Egy diktatúrát pedig túlélni.

7 milliárd 371 millió ember él a Földön. Mire ezt leírom, 1000-rel megint többen leszünk.

Mindenkinek pontosan egy élethossznyi ideje van – és sehol nem tanítják, mit kéne vele kezdeni. Csak pótcselekvések vannak. A társadalmak standard válasza erre a problémára  az, hogy élethosszig lekötnek olyan dolgokkal, amit nem te választasz. Vagy még nem választasz.

Így a valami rossz elkerülése mozgásban tart akkor is, ha magadtól nem mozognál semerre. A mozgás pedig mozgás, ugyebár, tök mindegy, hogy belső a motiváció, vagy külső.

Ez tévedés.

Rengeteget írok arról, hogy egész társadalmak épülnek pótcselekvésekre. Minél hamarabb, mielőtt az egyed felnőne (olyan 30 évesen) és informált döntést hozhatna, tessék őt beledumálni

1. egy tartós, monogám párkapcsolatba, hogy saját vágyai ellen küzdjön egész életében. (Vagy amikor azt nem, akkor a partnere ellen.)
2. összeköltözéssel, hogy kevesebb helyet foglaljon. (És soha ne lehessen egyedül.)
3. gyerekvállalásba, hogy onnantól kényszerpályára kerüljön, és ne tudja visszacsinálni az első kettőt.
4. hitelfelvételbe, cserébe azért, hogy indoktrináltuk a saját világnézetünkkel, megtanítottuk úgy gondolkodni és azt hinni, amit mi. Meg hogy mi mindent nem lehet. (Mert nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a lehetőségeket ismertetjük és aközött, amikor a korlátokat soroljuk.)

Életed nagyobbik részét pótcselekvésekkel, mások igényeire, basztatására és véleményére reagálva töltöd. Valami elől menekülsz, kijelölt célokért mozdulsz, így sosem kell gondolkodnod, hogy magadtól mennél-e egyáltalán. És ahogy a vélemények se mélyülnek sehová az istennek se, mindegy, mennyit vitatkozunk róluk, úgy a pótcselekvések sem juttatnak semmivel sem közelebb a megoldáshoz.

A szabadsággal élni kell, de egyszerűbb lelkek továbbra is úgy tekintenek rá, mint az elnyomás hiányára és bután néznek, hogy akkor most mit kezdjenek vele. Valami tartalommal márpedig fel kéne tölteni.

Egy szabad világban élni kell. Egy autokráciát túlélni. Napról-napra.

Elnyomó rendszerek alatt szocializálódott emberek attitűdjét és annak továbbörökíthetőségét vizsgálva jöttem rá magam is, hányféleképpen alá van támasztva az alattvalói gondolkodásmód. Ez az egyik módja: a zavarbaejtő szabadság, és akik nincsenek hozzászokva, hogy magukról döntsenek. Mindegy, mekkora a pofájuk a magánéletben, amikor csak magukkal egy szinten lévőknek osztják az észt.

Valakinek még nem világos, hogy miért nosztalgiázhat valaki egy olyan korszak után, ahol a Párt mondta meg, hogy továbbtanulhat-e, mit tanulhat, és hogy hol dolgozhat? Hát ezért. Mert nem kellett szembesülni a zavarba ejtő dilemmával, hogy mi a faszt kezdjél az életeddel. És nem kellett vállalni a felelősséget azért, amit kezdtél vele. Már ameddig mindenkire ugyanúgy vonatkozott az elnyomás. (Diktatúrákban sem azért vonulnak utcára, mert diktatúra van, hanem mert rájönnek, hogy vannak egyenlőbbek. Az sokkal jobban fáj.)

Az elnyomást túlélni kell. Remélni (mert mást úgysem tehetsz), hogy holnap sem lesz rosszabb. Keményen dolgozni, csak hogy ne legyen rosszabb. Jobb semmikép nem lesz. Nem választasz, nem tervezhetsz és nem irányítod a túlélésedet. Csak reagálsz. Idomulsz. Meggyőzöd magad. Elhiteted magaddal. Akkor csak magadon kell változtatnod, nem a környezeteden. És az jó, mert az utóbbitól félnél. De mindig van olyan szög, ahonnan nézve bűntelen vagy. Ahonnan azt képzelheted, hogy neked még van méltóságod. Legalábbis annyi, amennyi másnak.

A túlélés nem élet. És míg a túlélés mindenkinek egyforma, ugyanazok a stratégiák működnek, addig az élet mindenkinek más, és mindenkinek más működik.

Távol álljon tőlem, hogy megmondjam, kinek mit kéne csinálni. És légyszi ne is gyertek azzal, hogy dehátakkormicsinájjak (szoktatok).

Most először elmondom, mik azok a hétköznapi csicskaságok, amikor látszólag semleges, politikamentes kérdésekben mutatkozik meg a tekintélyelvű indoktrináció. Hogy se ti, se a szüleitek nem éreztétek még úgy, hogy meg kéne próbálni irányítani a saját életeteket. Hogy eldönthetitek, mihez kezdtek azzal az élethosszal.

Aztán elmondom, hogy lehet erről leszoktatni magatokat. (Nem egymást, hagyjátok abba a másra mutogatást.)

Az első ilyen csicskaság mindjárt álljon itt:

Most épp azt akarod ide kommentelni, hogy de hát senki nem irányítja 100%-ban a saját életét.

És ezzel pedig azt akarod sugallni (de ezt már nem írod le, okkal), hogy akkor meg se kell/szabad próbálni. Vagy hülye, aki megpróbálja.

És ezzel magad előtt akarod igazolni, hogy te miért nem próbáltad meg. És lehetőleg elvenni még egy-két ember kedvét. Ha mindenkit meg tudnál győzni róla, az olyan lenne, mint az igazság. Elvégre mi a különbség aközött, ha valami igaz, vagy ha valamit mindenki ugyanúgy gondol? Naugye.

Erről még majd bővebben, ha el nem felejtem.