Csóró országokban bevett dolog, hogy a fiatalabb, munkaképes rokonok elmennek külföldre/városba dolgozni és onnan tartják el az egész pereputtyot. Szaud Arábia tele van szerencsétlen fülöp-szigeteki munkásokkal, akik jogok és védelem nékül, húszágyas barakkokban laknak, meg cselédekkel, akiknek élni is alig van joguk. 10-ből 1 fülöp-szigeteki külföldön dolgozik, és az ország úgynevezett nemzeti össztermékének 12%-a (2009, World Bank) tőlük folyik be. Az arab tavasz kínosan érintette ezeket a munkásokat. De vannak ennél durvább kitettséggel rendelkező országok is:

Családi értékek, mi? Erre lehet is büszkének lenni. Amíg egy keresőképes egyed akad a pereputtyban, annak az erőforrásain osztoznak. Így könnyű egy országnak meglenni saját gazdasági tevékenység és szociális háló nélkül. A családok felemésztik munkaképes tagjaikat, az államnak meg még annyi feladata sincs, hogy élhető országot teremtsen, ahol a lakói meg tudnak élni, például vállalkozhatnak.

A politkai elit hátradőlhet, mert a családtagok majd eltartják egymást, a hazautalt pénzekből meg lehet lopni, lehet adóztatni, az átutalásnál - különösen megbízhatatlan bankrendszer vagy alacsony pénzügyi penetráció esetén - jó sokat le lehet hasítani. Eljuttatjuk a nagyinak, de a fele a miénk.

Kitörni, egyenesbe jönni nem fog soha senki. Legfeljebb a következő generáció jobb sorsában reménykedhet. És amíg remél, nem lázad.

Kínában a vándormunkásoknál hasonló a helyzet. A fiatal elmegy a városba, dolgozik és eltartja a szüleit és nagyszüleit, meg még gyereket is vállalhat, ha még bírja.

A sor végtelen.

Eközben a gazdag Nyugaton...

A helyzet épp fordított. Nem csak hogy onnan megy a pénz a csóró országokba hazautalások formájában, de a generációk között is más a munkamegosztás. A baby boom generáció jól el van eresztve, a gyerekeik korosztályában viszont komoly a munkanélküliség.

Grafikon: portfolio.hu

Sírnak a baby boomerek, hogy a gyerekük még mindig rajtuk élősködik, pedig már felnőtt. Mondjuk 20-50%-os munkanélküliség mellett fiatal legyen a talpán, aki saját lábára áll. (És ebben a 20-50%-ban már nincs benne, aki még tanul. Csak a regisztrált munkanélküli.)

Ha nagyon akarok egyszerűsíteni, azt lehet mondani, hogy ahogy egy társadalom gazdagodik, annál inkább azt halljuk, hogy a gyereket támogatni kell. Ha már meg tudjuk engedni magunknak. Ha nem, akkor ilyesmiről szó sincs. Mehet gyerekmunkásnak, dolgozhat a földeken, és ha diplomát szerez, a jövedelme megy a közösbe.

Egyáltalán mekkora lehet a vagyoni különbség két egymást követő generáció között?

Eközben nálunk

És mi vajon hol vagyunk? Csóró ország vagyunk, ami külföldre exportálja vendégmunkásnak a lakosságát - és abból él? Vagy a másik véglet, ahol a családnak kell eltartani az élősködő, elkényeztetett, rohadék fiatalokat, mert nincs meló? Vagy mindkettőből a legrosszabb? Nálunk vajon ki fizet kinek? 

A minap egy beszélgetés során néhány felsőkategóriás budapesti szülő, akiknek a gyerekei 20 és 30 közöttiek, azon tanakodtak, vajon kik küldenek haza Magyarországra ennyi pénzt? Abból indultak ki, hogy külföldre mindenki tanulni és szerencsét próbálni megy, aztán vagy megcsinálja vagy nem. A saját esetükben pedig még pénzbe is kerül a dolog, hiszen ők rendszeresen pénzelik a kölköt. Magyarországról tehát egészen biztosan kifelé áramlik a pénz - szerintük.

Ezen meg én lepődtem meg. Nekem a legtöbb vidéki ismerősöm már egyetem alatt küldött haza néha pénzt. Azután meg rendszeresen pénzelte a szüleit. Sosem hallottam ilyen dumát, hogy a szülőnek támogatnia kell a gyerekét. Érettségiig talán, na de utána... Utána jön a visszafizetés. Nem ám a nyugdíjas, meg rászoruló szülőknek, hanem 50 fölött gyakorlatilag automatikusan mindenkinek.

Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy van egy szakadék azon ismerőseim között, akiknek már a szülei is a fővárosban élnek és azok között, akik még mindig hagyományaink köldökcsakrájában, a szent magyar vidéken tengetik életüket. Utóbbiak ugyanis alig tudnak életpályát tervezni. Ami nem közszférás meló, az vagy kényszervállalkozás, vagy valami multi által generált munkahely - ami nem tart örökké. Így hát aki vidéki életre adta a fejét, az már tett egy súlyt a gyereke vállára, hiszen annak mielőbb el kell kezdenie segíteni a szüleit.

Miközben a gazdagabb városi kölykök külföldi tanulmányútját és megélhetését még bőven anyu és apu finanszírozza, (de legalábbis jobb eséllyel talál munkát apu és anyu), a csóróbb, vidéki fiatal alig jön ki a vidéki fősuli kapuján, már kezdhet is hazaadni pár tízezret. Ha külföldre lelép, megkaphatja éppen a hamuban sült utolsó százezer forintját a családnak, de amint termőre fordul, sokszorosan fizeti vissza.

Ázsiai vs. Nyugati modell, ha úgy tetszik. Aki a magyar ugar sarja, az úgy járt, mint a fülöp szigeteki vendégmunkás. Aki fővárosi, közelebb áll a másik véglethez, ahol a gyerek élete és keresete a sajátja - tán még támogatják is.

Szóval a válasz a kérdésre: a magyar emigránsok összességében hazaadnak pénz. Sokat. Az első 20-ba nem kerültünk bele, mert a Dominikai Köztársaság GDP-jének is 7%-a a hazautalt pénz, de azért nálunk is pozitív a mérleg. Nem is kicsit. A magyar GDP 1.74% százalékát a hazautalt pénzek jelentik. (World Bank, 2013 áprilisi adat, innen letölthető.)

Azt viszont már nem tudnám megmondani, hogy melyik generáció pénzeli melyiket. Mint mondtam, a saját tapasztalat az, hogy a vidéki ismerőseim rendszeresen adnak haza, a külföldön élők is, de ez nem reprezentatív.

És sajnos ilyen kutatást nem is lehet csinálni. Nem csak sokba kerülne, de attól tartok, ilyen témában a válaszadók hajlamosak torzítani a valóságon. Senki nem szereti beismerni, hogy apja/fia tartja el (na jó, pár anyuka imád ezzel hencegni). És mindenki szereti azt hazudni, hogy ő mekkora mártír. Szóval sosem fogjuk megtudni, pedig kíváncsi lennék.