"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.

Képzeljük el, mi lenne, ha a gyerekeket nem agyatlan farkalhatnék és az azt követő orgazmus hozná létre, hanem egy a döntés jeletőségének megfelelő rituáléval lehetne előidézni a fogantatást. Mondjuk a pár két tanú előtt megesküdne, hogy szeretne a másiktól, annak genetikai állományát részben öröklő ivadékot, amelyet annak felnőtt koráig táplálni és nevelni szeretne. Hol lenne az a hétmilliárd értékes egykori spermium, amely állítólag október 31-én fogja benépesíteni a világot? 

Az ösztönök arra jók, hogy idővel kinőjünk belőlük, mint a gyerekbetegségből. Mert ha nem tudjuk, mi van mögötte, ugyanolyan veszélyes, mint elfogadni egy gyógyszert egy idegentől az utcán. Vagy a jószándék van mögötte, vagy valami tévedés, esetleg rosszindulat. Ahogy Jung mondta, ami nincs a tudat színe elé citálva, azon nem lehet javítani. Az felügyelet nélkül van és hajlamos a torzulásra, és a végén olyan formában jön napvilágra, amit nem szeretnénk látni.

Az állatok is szaporodnának agyatlanul, ha olyan sikeresek lettek volna a körülményeik javításában, mint mi és annyira nem tudták volna tudatos kontroll alá vonni az ösztöneiket, mint mi. Lásd a patkányokat a laboratóriumban.

Arról már elmélkedtem, hogy ha nem gondolkodnánk még mindig törzsekben és a törzsfőnökünk nem akarná, hogy neki legyen több katonája meg adófizetője, akkor máshogy számolnánk és elismernénk, hogy több van, mint elég.

De persze nekünk még több hun kell, de a Földön meg kevesebb ember. Remek. Okos. Távolba tekintő és széles látókörű hozáállás. Olvastam, hogy gólyás kitűzőt kapnak a kötelességtudóan szaporodó asszonyállatok. Remek. Szóljanak csak bele. Szülessen csak sok kvótagyerek: egy az adókedvezményért, egy a szocpolért, egy az istennek, egy a hazának, egy a nyugdíjrendszernek, egy az apehnek és egy az áldozati oltárra, hogy elégessük az isteneknek. És lehetőleg mondjuk is meg nekik, melyiket miért hozta ide a gólya és pontosan miben hozott hasznot a szüleinek.

Csak tudnám, hogyha ekkora élmény a nagycsalád, akkor minek vicsorogva követelni másokon. Valahogy az emberek sosem tőlem azt, ami jó nekem. Sőt, úgy tapasztaltam, hogy ha rájönnek a tutira, akkor inkább megtartják maguknak.

Ennyit az ösztönökről. Igenis félre tudnak vezetni és könyörgöm, ne istenítsük már az állatokat. (Na jó, talán a macskákat, de azokat is csak mert pofásak. Nem gondolom, hogy okosabbak lennének nálam.)

A hatvanas éveknél hamarabb is feltalálhatták volna az orális fogamzásgátlást, csak hát még az amerikai kormány is ott feküdt a projekt útjába, ahol tudott. A legszegényebb országokban máig turnézik a pápa, hogy minden sperma szent. Máig nem elérhető a fogamzásgátlás a legszegényebb országokban, úgyhogy máig csak a férj libidójától és az asszony termékenységétől függ, hogy hány gyerek jön össze és a család addig nő, míg meg nem csúnyul az asszony vagy el nem roncsolódik a méhe. És közben egyre szegényebbek és egyre kevesebb esélye van minden gyereknek a kitörésre. A mi nagyszüleink se lettek volna annyian testvérek, ha létezett volna tudatos családtervezés. Mi nem önzőbbek vagyunk, csak ennyivel több lehetőségünk van.

Minek beszélünk itt szabad akaratról, amikor egymás bigottságának vagyunk az áldozatai? És amíg a politikusaink bigottságban mindig túllőnek még az átlagemberen is, biztos ami biztos. És igen, a populista politikusok bűne az is, hogy egy finanszírozhatatlan piramisjátékban ülünk, ami csak akkor nem omlik össze, ha folyamatosan növekszik a népesség.

Amíg ki nem nőjök ezt a szaporodós bigottságot, addig mit beszélünk itt szabad akaratról? Addig pont annyi eszünk van, mint annak a madárnak, amelyik felfalta a hamburgert, pedig ízetlen magvakat is ehetett volna.