Tudom, melyik -izmus szerint mire hogyan kéne reagálnom. Csak épp leszarom.

Ha például alapjövedelmet hallok, satufék, befeszít és bőgnöm kell, mint a szamár, hogy ne is halljam, mint mond a másik.

Mondjuk általában tényleg csak hülyék vetik fel az alapjövedelem ötletét - és hülyén. Mondjuk a politikusok, akik mást sem tudnak, csak ígérni, meg osztogatni – és mi lehetne annál jobb, mint mindenkinek ígérni (a máséból)? Vagy idióta jóakarók, aki szintén csak adni akarnak, legfeljebb ők nem hatalmat remélnek tőle. És abbéli igyekezetükben, hogy elérjék, amit akarnak, teljesen és szándékosan figyelmen kívül hagyják a várható mellékhatásokat.

Pedig az ördög a kivitelezésben rejlik.

A feltétel nélküli alapjövedelemnek lehetnek előnyei és hátrányai. A valóságban, viszont szinte csak az utóbbi teljesülne. Mert az nem csak annyiból áll, hogy adjunk mindenkinek pénzt (ceteris paribus), esetleg eközben töröljük is el az ezerféle egyéb juttatást. Hanem paradigmaváltást követel meg.

Ezért hadd járjam kicsit körül a témát.

Én is kvótaellenes voltam régen, csak már nem hiszek a Megvalósult Meritokráciában. A nem állami szektor ügyeibe tényleg ne ugassanak bele, de állami vezető felőlem nyugodtan lehet kvótanő. Semmivel sem lesz hülyébb, mint a Szijjártó.

Tudom, melyik -izmus szerint mire hogyan kéne reagálnom. Csak éppen leszarom.

Ha például kvótát hallok, satufék, befeszít és bőgnöm kell, mint a szamár, hogy lehetőleg ne is halljam, mint mond a másik. És hangosan ismételgetni, amit ilyenkor mondanom kell. Amit mondatnak velem, hogy védjem a mémet.

Vagyis hogy a női kvóta megalázó a nőknek, hogy kibaszás azokkal, akik anélkül is beilleszkedtek és hogy nem ér-dem-a-la-pú. (Mert a mostani helyzet az megtiszteltetés a nőknek, akik beilleszkedtek, azok még véletlenül sem meghasonlottak, és a jelenlegi erőviszonyok ér-dem-a-la-pú-ak. Aham.)

Márpedig a kvóta a nyáj felvilágosításának kikupálásának tökéletes eszköze.

Ha valaki valódi gazdasági tevékenységet végez, felőlem úgy csinálja, ahogy akarja.

De ha csak állami megrendeléseket teljesítget, pályázgat, dolgozgat, visszaosztogat, akkor kurvára mindegy neki, kit alkalmaz, mert se az olcsóság, se a hatékonyság nem tényező az állami és azt kiszolgáló szektorban. Akkor meg tessék nyugodtan megkvótázni. Értem én, hogy az állami beavatkozás szar, de az állami beavatkozás az állami szférába vajon mi? 

A matematikai logika alapján A=A, nem pedig aminek mindenki más látja, a népmesék szerint pedig mindig a jók nyerik el a jutalmukat, de erre inkább ne fogadjatok nagyobb összegben.

Akik kvótát kérnek nem a matematikai logikát nem értik, hanem valami mást is figyelembe vesznek. (Még ha nem is mindegyik tud róla. Azért őket sem kell félteni, ha kórusban hőbörgésről van szó.)

A matematikai logika alapján A=A, nem pedig aminek mindenki más látja

A helyzet az, hogy a hatalmi pozíciókat nem érdem alapján osztogatják, soha nem is tették. Cserébe viszont nem is kell hozzájuk tehetség - elég ha hisznek benned és te hiszel magadban.

Márpedig ma egy nő önmagában sem hisz, pláne más nőkben nem, és ebben nem ő egyedül a hibás. Ez egy kulturális csökevény, az ebből való kilábalás pedig egy kollektív cselekvési probléma. És mint olyan, nem vonatkoznak rá az A=A szabályai.

Számoljunk!

Ha egy drogteszt ára 42 dollár (10385 HUF), akkor azt a Fidesz megközbeszerzi mondjuk 2,5-szer annyiért. (25960 HUF)

De véletlenül keveset rendelnek majd, és csak az első szállítmány lesz ennyi. Ekkor, a közbeszerzési szerződés szerint a pótlólagosan rendelt tételekre további 140%-os felár jár (hogy a szegény beszállító kínjait csillapítsák). Legyen mondjuk 50% utánrendelés.

Azaz egy tesztet átlagosan 31152 HUF-ból ki lehet hozni.

Szorozzuk a gimisek és a politikusok számával.

2013-ban 133 ezren érettségiztek, akkor legyen 6x133 ezer, ami 798 ezer fő. 

Politikusból ritka sok van, újságírók közé pedig majd felvesznek minden bloggert és kommentelőt, aki csúnyát szól róluk. Nehéz megsaccolni, hányan kerülnek majd be a szórásba.

Szóval maradjunk 800 ezer főnél - évente. Az 24859296000 HUF

A drogtesztelés egy 25 milliárdos piac. Évente.

(Az ezzel foglalkozó szakembereket, elvesztegetett időt, eljárást, adminisztrációt, logisztikát most nem számítom be.)

Megkapja mondjuk a CBA.

Vagy A Casino Loyale.

Esetleg Kocsis Máté saját cége. Ebből a szempontból mindegy. Ekkora zsenialitásért amúgy is jár neki egy cupák.

Az egésznek a célja, hogy a kellemetlen újságírókat megfenyegethessék: vagy kellemeset írnak Pártunkról, vagy köztrövényes eljárásban készítik ki őket.

És majd lehet a vállakat vonogatni, hogy ez nem politikai eljárás, ez sima drogügy.

"Ha az orvosnak adott borítékra ráírod, hogy "Szeretettel, Anyukád", attól sem szeretni nem fogod az orvost, se az anyukája nem leszel. És a pénz, ami benne van, nem lesz ajándék, hanem bizony kenőpénz marad."

Fogságban született állatok gyakran nem tudnak visszaszokni a természetbe. Nem tartják természetesnek.

Ugyanígy vagyunk ezzel mi is. Beleszülettünk egy drogellenes keresztesháborúba - és azt hisszük, enélkül elszabadulna a pokol. Mármint hogy még jobban. Pedig a bűnözést, a halálozást, de még a túladagolásokat is maga a tilalom okozza.

Most elmesélem, hogyan is történt ez a drogtilalom. Utána pedig elmondom, milyen lesz az élet utána.

Lehet a fejeket kihúzni a dobozból, süket üvöltést abbahagyni, és kezdeni rácsodálkozni.

A politika arról szól, hogy kitől vegyünk el, mennyit, milyen kifogással és kinek adjuk oda.

A napi porhintés lényege, hogy melyik csoport, mely kisebbségek, milyen családi állapot legyen állami pénzzel támogatva, kiktől mennyit és milyen alapon vonjunk el.

Ezek a viták roppant hasznosak - amennyiben politikus vagy - mert egymás ellen hergelik az alattvalókat. És addig se azt nézik, mennyivel többet lopsz ki és pazarolsz el, mint amennyiről itt szó van.

A 2004-es olimpiai játékokra Athén például jó kis létesítményeket épített. Azóta is fűti a büszke lelkesedés a görögöket.

Ha nem lenne állam, ki építene stadionokat? Fotó: MILOS BICANSKI/GETTY IMAGES 

Ezek a viták ugyanakkor reménytelenül statikusak is. Soha senki nem időben gondolkodik, hanem az ideális, ha-egyszer-bevezetjük-örökké-jó-lesz megoldásban.

Foglalkoztam egy időben a generációs számlákkal, ami egy intergenerációs mérőszám, ami rámutat egy állam pénzügyeinek hosszú távú fenntarthatóságára - és hogy kiket szívat meg jobban. Az ötlet a 80-as évek óta van a levegőben, de a politika - érthető okokból - nem foglalkozik vele.

Ebben eddig semmi különös nincs, de ami igazán felbaszta az agyam, az a javaslat kritikája volt.

Szóval előbb röviden a generációs számlákról, utána pedig az ominózus kritika. Ugorjátok az intrót, ha már tudjátok mi az.

Az államférfit az különbözteti meg az erkölcstelen populistától, hogy befekteti-e a politikai tőkéjét, vagy csak kiveszi a pénzt és csődbe viszi a céget. A populista pedig akkor sem kormányozna jól, ha 1) tudná, hogyan kell és 2) nem lennének választások.

Csóró országokban bevett dolog, hogy a fiatalabb, munkaképes rokonok elmennek külföldre/városba dolgozni és onnan tartják el az egész pereputtyot. Szaud Arábia tele van szerencsétlen fülöp-szigeteki munkásokkal, akik jogok és védelem nékül, húszágyas barakkokban laknak, meg cselédekkel, akiknek élni is alig van joguk. 10-ből 1 fülöp-szigeteki külföldön dolgozik, és az ország úgynevezett nemzeti össztermékének 12%-a (2009, World Bank) tőlük folyik be. Az arab tavasz kínosan érintette ezeket a munkásokat. De vannak ennél durvább kitettséggel rendelkező országok is:

Családi értékek, mi? Erre lehet is büszkének lenni. Amíg egy keresőképes egyed akad a pereputtyban, annak az erőforrásain osztoznak. Így könnyű egy országnak meglenni saját gazdasági tevékenység és szociális háló nélkül. A családok felemésztik munkaképes tagjaikat, az államnak meg még annyi feladata sincs, hogy élhető országot teremtsen, ahol a lakói meg tudnak élni, például vállalkozhatnak.

A politkai elit hátradőlhet, mert a családtagok majd eltartják egymást, a hazautalt pénzekből meg lehet lopni, lehet adóztatni, az átutalásnál - különösen megbízhatatlan bankrendszer vagy alacsony pénzügyi penetráció esetén - jó sokat le lehet hasítani. Eljuttatjuk a nagyinak, de a fele a miénk.

Kitörni, egyenesbe jönni nem fog soha senki. Legfeljebb a következő generáció jobb sorsában reménykedhet. És amíg remél, nem lázad.

Kínában a vándormunkásoknál hasonló a helyzet. A fiatal elmegy a városba, dolgozik és eltartja a szüleit és nagyszüleit, meg még gyereket is vállalhat, ha még bírja.