéki adóban, ÁFÁ-ban, parkoló-órába, szerencsejátékra, bármire.

És maradjon a végére egy Lobster-javaslat.

Mivel Lobstert jobban izgatja, hogy ki választja inkább a biztonság (illúzióját) a szabadsággal szemben, én aszerint csapnám ketté a választókat, hogy ebben a kérdésben melyik hogyan dönt.

Ja, hogy így sem lehet? Hát nem létezik, valamiféle kvantitatív eszköz, hogy az érdemest az érdemtelentől szétválasszuk?

Nem létezik.

Ezért általános, egyenlő, közvetlen és titkos.

1968. május 2-4.
A Budapesti Rendőkapitányság tájékoztatója a beat-hippi jelenségről és a bevezetett rendőri intézkedésekről

T Á J É K O Z T A T Ó

a hippie jelenségről és az eddig bevezetett rendőri intézkedésekről.

A fővárosi rendőri szervek 1968 elején, de különösen március és április hónapokban találkoztak a hippie-jelenséggel, melynek lényege, hogy egyes fiatalok - esetenként csoportokba verődve - feltA»nő öltözködésükkel (többszörösen foltozott farmernadrág, virágos, színes ingek, egyeseknél - főleg angol nyelvA» - jelvények) és magatartásukkal tetszelegnek és hívják fel magukra a figyelmet.

A fővárosban felbukkant hippie-jelenség elferdült vetülete az amerikai, angliai és franciaországi beat-hippie mozgalomnak. Amennyiben elterjed, veszélye abban áll, hogy a nyugaton jelentkező - néhány vonatkozásban pozitívként is értékelhető (háborúellenesség, behivatási kötelezettség megtagadása, a fennálló társadalommal szembeni sajátos ellenállás) mozgalomból - elsősorban a munkakerülés, a szexualitás felfokozása, ferde hajlamok kifejlesztése, kábítószer-élvezet (LSD) kerülne át hozzánk.

Adataink szerint a fiatalok túlnyomóan nagy része nem tudatosan, hanem inkább kedvtelésből, szórakozási igényének sajátos kiélése érdekében fordul e jelenség felé. A veszély elsősorban abban jelentkezik, hogy politikailag zavaros és ellenséges beállítottságú elemek, büntetett előéletA» fiatalok, volt galeri vezérek és hangadók igyekeznek maguk köré gyA»jteni a tájékozatlan, a jelenség lényegét nem látó fiatalokat.