A dánok is bevezetik a fat tax névre keresztelt extra adót a hízlalónak titulált kajákra.

Néhány Lobster-meglátás:

• Ezek NEM a vezírt másolják, ez az ötlet már létezett pl. a briteknél egy ideje, de még nem lett belőle törvény.

• Ha valaminek költségvetési bevétel-növelő hatása van, annak az is volt a célja.

• Minden adónak van valami lélekhez szóló magyarázata, hogy miért "igazságos". Azt mégsem mondhatják, hogy még több pénz kell, ezért most harácsolunk, ahol tudunk. Helyette azt mondják, hogy isten-haza-család. A bárányka hirtelen semmit nem tud mondani ellene, mert isten-haza-család ellen még érvelni is bűn, így hát belenyugszik és fizet. A dagiadó is ilyen. Ki ne hőzöngött volna azon, hogy ezek a túlsúlyosak csak kolonc a nagy MI, a társadalom nyakán. (Főleg az elhívástól jobban sújtott országokban.) A kolonc-argumentáció különben is minden bárány szívét megmozgatja recesszió idején - és soha nem azt a következtetést vonja le, hogy az államnak kéne nagyobb hatásfokkal továbbítani a tőlünk beszedett pénzt (aka kevesebb pazarlás és korrupció), hanem hogy le kéne mészárolni (kiutasítani, éheztetni, bebörtönözni, kasztrálni) valamelyik birka-társát. Szálljunk már magunkba...

• Ha valami tényleg káros, ugyan miért nem tiltják inkább be? Szabályozzák a cukor, zsír, adalékanyag-tartalamat. Abban úgyis nagyok. Nem elvi okai vannak annak, hogy nem így tesznek, hiszen a szabályozó bizonyítottan szeret szabályokat hozni. EÜ-határértékek most is vannak, nem is mernék semmibe belevágni, mert tuti kiderülne, hogy valami nem szabályos. Azért nem szabályoznak inkább, mert abból nem születne bevétel. Persze a te szabadságodra hivatkoznak, hogy jogod marad cukrot falni, de ez egy hatalmas álszentség. Kábé mint a MAL-elleni 135 milliárdos bírság, ami egyszerűen nem behajtható, csupán egy tétel a költségvetésben, amitől úgy néz ki, mintha tartható lenne a makropálya.

• Hogy mi hízlal és mi nem, azt mindenki tudni véli, mint azt is hogy mi az igazságos. Csak épp mindenki szerint máshogy van és ráadásul idővel is változik a közvélekedés. Ezen felül ott van az a régi sztori, hogy a kaja-lobbinak súlyosan benne van a keze abban, hogy mit ítélnek egészségesnek. A dánok most adóztatják az olivaolajat, ami mindenki szerint szent tehén, mert a mediterrán nők attól soványak. Mások szerint meg ez az egyik legfőbb exportcikke a maffiáról híres Szicíliának. Micsoda véletlen! (Ld. Még a Corleone család is olivaolajjal üzletelt.) Tudományos adat meg van mindenre és az ellenkezőjére is. Ugyanez a lobbi előszeretettel fizet egész egyetemi kutatóintézeteket. Szóval felejtsük már el ezt a mi-az-egészséges dumát, mert őszintén, legbelül mindenki tudja, mikor zabál faszságot. Akik fél szemmel az aktuális diétákat nézik, csak azt keresik benne, mit is zabálhatnának mégiscsak. Tudományos támogatással. A titok az önmérséklet, semmit nem kell túlzásba vinni és igen, időnként nem orális stimuláciát is kell keresni. Bár tudom, az bonyolult. Ahhoz döntéseket kellene hozni, de azt mindig mástól várjuk.

• Nem, nem akarok mérlegre állni az apehnél, hogy aszerint adózzak - pedig én jól jönnék ki belőle. Mint ahogy az is embertelen lenne, ha rákosan azon kéne vitatkoznom a TB-vel, hogy cigitől van-e, vagy csak peches vagyok. És nem, nem kérek szondát a seggembe, hogy mindenki tudhassa, hogy sosem járok tilosban, pedig abból is jól jönnék ki, mert tényleg nem. Egyszerűen elvi kérdés a dolog, amit a személyiség nélkül létező egyedek úgysem értenek meg. (Az olvasóim meg már úgyis tudják, mire gondolok.)

• Ugyanide tartozik még a francia karbonadó: a természetvédelem olyan istenhazacsaládos érv, pont jó arra, hogy választói támogatást és költségvetési bevételt is termeljünk vele. Holott a büntetés helyett akkor már inkább szabályozhatnának is, csakhát nem áll érdekükben megharagítani azokat a köröket.

• A gyorshajtási bírság is súrolja ezt a bevételi álszentséget, de a parkolási díj teljes egészében beletartozik, mert képesek arra hivatkozva tejeltetni haladásért és megállásért is, hogy így rettentik el a tilosban parkolókat. A büntetés a viselkedés-manipuláció egyik legprimitívebb formája és véglényekre alkalmazható leginkább. Persze, tudom, sok a véglény de a véglény létrejötte és a rendszer attitűdje az alattvalók felé egy erősen reflexív viszony, azaz bunkó kormány bunkó alattvalót hoz létre, és bunkó alattvaló bunkót fog beszavazni a villába. A megoldás mindig a kevésbé számos entitás, esetünkben a kormány kezében van, hogy előbb ő kezdjen el normálisan viselkedni. (Bár Hunhonban lassan az állami szféra van többen.)

• És végül: ha már a véglényeknél tartunk. 20 forinttal megemelni a chips árát NEM elrettentés, hanem bevétel-generálás. 1000 forinttal talán elrettentés lenne és biztos hatást is érnénk el vele, de az ugye szarul esne a választónak és még a jó kis pénz se folyna be. Majd ha azt látom, hogy betilják az adalékanyagokat, a hormonkezelt csirkét, a rommá cukrozott reggeli rágcsát (ami úgy szét van feldolgozva, hogy az sem látszik rajta, hogy kukorica vagy rizs, helló!), akkor elhiszem, hogy az egészségemért aggódnak. Jelenleg csak azt látom, hogy olyan adóformákat keresnek, ami ellen nem illik szót emelni.
  

Közkeletű tévedés, hogy az individuum az mindig önző.

Direkt nem mondom, hogy individualista, mert az is csak egy -izmus és mint olyan, az említése is elég ahhoz, hogy megnyomja a kikapcsológombot a gondolkodásért felelős agyi központokban - és átadja a helyet az emocionális autopilot-nak.

Szóval az egyénnél tartottunk. Hogy automatikusan önző lenne.***

Az egyén, ha racionális, nem bánt senkit, mert egész egyszerűen nem áll érdekében. Nem, még csak jól sem esik neki másokat bántani, az olyan ember beteg. És hogy miért beteg? Mert nem hagytátok kiskorában megtanulni, hogy ki is ő és mit akar, csak vertétek bele, hogy másokért éljen. Így, amikor megcsömörlik, kiborul belőle a kifejletlen, torz és agresszív "én", ami nem tudja, mit akar, csak azt, hogy nem akar másokért élni. Akkor átesik a libikóka túloldalára, és ártani fog. A szélsőségekbe esés ösztönös. A civilizáció pedig arról szól, hogy az ösztöneinket felülvizsgálja a tudat. Minden, ami kikerül a tudat látószögéből, mert elnyomjuk, az torzulhat és undorító formákat ölt. Pszichoanalitikusok szedik majd ki belőlünk.

Tudom, tudom, ha nem nyomjuk el, harap.

Hát épp ez az, hogy nem. Az ember úgy kezdi, hogy még gyerek. És még nem bukik nagyot, ha téved. A reciprocitást megtanulhatja még oviban a jó öreg trial-error alapon és tisztába kerül azzal, hogy hiába vannak neki bizonyos igényei, másokkal is meg kell beszélnie, mielőtt belevág. Hogy meddig terjed ő és hol kezdődik a másik. Hogy másnak is van véleménye és ugyanolyan erősen hisz benne. És hogy lehet, hogy a másik csak az apukája véleményét szajkózza, de akkor te is.

Meg kell tanulni megkülönböztetni, hogy mik a saját igényeid és mik azok, amiket más sugallt.

Na, ez utóbbi már nagykorúaknak sem szokott menni.

Az oviban ugyanis nem csak a kooperációt kell megtanulni. Az jön magától, de csak ha előbb létrejön az egyén, aki kooperál. Bizony. A sok kommunitárius szlogen, hogy "társaslény", meg hogy az ember szociális állat, meg hogy a társadalomban él, stb, mind igaz, de csak ha létezik egyén. Ez mind csak az után igaz, hogy létrejött az egyén. És ezt akadályozzák meg azok, akik már a gyerekbe is beleverik, hogy másokért éljen. (Amit nem csak úgy lehet, hogy nyíltan kimondod, hanem úgy is, hogy valaki hangsúlyozza hogy ő csak érted él és mennyi mindent felálozott érted. A gyerek nagyon is érti, hogy ez egy felhívás törlesztésre.)

Akartok valamit, amiben tényleg mindenki egyenlő? 

Ezüstkanál ide, kertivécé oda, senki nem születik úgy, hogy van énje. Aki tudja, ki ő és mit akar ő maga az élettől.

1960 előtt az emberi szenvedés egyik nagyon is általános formája volt, hogy egy nő élete során 10-20 alkalommal esett teherbe, abból megszült valahányat és túlélte a gyerekkort mondjuk öt. Akármilyen primitív is egy asszonyállat, az még neki is leesik, hogy elsődleges érdeke minál hamarabb megcsúnyulni, hogy legalább a terhességek számát limitálni tudja.

1960 előtt nem beszélhettünk fogamzásgátlásról. A hormonok előtt, amikkel (csak..) a nőket teletömik, nem létezett olyan fogamzásgátlás, ami a hímeknek is elég kényelmes volt. (Apropó, tudtátok, hogy "a nők telepisilik a vizet hormonnal" argumentációt egyenesen a pápa rendelte meg egy "tudóstól", hogy elítélhesse a hormonális fogamzásgátlást is?)

Abban a világban, ahol az elszegényedés elsődleges oka volt a túl nagy család nem csoda, ha az egyház azt hirdette, hogy minden bébi érték. Be kell látni, hogy az egyszeri paraszt a hatalmas csecsemőhalandóság korában nem sok okot látott, hogy megtartsa szexuális gerjedelme akaratlan eredményét. Mert a paraszt is csak szegény volt, nem hülye. Az érv tehát egy gyermekvédelmi érv volt. Manapság nem állunk olyan rosszul sem a gyeremekhalandósággal, sem a fogamzásgátlással, és még a szülők se utálják úgy a gyermekáldást, mint régen.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy ahol túl sok az ember, ott mindegyiknek egyre kevesebb az értéke. A közösségeknek annyi, az emberekbe vetett általános bizalom egyre lehetetlenebb. (Ami ellen egyesek undorító módon mi-ők csoportképzéssel próbálnak tenni, de ezzel csak egy csomó magukfajtát kapnak...)

A valaha élt emberek csaknem 10 százaléka ma él ezen a bolygón. Nem, nem vagyok Malthus-fan. Az ember okos és kitalál megoldásokat, még ha eleinte szemetel és fosszilis izéket éget, akkor is rájön hamar, hogyan lehetne továbblépni.

"Remember that a government big enough to give you everything you want is also big enough to take away everything you have." - Davy Crockett

Hadd tisztázzak egy félreértést.

A szabadságszerető nem az az ember, aki a szabadság és a szolgaság közül a szabadságot választja. Ahhoz már nagyon hülyének kell lenni.

Szabadságszerető az, aki a szabadság és a biztonság közül választja a szabadságot.

Mert a szabadság azt jelenti, mehetek amerre látok (másokat nem megsértve), de ha rosszul döntök, pofára is eshetek. Nincs védőháló, nincs gondoskodó állambácsi, aki ha már nem dönthetett helyettem, most elkapja a pici seggem, nehogy beverjem.

A szabadság az, amikor nekem kell meghoznom a rám vonatkozó döntéseket ÉS vállalnom a következményeket. Ez az egyik legfélelmetesebb dolog a világon, igen. Ezért nem a szabadságot szeretik a népek, hanem az anyagi biztonságot. És nem akkor lázadnak, ha GSP-t dug a seggükbe a Vezírjük, hogy követhesse őket (aka a szabadságában korlátozza), hanem ha drágul az élelmiszer és a hatósági áras rezsi, vagy nem emelkedik a fizetés.

Hunhonban a géemkázás NEM volt individualizmus, fejbecsapom az ollómmal, aki mégegyszer ezt mondja.

Én ezt a házasság-dolgot sosem értettem.

Vagyis csak hatalmi szempontból, de onnan nagyon nem szép. Ez egy olyan jogi forma, amivel előbb az egyház, majd az állam kettesével csomagolni kezdte az egyedeket, hogy kössék le egymást és egyik se legyen túl élénk. Kábé azért, amiért az óvónéni kettesével sorba állítja a gyerekeket: mert olyan nincs, hogy a kettő szimultán szalad el ugyanabba az irányba. Mert míg az egyik a szép pillangót akarja, addig a másik meg egy szép atomvillanást lát és azt akarja inkább megnézni és mire megtárgyalják, hogy merre menjenek, el is felejtődik az egész.

A házasság, vagyis hogy két egyedet a kimúlásukig párba állítunk, egyszerű hatalmi eszköz. Kontroll, ha úgy tetszik. Közös cím, rengeteg papírmunka, ilyesmi.Meg persze a vagyon újraelosztásának eszköze.

Hozzáadott érték a hatalom szemszögéből, hogy még egymás életenergiáját is cincálják a felek. Különösen, ha eleve illúzióik voltak az örök szerelmet illetően. De mondjuk akkor is, ha eleve elrendezett házasságokról van szó, mint nagyjából végig a történelemben. Még ma is leggyakrabban a megfontolás, nem pedig a lángoló érzelem köti egybe a feleket. Ez kivétel nélkül mindenkire igaz, akit ismerek.

Hatalmi szempontból nézve remekül el lehet gyengíteni nagyon sok ellenállást, ha egymással párba állítod a feleket és energiáik nagy részét egymás tolerálásával kötik le. Kevesebbet ugrál, aki otthon is állandóan alkalmazkodik. Nem sok követelése marad annak, aki otthon már mindenről lemondott - vagy naponta küzdenie kell érte. Nem is sokat gondolkodsz egyéb dolgokon, annyira leköti az agyadat a kognitív disszonancia, ami egy "sikeresen" abszolvált házasság-gyerek projekt társadalmi megítélése és hétköznapi valósága között fennáll.

Egy házasságban feladunk dolgokat, amiket (jobb esetben) mi akartunk, olyanokért amikre nem lehet azt mondani, hogy nem élvezed. Még akkor sem, ha utálod. Persze, vannak, akik sosem akartak maguktól semmit (lásd a másik posztot), ők nyugodtan befoghatják, mert a semmit adják fel cserébe egy életre szóló elfoglaltságért. Őket nem sajnáljuk. Ők definíció szerint max hülye kis szokásokról mondanak le, nem valamiféle saját életről. Viszont még rájuk is pacifikáló hatással bír a párba állítás.

Persze a gyerek is benne van a dologban, már a kezdetektől sokan hivatkoztak erre. Ehhez az kellett, hogy a nőstény egyedül soha a büdös életben ne tudja eltartani a gyereket. És ez bizony változik. Meg hogy alapértelmezett volt, hogy a gyerek az anyával marad - ez is változik végre.

De az egy nagyon álszent megközelítés, hogy ha két egyed gyűlöli egymást, maradjon együtt a "gyerekért". Az nem jó a gyereknek, ha együtt vannak csakazértis. Ha a szülők nem oltanák bele váláskor, hogy ez neki rossz (és a másik szülő egy geci) és hogy biztos nem akar pszichológushoz menni, akkor lehet, hogy eszébe sem jutna. (Persze, az iskolában elmagyaráznák neki, hogy ez neki most rossz, tudom.) De hol van ez ahhoz képest, hogy egy házassági lövészárokban nő fel - és még meg is kéne köszönni ezt a privilégiumot, mert a szülők "érte szenvedtek". 

És mégis milyen mintát tanul abból a gyerek? Nem azt, hogy ő majd jobban választ, az egyszer biztos. Hanem hogy hogyan fogja ő is elszúrni. Egészen a gyűlöletes végkifejletig nézheti majdani saját kis élete filmjét, hogy hogyan fog ő is ugyanolyan partnert választani (éppen azért, mert el akarja kerülni az ugyanolyat) és hogy mennek majd ölre. De "tartozik annyival", hogy végigcsinálja.