A Stockholm-szindróma egy túlélési stratégia.

Túlélési.

Stratégia.

A "szindróma" szó félrevezető. A Stockholm-stratégia akkor rendellenesség (nem célravezető gondolkodásforma és magatartás), ha olyankor alkalmazzuk, amikor nem is vagyunk túszul ejtve. Ha lenne kiút.

Egy diktatúrát pedig túlélni.

7 milliárd 371 millió ember él a Földön. Mire ezt leírom, 1000-rel megint többen leszünk.

Mindenkinek pontosan egy élethossznyi ideje van – és sehol nem tanítják, mit kéne vele kezdeni. Csak pótcselekvések vannak. A társadalmak standard válasza erre a problémára  az, hogy élethosszig lekötnek olyan dolgokkal, amit nem te választasz. Vagy még nem választasz.

Így a valami rossz elkerülése mozgásban tart akkor is, ha magadtól nem mozognál semerre. A mozgás pedig mozgás, ugyebár, tök mindegy, hogy belső a motiváció, vagy külső.

Ez tévedés.

Rengeteget írok arról, hogy egész társadalmak épülnek pótcselekvésekre. Minél hamarabb, mielőtt az egyed felnőne (olyan 30 évesen) és informált döntést hozhatna, tessék őt beledumálni

1. egy tartós, monogám párkapcsolatba, hogy saját vágyai ellen küzdjön egész életében. (Vagy amikor azt nem, akkor a partnere ellen.)
2. összeköltözéssel, hogy kevesebb helyet foglaljon. (És soha ne lehessen egyedül.)
3. gyerekvállalásba, hogy onnantól kényszerpályára kerüljön, és ne tudja visszacsinálni az első kettőt.
4. hitelfelvételbe, cserébe azért, hogy indoktrináltuk a saját világnézetünkkel, megtanítottuk úgy gondolkodni és azt hinni, amit mi. Meg hogy mi mindent nem lehet. (Mert nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a lehetőségeket ismertetjük és aközött, amikor a korlátokat soroljuk.)

Életed nagyobbik részét pótcselekvésekkel, mások igényeire, basztatására és véleményére reagálva töltöd. Valami elől menekülsz, kijelölt célokért mozdulsz, így sosem kell gondolkodnod, hogy magadtól mennél-e egyáltalán. És ahogy a vélemények se mélyülnek sehová az istennek se, mindegy, mennyit vitatkozunk róluk, úgy a pótcselekvések sem juttatnak semmivel sem közelebb a megoldáshoz.

A szabadsággal élni kell, de egyszerűbb lelkek továbbra is úgy tekintenek rá, mint az elnyomás hiányára és bután néznek, hogy akkor most mit kezdjenek vele. Valami tartalommal márpedig fel kéne tölteni.

Egy szabad világban élni kell. Egy autokráciát túlélni. Napról-napra.

"Der sozialistische Staat kennt keine Gewaltenteilung; die Volksuveränität schlieβt die Exekutive und Jurisdiktion ein."

Kleines politisches Wörterbuch der DDR, Seite 306

"A szocialista állam nem ismeri a hatalmi ágak szétválasztását ‹fékek és ellensúlyok›; a népszuverenitás végrehajtó és bírói hatalmat is magában foglalja."

Itt egy gondolatébresztő írás Oscar Wilde tollából. Azért gondolatébresztő, mert egy dekadens költő politikai töprengéseit nem illik komolyan venni. Viszont egy nagyon érdekes dologra mutat rá a korai szocialisták gondolkodásából.

Az írás ugyanis kifejti, hogy a szocializmusban tudja csak a kiteljesedni az emberi lélek, de mielőtt ráugranának az egalitáriusok, kiemelném, hogy mit ért szocializmus és lélek alatt.

Wilde ugyanis egyenlőség-jelet tesz a szocializmus és aközött, hogy mindekinek biztosított lesz a megélhetése és nem lesz többé bizonytalanság.

"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.

Ki hallott már politikust azzal dicsekedni, hogy feltalálta a magától értetődőt: minden eszméből kiválogatja a legjobbat és az lesz az ő rendszere.

A kapitalizmusból tetszik neki a steak, amit a kövér ujjú bankár zabál, a szocializmusból, meg hogy ingyen van az ebéd.

Az eredmény?

Az emberek zabkását esznek majd, de azt olyan drágán, mint a bankár vette a steaket.

Épp csak nem ott helyben fizetnek érte, hanem adókban, szociális kiadásokban, stb.

És ehetetlen lesz, mert minden konyha államilag finanszírozott, ergo senkit nem rúgnak ki, ha szarul főz, vagy ha moslékot ad. Lehet máshová menni, ott is az van!

És ehhez nem kell gonosznak vagy ostobának lenni. A nagy, állami rendszerek maguk hozzák létre ezt. Ilyen a belső logikájuk.

Ja, amúgy tiszta kapitalizmus sem létezett még soha sehol. Olyan cég, amit megmentenek a saját hülyeségétől, az nem kapitalizmus. Ahol a legnagyobb cégek sorban állnak az államkassza kiadási ablakánál, az nem kapitalizmus. Ahol a politikusok versengve nyalják a "kampányukat támogató" cégek seggét, az nem kapitalizmus. Olyan rendszer, ahol minden válságnál kamatot vág a jegybank, nem szabad verseny. Bezzeg az üzleti titkot, azt ismerik!

Mielőtt eltemetnénk a kapitalizmust, előbb világra kéne hozni. Hagyni a rendszert, hogy megtisztuljon a felesleges pénzintézetektől és autógyártóktól és arra kényszeríteni őket, hogy találjanak más elfoglaltságot. Konzerválni a túlkapacitást roppan szocialista dolog.

Ja, hogy nem szoci, csak keynesi. Mindjárt más...

"Remember that a government big enough to give you everything you want is also big enough to take away everything you have." - Davy Crockett

Hadd tisztázzak egy félreértést.

A szabadságszerető nem az az ember, aki a szabadság és a szolgaság közül a szabadságot választja. Ahhoz már nagyon hülyének kell lenni.

Szabadságszerető az, aki a szabadság és a biztonság közül választja a szabadságot.

Mert a szabadság azt jelenti, mehetek amerre látok (másokat nem megsértve), de ha rosszul döntök, pofára is eshetek. Nincs védőháló, nincs gondoskodó állambácsi, aki ha már nem dönthetett helyettem, most elkapja a pici seggem, nehogy beverjem.

A szabadság az, amikor nekem kell meghoznom a rám vonatkozó döntéseket ÉS vállalnom a következményeket. Ez az egyik legfélelmetesebb dolog a világon, igen. Ezért nem a szabadságot szeretik a népek, hanem az anyagi biztonságot. És nem akkor lázadnak, ha GSP-t dug a seggükbe a Vezírjük, hogy követhesse őket (aka a szabadságában korlátozza), hanem ha drágul az élelmiszer és a hatósági áras rezsi, vagy nem emelkedik a fizetés.

Hunhonban a géemkázás NEM volt individualizmus, fejbecsapom az ollómmal, aki mégegyszer ezt mondja.