Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)? 

Gondoljunk csak bele, milyen gyorsan változik a közvélekedés, a magától értetődő, de még a tudomány állása is bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Pár éve még zsírra vadásztunk ha fogyni akartunk, ma szénhidrát-autodafét tartanak a guruk. Még pár évtizeddel korábban meg az alultápláltság volt a probléma.

Az USA-ban valamikor a 20. század közepén kezdtek el gondolkodni a helyes táplálkozásról és egy bizottság fel is állította a táplálék-piramist. Ez alapján kellett volna táplálkozni. Jó sok kenyér, búza, szénhidrát, a többiből fokozatosan egyre kevesebb.

Ma már persze elgondolkodtató a dolog. Annál is inkább, mert ez a bizottság erősen meg volt élelmiszer-lobbizva. (Ismerve az amerikai lobbi-rendszert, az a csoda, hogy pár lőfegyver és egy-két doboz cigi nem került a piramisba.)

Aztán ott vannak az egészség kérdései. Ki ne ismerne példát arra, hogy egy tudós valahol épp most talált statisztikai korrelációt a fehérnemű színe és a cukorbetegség esélye között? Vagy ki ne hallott volna olyan betegségről, amelyről nem tudjuk, mitől alakul ki? Netán sokáig rosszul tudtuk, de most már máshogy képzeljük el. Vagy hogy dédnagyanyáink mikre esküdtek, mi a jó a gyereknek.

Ha ezeket akkoriban mind törvénnyé tették volna, nagy bajban lennénk, amikor felül kell írni őket. Mert az egyszeri tudós után az adott tudományág mainstream-jét kell meggyőzni, azután valami lobbistát, az meg majd a 3 évvel később felállított parlamenti bizottságot fizeti meg. A bizottság döntése meg már csak nyomokban tartalmazza az eredeti problémát, sokkal inkább az egyes résztvevők kedvenc vesszőparipáiról és kenőpénzéről szól majd.

Ha csak noszogat az államod, az nem garancia, hogy a jó irányba teszi. Ellenben hamis biztonságérzetet ad, hogy gondoskodnak rólad, hogy ha jó gyerek vagy és sosem mondasz ellent, akkor nem lehet bajod, mert az állam megvéd. Az opt-outolókra fújnak a birka-lelkűek (mondjuk már megszoktuk), aki kiiratkozik a nemzettestből a többségből az állandó extra költségeknek és bürokratikus abuzálásnak van kitéve. Már amikor nem feketelistáznak.

Szóval a tudomány aktuális állásán kívül még a politikai érdekek és hiedelmek is meghatározzák, hogy mit tekintünk egy bizonyos korban és földrajzi helyen egyértelműen jónak.

Vagy képzeld el, mi lenne, ha az alapértelmezett nem az lenne, hogy a szabályok változtatása visszamenőleg csak úgy történhet, ha az az állampolgárt szolgálja, hanem fordítva. (Mint a végkielégítések visszavonása utólag.) Kapkodnád a fejedet, hogy mikor hol ki és milyen szabályt ír épp át. Semmid nem a tiéd, semmit nem költhetsz el, mert bármikor kiderülhet, hogy visszamenőleg megszüntették a jogcímet, amin hozzá jutottál.

Az alapértelmezés hatalmas dolog. Nem kell hülyének lenned, hogy átverjenek vele, elég ha a saját dolgoddal törődsz. Ha az üzletre figyelsz, nem a szabályozás változására. Ha nem a default változására szegezed a tekinteted az aktivista parlamentek korában.

Aztán meg simán lehet, hogy csak a kedvenc oligarcha termékeinek preferálására noszogatnak, mondjuk úgy, hogy a többi terméket kitiltják a polcokról. A protekcionizmus felé vezető első lépést is úgy hívják, rábeszélés .

Ezen kívül a politikai elitek már csak olyan otromba, kollektív entitások, hogy képtelenek megállni, ha megmozdultak valamilyen irányba. Az állam nem tud szelíd bölcsességgel nógatni. Ahol elkezdi, abból hamar adóellenőrzés, bírság, börtön és gumibot lesz.

A Nudge is csak egy ideológia, ami igazolja az állami beavatkozást a legintimebb döntéseidbe. De nem garantálja, hogy tényleg az a jó irány.

A behaviorista közgazdászok meg ugyanolyan paternalisták, mint az elődeik. Csak pszichológiába csomagolják a saját antropológiai pesszimizmusukat.