Lobsterizmus 101

Friss kommentek

  • Reactor: @desw: Mi az uralkodás első szabálya? MINDENÉRT te vagy a felelős. Erről pedig ennyit. @eff: A nagyvárosban talán jobb? Ott még föld sincs, amit ve... (2022.04.28. 06:36) Emigrálj barátokkal!
  • Reactor: @troll ellenpólus: Valóban igen sokat elért. 8 helyet estünk vissza a GDP-listán, hála neki. Az áldásos gazdaságpolitikája következtében nemhogy a b... (2022.04.28. 00:47) Kis magyar önismeret
  • Reactor: @Quadrille Lobster: Tényleg? Pedig anno Rómában remekül működött. Nem véletlen, hogy az ő birodalmuk mái napig rekorder fennmaradás tekintetében. A ... (2022.04.28. 00:43) Miért zuhan le a gyorsnaszád?
  • Reactor: A társadalom döntő többsége nagy ívben szarik a politikára. Bal, szélsőbal, jobb, szélsőjobb, centrális, horizontális, vertikális, majális...szarják... (2022.04.28. 00:25) A Lobsterizmus saját politikai térképe
  • nevetőharmadik: @Reactor: tökéletesen igazad van. Az elmúlt 9 (!) év során radikálisan revideáltam a demokráciáról vallott nézeteimet, és meggyőződéssel állítom, ... (2022.04.27. 14:55) Politikai tőke és kapzsiság
  • Reactor: Adblocker telepítés. És onnantól békénhagynak a reklámokkal. Aki meg azért nem barátkozik veled, mert szerinte nem vagy elég divatkövető, trendi, va... (2022.04.27. 05:55) Nem ügyfél vagy, hanem termék. Úgyhogy megéri téged szívatni

Mi a közös a békében, a szabadságban és a cigarettáról való leszokásban?

2015. 10. 05.

Hát hogy mindegyik valaminek a nem-csinálása. Ezért nem megy.

Cigaretta

 

Akik dohányoznak, nehezen tudják abbahagyni, mert a nem-dohányzást napi 24 órában kell csinálni. Minden egyes cigi-pillanatban úgy kell dönteni, hogy nem gyújtasz rá és tovább tartani azt a döntést.

Tényleg, igazából kéne egy szó a folyamatos döntés állapotára. Az nem csak egy pillanat, hanem egy folyamat, ami végig erőfeszítéssel jár. A döntés pedig egyszer is fárasztó - ha folyton csinálni kell, az kikészít.  (Lásd: decision fatigue)

A szokások megváltoztatásának tudománya (habituation studies) erre azt a megoldást javasolja, hogy csinálj helyette valami mást. Ilyenkor kezdenek emberek répát rágni, majd mivel a répa undorító, átállnak a folyamatos evésre. Akik nem, azok meg visszaesnek.

oldcamelad630.jpgKép innen

Plusz persze az is játszik, hogy a payoff távoli és megfoghatatlan: egészség.

Egy futónak nem kell magyarázni, hogy miért ne gyújtson rá. Minden napi edzésen érzi az azonnali hatást. De a legtöbben nem használják semmire az egészségüket.

Aki az egészséget simán a betegség hiányának tartja, annak egy soha el nem érkező (mert mindig itt van) payoff ellenében kéne lemondani az azonnali kielégülésről. Az úgy nem pálya.

Mert ugye mire használnánk az egészséget?

Béke

 

Persze, tudom, mindenki békét akar. Hát hogyne.

Kivéve mondjuk keynesiánus közgazdászokat, akik meteorokat meg háborúkat vizionálnak, hogy az majd eltöröl minden tulajdont, de úgy, hogy az senkinek nem a hibája – aka. politikailag jó. Akkor majd mindenkinek mindent elölről kell kezdeni (kivéve ez elitet, akik kirobbantotta a háborút).

Vagy férfiasságtól túlcsorduló, nővel meg munkával alul-ellátott, felheccelt férfiakat.

De előreszaladtam. Szóval elvileg, szóban, mindenki marhára akarja a békét.

De a valóság az, hogy sokan őszintén nem tudják, mit kezdhetnének a békével, és frusztrálja őket a felelősség, ami azzal jár.

Aki nem tud mit kezdeni az életével, annak a háború marha jó lehetőség: lehet tombolni, rombolni, kiadni a frusztrációt (amitől persze még több lesz). Minden atrocitás újabb igazolás további tombolásra – mert ugye a másik oldalon is ilyen élet-utáló vadbarmok tombolnak majd. Olyan igazolt leszel, mint még soha. Akkora igazad lesz, mint egy ház. Emberek halnak majd meg, hát kell ennél jobb ürügy a további tombolásra? Kell ennél jobb ugyemegmondtam azoknak az idegesítő hippiknek, akik nem akartak háborút? Meri még valaki azt mondani, hogy nem kéne háborúzni? Mikor a másik fél állandóan visszaüt?

tabacologo.pngKép innen

Lehet végre fizikai erőfeszítést végezni, futni, vetődni, mint kiskorodban. Erre a hétköznapi életed nem alkalmas. Ott naphosszat punnyadsz és csak olyankor nem ciki mozogni, ha fizetsz érte egy teremben. Különben néz a kirendelt lakótársad, hogy megbolondultál, netán szeretőd van? Na szóval a fizikai szabadság az első lépés.

Aztán ott van az utazás. Kirobbansz a saját, megunt környezetedből, visznek erdőbe, sivatagba, vagy csak a város szélére, ahol még nem voltál és "enélkül soha nem jutnál el". Vagy csak visznek, ők tudják, hová, te meg gondtalanul bámulhatsz ki az ablakon, nem kell vezetni, és lobognak a füleid, mint a kutyának. Csoda, hogy jön az adrenalin?

Lehet hősködni, amire a hétköznapi élet, a béke alkalmatlan. Nem kell pénzt keresni, nem kell gondolkodni. Ételt rendszeresen osztanak, priccset utalnak, ha meg nem jut, a többieknek sem jut, nem vagy egyedül, nem vagy hibáztatható, nincs mit szégyellni.

Bezzeg a valódi életben szégyellni kell, ha olcsó a ruhád, vagy egyenkaját eszel. Elvárják, hogy egyedi legyél – de azt ugyanúgy, mint mások, hogy méretkezzél, hogy ne fogadj el parancsot. Hát ki nem zavarodik ettől össze? Neked egyértelmű parancsok, mindenkire vonatkozó szabályok kellenek.

De aki ezt megkérdőjelezi, az rosszat akar neked. A parancs igenis jó. A parancskövetés pedig nehéz, ergo erősnek kell lenni hozzá. Hát nem?

Mindjárt kiderül, hogy a parancsra vetődés, gyilkolás, halálba menetelés a kurva nehéz. Hogy ahhoz kell a bátorság, nem pedig ahhoz, hogy nemet mondjál rá. Ami kurva nagy szerencse, mert nemet mondani nem mertél volna.

Aki kezd rájönni, hogy az előre kiszabott családosdi meg irodai melósdi igazából egy kurva nagy kibaszás – de ellentmondani nem mer a rendszernek, az felszabadult lelkesedéssel fog fegyvert ragadni háborúban, mert végre van milyen kifogással hátrahagyni a kurva papásmamást, meg az utálatos házastársat. (Pláne, ha munkanélküli, és a jelenlegi nemi táncrend szerint partnerhez sem jut, pedig szeretne.)

Jaj, ne gyertek nekem azzal, hogy ez bátorság.

Persze, belehalhatsz. De aki azt hiszi, hogy az félelmetesebb, mint életed hátralévő 87%-ában rohadni egy karrierben, amiért már egészen biztosan sosem fog csodálni senki, egy családdal, amit azelőtt vettél a nyakadba, hogy végiggondoltad volna, és egy partnerrel, akit ugyanúgy átbasztak, mint téged, (de attól még egymást utáljátok, mert a társadalmat milyen már utálni) – az nem ért semmit. Katonásdit játszani ezerszer jobb. A halálfélelemtől meg úgy érzed, hogy élsz. Te mikor érezted legutóbb úgy, hogy élsz?

Ehhez képest a békét úgy kezeljük, mint a háború hiányát. (Még a szakirodalom is.) Kicsit bután nézünk rá, hogy

oszt jóvan, de most akkor micsináljak? Ki mondja meg? Most akkor rágjak répát?

Mert ha nem tudjuk, mi a faszra kéne használni a békét, ötletünk sincs, hogyan lehetne „megnyerni”, akkor tényleg felesleges. Annál már a parancsra masírozás, a kiadott parancs hamis küldetéstudata, az életcél-pótlék, amit adnak, ezerszer jobb. Még plecsni is van és pontozás. Tisztára, mint egy videójátékban.

soldier.jpg

Kép: Anthon Jackson

Érdekes kérdés, hogy kinek van „befektetése” a békébe. Hát nyilván annak, aki tud élni vele. Tudja használni.

Akinek jól megy, annak elvileg igen (kivéve persze, ha fegyvereket gyárt, vagy hadiipari beszállító, esetleg közbeszerzésen szeretne háborús újjáépítést nyerni – avagy az egész közbeszerzés szektor). Akinek meg komparatíve rosszabb, mint a szomszédjának, és látja, hogy ezen nem nagyon tud fordítani, annak a háború kiváló kifogás arra, hogy miért is nincs neki (és miért kéne lerombolni a szomszédét).

Ahol nincs prosperitás, ott béke sem lesz sokáig. Csak addig a nagylelkűség, míg fel nem adjuk a hitet, hogy „meg tudjuk nyerni” a békét. Ha nem állunk jól, ha a szomszédé zöldebb, akkor hirtelen azt kiáltjuk, hogy megtámadtak, vagy rászavazunk bárkire, aki azt kiáltja helyettünk. Mert érdekünkben áll. Mert felelősség-hárítás.

Szabadság

 

A szabadsággal ugyanez a helyzet.

Ha valaki csak az elnyomás hiányát látja benne, az nem csoda, ha nem tud mit kezdeni vele.

Elég kétes érték, ha nem jár hozzá használati utasítás. Egyáltalán: utasítás. Ha rajtad múlik, élvezed-e, hogy mit szeress és mit akarj elérni (ha akarsz egyáltalán bármit), az kibaszás.

És még nincs is kit hibáztatni. Nincs ofő, akit lehet együtt utálni – de megcsinálni, amit mond. Nincs egyértelmű zsarnok, csak az arctalan, névtelen tömeg, amelyik ítélkezik, ahogy a hülye fején kifér, de persze tagadja. Persze, próbálunk hibáztatni mindenfélét, de hol van az ahhoz, mintha mindenki tudná, hogy a diktátor miatt vagy csóró? Így simán rád fogják, hogy magad miatt vagy csóró. Sehol a megkönnyebbülés.

A szabadságnak addig semmi értelme, míg el sem tudjuk képzelni, mit kezdenénk vele.

Igazából akkor kezdődik a munka. Egyéni, vagy ha az nincs, akkor csoportcélokat kitűzni (bár utóbbi megint csak tévút, bár már az is több, mint a langyosban tengés és napról napra túlélés). Építeni. Fejleszteni és fejlődni. Megtudni és megérteni még többet. És még annál is többet. Merni gondolkodni és merni elengedett kézzel élni.

De ez is olyan, mint a béke. Hogyne, persze, szeretne mindenki szabad lenni. Csak ne kelljen gondolkodni (dönteni), és ne legyen felelősség. Nehéz munka, napról-napra tengődés, kemény megaláztatás, minden jöhet, csak a többieknek is legyen az. Csak gondolkodás, döntés és felelősség ne.

Mindjárt ide is jön pár iskolában-még-okosnak-számítottam komment valami olyasmiről, ami már iskolában eszébe jutott mindenkinek, csak a jóeszű gyerek sosem lépett tovább. Minden gondolkodását lezárta rég és ugyanazokat böfögi vissza. Hogy

demilenne, ha nem nyomának el? Nem engem, hanem a többieket. A rosszakat, tudod, akikről a tévében hallani. Nem engem, én ugyan nem tennék olyat, csak ha biztos lennék benne, hogy megúsznám. Dehát mások is.

Minek ennek még élet a hátralévő időre? És szerintetek mivel fogja töltetni, ha megismeréssel már nem? Hiszen minden olyan dologra van már véleménye, amiről tud. Minden rés be van már tömve valami hangos lózunggal. Kétségnek helye nincs, azok gyengék. Ő, aki nem mer gondolkodni, nem mer dönteni, aki parancsért kiált, na, ő az erős.

Vagyis "ők". Ő ugyanis sosincs egyedül. Mindig csoportban gondol magára, mert anélkül nem csak gondolata, identitása se lenne.

 Akkor nézzük meg, hogy kinek van „befektetése” a szabadságba. Hát nyilván annak, aki tud élni vele. Tudja használni.

Akinek jól megy, annak elvileg igen. Akinek van kedve gondolkodni, és örömmel veszi, hogy végre nem azzal kell tölteni az életét, hogy az éppen aktuális hülye szabályra reagál, az éppen aktuális, államilag elrendelt mégeztiskibírjuk szívást teljesíti, vagy az társadalmi vinnyogókórusra reagál.

Akinek meg nincs kedve gondolkodni, vagy csak komparatíve rosszabb, mint a szomszédjának, és látja, hogy ezen nem nagyon tud fordítani, annak a háború és az elnyomás is kiváló kifogás arra, hogy miért is nincs neki. Aki nem akar magával mit kezdeni, vagy ráment egy kényszerpályára (karrier, párkapcsolat, jelzálog-hitel), amiből nem tud vagy nem mer szabadulni, az keresi majd a diktátort, aki törvényben megszabadítja a felelősségétől.

 

De mégis mire kéne használni a szabadságot?

 

Mit csinálj, ha épp nem az elnyomást próbálod túlélni?

Hol töltsd az idődet, ha nem a sorban az élelmiszerjegyért? Minek higgyél, ha nem a tévének? Mit olvasnál este otthon, ha nem azon cidriznél, hogy jön-e érted valaki, vagy hogy lesz-e holnap munkád? Mi legyen a foglalkozásod, ha nem mondja meg a párt? Ki biztosítja, hogy eleget keress? Hogy többet, mint a sógorod?

Áh, ilyen szabadság-izét csak a gyengék akarnak, akik félnek az elnyomástól…

Elnyomott országok lakossága gyakran szenved a krónikus ambíciótlanság állapotában. Hozzá vannak szokva, hogy napról napra élnek, hogy csak egy dolgot tehetnek az életükkel, és csak azt remélik, hogy aznap se jön értük fekete autó, vagy veszítik el a munkájukat, mert valaki megvádolta őket hazafiatlansággal.

Közös jellemző, hogy nem remélnek javulást, hanem csak kvázi imádkoznak, hogy ne romoljon a helyzet.

Csak azért nem érzik kínosnak, mert mindnyájan olyanok. Ez egyfajta depresszió: minek csináljak bármit is, ha úgysem lesz tőle jobb? Tanult tehetetlenség, amit ösztönösen fejlesztenek ki diktatúrák.

A tanult tehetetlenség az az állapot, amikor megtanítják neked (a körülmények), hogy hiába erőlködsz, úgysem lesz semmi hatása. A tankönyvi példa Martin Seligman (Seligman-Maier) kutya-kísérlete, amiben kutyákat egy kétfelé osztott dobozba tették, ahol simán át tudtak ugrani a doboz másik felébe.

cnx_psych_14_04_helpless.jpg

Ha a padló enyhén megrázta a kutyát, az át tudott ugrani a másik oldalra, ahol elmúlt a kellemetlenség. A kutyák persze pillanatok alatt megtanulták, hogy ha ráz a padló, akkor a kurva anyját, és át kell ugrani. Velük ugyan nem lehetett kibaszni.

Kivéve azokat a kutyákat, ahol a padló másik fele is rázott. Ők ugyanolyan gyorsan megtanulták, hogy mindegy, hogy ugranak-e, úgysem lesz jobb a helyzetük. És egy idő után, ha rázott a padló, már meg sem próbáltak átugrani a másik oldalra, úgyis ráz az is. (Response-outcome independence) Csak nyüszítettek. Velük tehát ki lehetett baszni.

Na, ezt tanulod el piszkos gyorsan, ha egy diktatúrában vered magad. Hogy jobb nem lesz tőle, talán csak rosszabb. (Meg hogy még a többi kutya is megtámad, ha próbálkozol.)

Sőt, ami még rosszabb, ezt a szokást nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudták később levetkőzni. Az ebbe a csoportba tartozó kutyák depressziósak lettek, többé nem is próbálkoztak, és korán elpusztultak.

konnikova-learned-helplessness-1200.jpgKép New Yorker

Egy egész ország is lehet depressziós.

Jön-megy, dolgozik, látszólag mozgásban van, de ha bármi történik vele, nem tesz ellene semmit. Csak nyüszít. Méltatlankodik. (De csak ha nem bosszant fel vele valakit.) Lefelé rúg, felfelé nyal. Oldalra nem néz. Azok csak konkurencia a segghez, amit egyedül szeretne nyalni. Ha a szomszédot elviszi a fekete autó, vagy elveszíti a munkáját, hamar talál egy okot, hogy miért is érdemelte ki a szomszéd. És ezzel megnyugszik. Úgy-ahogy.

Amit nem csinál: nem tervez. Nem irányít. Nincsenek ambíciói.

És ezek nem nőnek ki aznap, amikor kihirdetik az új alkotmányt.

Ez nem csak egyéni szokás, hanem társadalmi szokás is. Egy csomó hétköznapi viselkedés, gondolatmenet, önigazoló nyavalygás szolgálja és magyarázza ezt a tanult tehetetlenséget. A társadalmi szokások még az egyéni szokásoknál is ragadósabbak, mert millió, váratlan helyről élveznek támogatást. (Ezek a hétköznapi csicskaságok, erről majd később.)

 

Valaminek a hiánya elég nehézkes életcél. De mégis mire kéne használni az egészséget/békét/szabadságot?

Posted by Quadrille Lobster on Monday, October 5, 2015

 

 

 

33 komment

süti beállítások módosítása