Bármennyire is nehezen fér a vezér fejébe, a kétkezi, gyári munkások kora lejárt. Nem lesz már a többség futószalag-huszár, ladagyári alkalmazott, pláne nem földtúró, natural-born paraszt. A fehér gallér az új kék gallér. 

Forrás

A tömeges gyári munkaerő mai megfelelője az irodai alkalmazott. Sokan, egy helyen, kötött munkaidőben dolgoznak. Olyanok vagyunk, mint régen a gyári munkások, csak mi nem hőbörgünk a rezsim ellen, mert az agyunkban a régi gyári munkások képe lebeg, és örülünk, hogy nem mi vagyunk a legalján.

Hát de.

Amíg ezt nem vesszük tudomásul, hajlamosak vagyunk elsiklani pár fontos dolog fölött és nem figyelünk oda az irodai munka egészségkárosító és személyiségromboló hatásaira. Vannak persze újabb kutatások, de sok kell ahhoz, hogy ez lecsorogjon, pláne, hogy napkeletre is eljusson. Addig pedig marad a primitív kisfőnökök az-a-biztos-ha-szenved-a-beosztott attitűdje és a még butább háeresek nyolcvanas évekbeli tankönyv-sablonjai.

De az irodai munka nem csak ezért kiakasztó. Ott vannak a faszábbnál faszántosabb irodai trendek, mint az open plan office, a céges eszközökön bevett kémkedés, az online magánélet és a munkahely érdekfeszítő kapcsolata, arról nem is beszélve, amikor egymás életét tesszük tönkre az irodában.

Time of my life

Most megosztok veletek egy táblázatot, amit irodai pati koromban hoztam össze. Napi hét óra alvással, 2x2 óra ingázással és 10,5 óra melóval számolva az alábbira jutottam:

A sármos grafikonoktól most mindenkit megkímélek, de biztosíthatok mindenkit, hogy voltak... A 2x2 óra ingázás pedig nem volt irreális, nem Budapestről beszélünk. A 10,5 óra pedig elég konzervatív. Ez egy elég régimódi iroda volt, ahol mindenki sokat adott a magánéletre.

Eszerint az ébren töltött óráimnak csupán 39%-a állt rendelkezésemre, nem work-related dolgokra, úgymint bevásárlás, tisztálkodás, magánélet. Hétköznap mindez csak 15% volt.

Hogyan tegyél depissé egy patkányt?

Egyszer olvastam arról, hogy depresszióssá kell tenni patkányokat, hogy antidepresszánsokat teszteljenek rajtuk. Elképzeltem, ahogy a komoly R+D meló után a tudósok nézik a sok virgonc patkányt, hogy bassza meg, ezek élvezik az életet. Márpedig a teszthez depis patkány kell, úgyhogy kiadják a melót egy gyakornoknak, aki otthon nem meri majd elmondani, mit is csinál egész nap.

Régebben azzal próbálkoztak, hogy genetikailag módosították a patkányokat, vagy mérföldeket úszattak le velük. De egyik sem volt az igazi. Az új módszer viszont mindent üt.

Forrás: Takanishi Lab/Waseda University

Robotokkal terrorizálták őket depresszióba. Patkány alakú robotokkal.

Első lépésben megadják az alaphangot: a robopati intenzíven kergeti valódi patit körbe-körbe a ketrecben. Megállás nélkül basztatja, mint a gátlástalanul agresszív ismerősök, munkatársak, valami mindig van. (Az ilyesmit emberek közt leginkább rokonok engedhetik meg maguknak.)

A patkányok egyik csoportját ezután folyamatos támadásnak teszik ki, vagyis a robopati állandó félelemben tartja őket.

A másik csoportnál viszont ún interaktív támadást hajtanak végre, vagyis a patit csak akkor bántja a robopati, ha elég hülye ahhoz, hogy megmozduljon.

Na, itt sírtam el magam. Ismerem ezt az érzést, mégpedig a melóhelyről.

A legdurvább depressziót nem az állandó támadás alatt álló patkányok szenvedték el, mert azok helyreálltak, miután a támadás abbamaradt. Hanem azok, akiket csak akkor basztatott a robot, amikor megmozdultak. Az így kezelt patkányok személyisége is megváltozott, többé semmit nem csináltak, mert féltek a következménytől. Inkább hagyták az egészet.

A depresszió tünete, az aktivitás (motiváció) teljes hiánya olyan elterjedt, hogy észre sem vesszük magunkon, hogy valami nem stimmel. Ha az önálló motivációból kifejlődő aktivitás a mentális egészség jele, akkor kábé minden ismerősöm depressziós. Ha nem a megélhetés, a mások által ránk rótt kötelezettség, a fájdalom vagy a kellemetlenség elkerülése motivál, akkor semmit nem csinálunk. Ha valaki pár hetente eljut edzeni, már aktívnak minősül errefelé. Az már hobby. Alacsonyan van a léc, na.

Kiesett évek

Őszintén nem emlékszem azokra az évekre, amikor repetitív munkaidőben dolgoztam. Egészen furcsa, de az azt megelőző, egyetemista éveket színesben, élénken látom, míg az ugyanolyan eseménydús, irodai munkával töltött évekből csak tényszerűen emlékszem dolgokra. Sokszor még úgy sem. Ez nem csak kor kérdése. A színek akkor tértek vissza az emlékeimbe, amikor elkezdtem itthonról dolgozni. De addig szerintem háromszoros tempóban öregedtem.

A memóriám felületes volt, az arcom egész nap égett, folyamatosan hunyorogtam, és őszintén meglepődtem, valahányszor belenéztem a tükörbe. Nem attól, hogy milyen szarul néztem ki, hanem hogy kívülről még nem látszott, mennyire rosszul éreztem magam. Gondolom, idővel meglátszott volna.

A kialvatlanság éhessé tesz, de az ételnek semmi íze nincs. Így aztán annyit eszel, amennyi a kezed ügyébe kerül - menza, munkaebéd, kávégép, céges keksz. Ha nem vagy igazából éhes, nem is múlhat el az éhség, ugyebár. Plusz, ez az egyetlen legális (orális) stimulus, amit szabad a munkahelyen. Más nem is "történik" egész nap.

Ha gyalogló-távolságon kívül laksz a munkahelyedtől, akkor az egész utat tömegközlekedéssel tudod le. Időbe telik, amíg felfogod, hogy jobb neked, ha munka után még elrohansz edzeni. De évek telhetnek el addig, és közben feljön, ami mindenki másra is - és mintha a derékbőség csak egy irányba tudna változni.

Vagy ott van az ücsörgés. Autóval a mélygarázsba, lifftel az emeletre, ebédkor lifttel a menzába, este garázsból garázsba. Ennél még a békávé is jobban átmozgatja a segged.

Már szinte el is felejtettem, de zöldfülű koromban komolyan aggódtam, hogy a fenébe lehet napi 8-10 órát ülni egy fotelben? Fizikai fájdalmat okozott. Attól féltem, hogy elsorvad a fenekem, vagy elhal ott valami létfontosságú ideg, vagy lerohad a bőröm, vagy valami. Kábé ugyanennyire felzaklattak a kagyló formájú ülések és fotelek is, mert kinek van olyan alakú púpja, ami pont kitölti ezeket a székeket? És főleg kinek van előrehajló feje, amihez előrehajló fejtámla kell? 

Ezen kívül engem a klíma is kiakasztott - és ez még azelőtt volt, hogy megtudtam, milyen gyakran cserélik benne a szűrőt egy olyan irodaházban, amelyik veszteséges és kevés a bérlője. És hogy egyeseknek mi a jó a 19 fokos irodában, azt fel sem tudom fogni. Lehet, hogy köze van a testtömegükhöz, nem tudom.

És akkor még ott van a neonfény. Az irodában evidens, de a metrón és a konditeremben is az van. Otthon meg nem töltesz időt. Ha kicsit is érzékeny vagy rá, tudod, miről beszélek. Ha nem, akkor itt a hivatalos álláspont, mely szerint rengeteg negatív hatása van. Migrént okoz, a folyamatos villódzás stresszel és szorongást idéz elő. Mintha nem lenne belőle épp elég.

Ezen kívül a kedvencem, hogy a neonfényt kemény kutatómunkával összefüggésbe hozták a deperszonalizációval (amikor kívülről látod önmagadat) és a külvilág valószerűtlennek látásával. Amire remélem nem költöttek túl sokat, mert bármelyik irodai munkás megmondhatta volna, hogy neonfényben olyan, mintha egy alternatív valóságban léteznél és amint kilépsz a napvilágra, nem érted, mit csináltál addig. Ez ellen úgy próbál védeni a vezetőség, hogy naplemente előtt ki sem enged az ólból.

A neoncső, nem helyettesíti a napfényt. Ha viszont abból nem kapsz eleget, az felborítja az alvás-ébrenlét ciklusodat, illetve a hormonháztartásodat. Ezért szoktak halványrózsaszín szemüveget felírni a túlzott neonfény-kitettség miatt szenvedőknek.

Ja, és a legjobbat még nem is mondtam: a neonfény demotivál és csökkenti a produktivitást. Ha ehhez hozzávesszük, hogy azért lett épp a zúgó, vibráló neoncsőből az irodai munkahelyek default fényforrása, mert olcsó volt és kevés energiát fogyasztott, el lehet gondolkodni.

De a legdurvább a krónikus fáradtság. Az elefánt a szobában, amit mindenki érez, de azt hiszi, egyedül van vele. Amiről azt hisszük, hogy az élet része, mintha legalábbis folyamatosan, napról-napra egyre fáradtabbak lennénk és a harmincas éveinkre már tényleg nem remélhetnénk ennél többet. Örüljünk, hogy még fel bírunk kelni.

Kialvatlanság

Egy kialvatlan nap olyan érzés, mintha belülről valami össze akarná horpasztani a fejemet, ami idővel el is kezd fájni. Én a magam részéről minden egyes kialvatlan napot csak túlélni akarok. Ebből ugyan nem lesz magánélet munka után. Délutánra nem fogom varázslatosan kipihenni magam.

Hiába rohanok el színházba munka után, hiába keresek valami intellektuális elfoglaltságot, a végén mindig csak azt csak várom, mikor alhatnék. Semmi nem nyújt olyan intenzív élményt, mintha ébren lennék. Minden tompább, színtelenebb és az intellektuális inputokra csak annyit tudok reagálni, hogy okés, megjegyzem, majd később gonolkodom rajta. De persze mivel a memóriám is rosszabb, plusz a stimuláció időben nem hordozható, erre igazából keresztet vethetek.

Pedig minden reggel úgy keltem fel, hogy ma igenis megtartom a frissességet munka végéig és utána csinálok valami értelmeset. Egész délelőtt frissen pörögtem, tervezgettem, mi mindent csinálok abban a percben, hogy felállok az asztaltól. Aztán délután kettőkor menetrendszerűen végem volt.

Igazából minden napot ketté kéne osztani - egy munka és egy egyformán fontos magánéleti részre. Egy rendes irodai patkány a napot a munkával kezdi, így előbb a kelletlen kötelességének él 100%-ig. Ezután egy tiszta vágással otthagyja az irodát és ugyanolyan intenzitással éli a magánéletét.

A sorrendben persze az is benne van, melyik fog végül győzni. Mert nem csak hogy nem tudunk egy kapcsoló átkattintásával átállni normálisember-üzemmódba, de a napunk kevésbé éber és értékes részét hagyjuk meg magunknak. (Ha marad még szabadidő egyáltalán.)

Egy fiatalnak talán ez a legnehezebb lecke. Valamennyire mindenki azonosul a munkájával, hacsak nem diákmunkás vagy árufeltöltő. Vagyis kicsit mindig akként viselkedik, képviseli a foglalkozási kasztját. Azt is tanulni kell, hogyan kapcsolj ki a munkából, ha kilépsz a gyárkapun. Még a gyárból sem tudsz úgy hazamenni, hogy egy darabig még ne a meló járna az eszedben.

Ha viszont a munkád gondolkodással jár, magaddal viszed a zuhany alá is. Az email és telefon csak szimbolizálja a dolgot. De a fehérgalléros melók nagy része azért egész embert kíván. Időben is. Ha például a híreket követed, nem teheted meg, hogy kikapcsolsz és fogalmad sincs róla, mi történt, amíg nem voltál benn.

Open plan futószalag

Ez tehát egy kegyetlen és uniformizáló rezsim, mint régen a futószalag-munka volt. De mivel elvárják, hogy kiöltözzünk hozzá, meg kéne köszönnünk és örülni az íróasztalnak. (És még az öltönyt is mi visszük...)

Nekem eddig még senki nem tudta meggyőzően elmagyarázni az 5+2 munkanap-beosztás értelmét. Az egész gazdaság máshogy működne, ha teszemazt nem lenne munkanap és munkaszüneti nap, de ugyanabban a munkakörben mindenhol két ember dolgozna (pl. job share). Persze a hetes számot sehogy nem lehet elosztani igazságosan - biztos azért találták ki. De az biztos, hogy a life-work balance nem minden szakmában az 5x8 és 5+2 tengelyen fekszik. Van, akitől többet kíván a munkája, mint a munkaidő és van, akitől kevesebbet. Csak arra olyan nehéz jogszabályokat írni. Legyünk együtt tekintettel szegény, túlterhelt törvénygyárunkra. Ott is csak szalagmunkások dolgoznak.

Nem csak a kezdési és munkavégzési időpontokat akarják kierőszakolni - ha kell az együttműködéshez, ha nem. Még arra is van pofájuk, hogy óraátállítással szórakozzanak évente 2x. Pár évtized múlva borzadva fogunk visszanézni erre a barbár szokásra, mint a higanytartalmú fogtömésekre és a fluoriddal felütött ivóvízre. Ezt csinálták velünk, és mi ezt hagytuk.

Addigra konyhatudományos, mainstream bölcsességgé válik (biztos túlságosan is) az alvás és az egészség kapcsolata és talán az a mélyen ülő bigott meggyőződés is diszkreditálódik végre, hogy

1) a pacsirták szorgalmasabbak (és produktívabbak is, ez ugye evidens), csak mert már kora reggel hangosan cserregnek, illetve hogy

2) az alvás-ébrenlét ciklus önfegyelemmel felülírható.

Vagyis a kialvatlanságtól túltermelődő stresszhormon-szint puszta akarattal lenyomható. Ja. Mert este akkor alszom el, amikor akarok, csak be kell csukni a szememet és kikapcsolni a gépet. Hogy az az ágyaban, csukott szemmel töltött idő mindenképpen alvás. Csak akarni kell. Ez így kimondva hülyeségnek hangzik, de ha százmilliókat szomorítanak vele, akkor mindjárt igazság.

És amikor egymással baszunk ki

Lehet, hogy hülye az ügyfél és kisstílű a főnök, de mi egy csónakban evezünk, ugye? Hát nem.

Az irodai nyomorúság egyik legszomorúbb alfaja, amikor nem tudhatjuk, hogy a másik miről mit gondol, illetve befúj-e, ha őszinték leszünk vele.

Az is a gyárszalag-mentalitásból maradt hátra, hogy ha egy jelentést megírsz 4 óra alatt, feltételezik, hogy a maradék egy órádban további 0.25 jelentés megírására vagy képes. Egy nagy lófaszt. De hiába vagy már kicsavarva, hiába van nulla értéke annak, amit még azután csinálsz, a futószalag-mentalitású munkaidő-beosztás miatt nem mehetsz haza, hanem tettettni kell.

És bár a kisfőnök olvasta ugyan, hogy már nem trendi úgy tenni, mintha a szellemi szakmunkás még az utolsó munkaórájában is hasznos lenne, mint a megelőző 13-ban, de nem meri hazaengedni, mert nem tudja, vajon a főnöke nem azt várja-e el tőle, hogy hajcsárkodjon.

Aztán ott van az irodai mártírkodás. Hogy ha nem nézel ki elég leterheltnek, gondterheltnek és elgyötörtnek, akkor biztos tudnád még ennél is komolyabban venni a munkádat, ergo: nem dolgoztál eleget. Ezért olyankor is ráncolni kell a homlokod és leterhelt szenvedőnek tűnni, amikor nem vagy az - de ez totál elbassza a kedvedet. Különben meg annyi erőfeszítéssel jár állandóan buzgónak látszani, hogy a munkára alig marad idő.

Ez amúgy onnan jön, hogy nem tudunk igazán objektív mércét társítani az elvégzett munkához, hiába a HR-től kapott timesheet (áldassék a nevük). Egy átlag fehérgallérosnak nem napi 500 konzervdobozt kellett kitolni magából, hanem nem-materiális javakat, mint felvenni a telefont, preziket gyártani és elemezni a helyzetet. A HR próbál ugyan kvantifikálni, de ez csak pótcselekvés.

Jut eszembe, a HR-esek mi a szart írnak a timesheet-re? Ötleteltünk, hogyan lehetne minél jobban lenyomni a munkavállalókat kutyába? Feltaláltuk a 360 fokos review-t és egyéb aljasságokat?

A következmény pedig, hogy akkor is mereven bámulod a képernyőt, ha már a betűket sem látod. Aztán a végén dolgozni is elfelejtesz, mert már a könnyed is folyik a sok tettetéstől. És a nap végén aki előbb hazamegy, az vesztett. Hol van itt már a funkció, amelynek betöltésére a cég létrejött. Emlészik még valaki?

És a végére az irodai nonszensz deluxe: Munkatárssal nem flörtölhetsz, mással meg nem találkozol. (Plusz ügyfél, volt munkatárs, fejvadász, bárki, akivel üzleti kapcsolatban állsz, etc.) Ha kivonsz mindenkit, aki szóba sem jöhet vagy tilos, a jegyellenőrökön és a parkolási őrökön kívül senkivel nem lépsz interakcióba. Ideje előtúrni a gimis/egyetemi barátnődet és megkeresni benne azt a régi érzést. (A kiscsirkéknél állítólag a saját lábujjaik látványa váltja ki a csipegetési ösztönt. A pasiknál ugyanez a saját pocakjuk látványa. Lenéznek, és tudják, hogy (a pénzenergia mellett) több nőt sem fognak már bevonzani. Ezért gyorsan vesznek egy gyűrűt.)

---UPDATE---

Uh. És a legfontosabbat kihagytam. Eredetileg ezért kezdtem írni.

Nekem ott szakadt el a cérna az irodai munkát illetően, amikor egyszer félrevonultam telefonálni.

Volt egy hely, ahová kábé senki nem járt, ahol a senior kollégák a mappáikat tartották (kinyomtatott emailek, stb. biztonsági mentés nyolcvanas évek-módra). Több sornyi polc, közötte csend és magány. Ahogy beszélgetek, egyszer csak megéreztem a hárommal arrébb ülő kolléga szájszagát.

Igen, jól hallottátok. Volt egy kolléga, aki harmincas létére képes volt sárga, lepedékes, össze-vissza álló fogakkal munkába járni. És hát a szájszaga illett a fogaihoz. (Bájdövéj, így lehet elrontani az áhított összhatást, amit a drága öltönnyel próbálunk megvásárolni.)

Ez a szájszag valszeg másoknak is feltűnt, de hogy teszed szóvá az ilyesmit? Amíg három kockával arrébb ültem tőle rászoktam az erős illatszerekre, de a többi kolléga is láthatóan igyekezett mindenféle trükköket bevetni, a cserepes virágtól a szagos kajákig. Ha pedig konferenciabeszélgetésre készült, egymást taposva rohantunk a konyhába kávét főzni.

Szóval telefonálás közben a polcsorokon keresztül az ő szájszagát éreztem meg. Hallgatózott, hátha valami személyest hall, csak közben elfelejtette csukva tartani a száját.

Később rájöttem, hogy az egész iroda alap-aromáját ez a szájszag adta. Valahogy mindig mindennek áporodott szaga volt. Akkor jöttem rá, amikor egy napig egy másik osztályon ültem.

Ti ismertetek már fel kollégát a szájszagáról? Vagy ez csak nekem adatott meg?