Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.

...és bemenni a parlamentbe fröcsögni. Hogyaszongya:

"Ha nekem sikerült haccor felcsinálni a zasszonyt, akkor másnak is legyen muszáj. És különben is akkora bráner vagyok, hogy nekem kéne lenni a miniszterelnöknek. Hö!"

Bizony, kedves Viktor, jobban át kellett volna világítani a jelölteket, mikor a pöcsöket gyűjtögetted a virágoskertedbe. Mert ez itt most nagyon csúnyán elszólta magát. Helyetted is.

Ez van. A Fideszben (bocsánat, a nemzeti együttdübörgés rendszerében) a nő csak titkárnő lehet. Előléptetés az, ha elveszik feleségül. De akkor szüljön, mintha még mindig a 19. századot taposnánk. Az olyan jó volt. Azt már értjük. Elmagyarázták töriből. Akkor értettük utoljára, mi van körülöttünk.

Mert mi van most?

Hát az van, hogy kétszer annyi lehetséges tehetség van a munkaerőpiacon, kétszer annyi vélemény a kocsmaasztalnál, kétszer annyi jogokkal rendelkező állampolgár és választó. És az istennek sem sikerült bizonyítani, hogy a nőstények alsóbbrendűbbek volnának. Nem verhetjük magunkat a középszerű képességeinkkel és nem arcoskodhatunk a középszerű fizetésünkkel, hogy az asszonynak kuss, mert mi keresünk - mert ő is keres. Nem mondhatjuk, hogy őőőőrülten elfáradtunk az irodában - mert ő is járt már ott, tudja, hogy ez bullshit. Hát persze, hogy abba kapaszkodunk, amibe tudunk. Az anyatermészetbe, mert az ellen senki nem mer érvelni.

Kivéve Lobstert. Hát tessék:

Egy kétméteres kandisznó magáévá tesz a cellában. Ha meg tudom győzni magam, hogy ezt tulajdonképpen én is akarom, az bizony megkönnyebbülés. Hogy nem lett orgazmusom? Hát istenkém, van ilyen a szerelemben. Sőt, továbbmegyek: mikor abbahagyja a szerelmet, még eufóriát is érzek. 

Nem is értem, miért álltam ellen. Ez elkerülhetetlen. Ez maga az élet.

Naszóval...

A belenyugvás megkönnyebbülése

Komoly dilemma elé állítottak. Tisztában vagyok vele, hogy a stílusom csak alázásra és festékmarásra alkalmas. Semmi kedvem konkrét személyekre ráereszteni. De úgy sem tehetek, mintha nem írtak volna egy választ egy régi posztomra. 

Bizalmatlan kétféleképpen lehetsz. Nem nézel ki a másikból 1) elég eszet, vagy 2) jóindulatot.

Ha valaki valaha ezek itt mind hülyék, csak én vagyok teáskanna, akkor tudja miről beszélek. És akkor is, amikor arra hivatkozva volt erkölcstelen, hogy ha ő nem, akkor valaki úgyis megteszi. Egyik sem vezet sehová.

Ennek egy csomó következménye van.

Ha a kormányunk gyerekvállalást szeretne, ideje felnőttként kezelni a nőket és nem csak titkárnőkként, akik ha kiérdemesültek, elveszik őket feleségül. Álljon itt néhány tipp, amik közül többhöz még pénz sem kéne, vagy nem több, mint amit most költenek.

És nem, nem azokat ítélik el, akik a gyereket választják, hanem azokat akik nem. Róluk kéne levenni a nyomást, csak kár, hogy politikus arra nem képes. Helyette az az ösztönös reakció, hogy még magasabbra kapcsolják a kuktafazekat és még szektásabban osztják neked, hogy a gyerek szent kötelesség, mert fogyamagyar.

A fordított pszichológia csodákra képes.

Pontosan tudom, mitől mennek a falnak az abortusz-ellenesek. Azt látják, hogy egy senem tehetséges, senem különleges kislány "többre" tartja magát, és közben elszalasztja a lehetőséget, hogy legalább átlagos családanya legyen. Hogy legalább annyi hasznosat tegyen, hogy bedolgozza magát a következő generáció talapzatába. Hogy legalább valaki eltartsa, ha öreg lesz (de ugyanilyen tehetségtelen).

"Without some goal and some effort to reach it no man can live."

Dosztojevszkij

Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30  pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.

Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.

De nem ez a legrosszabb.

A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.

A Nagy Pontozóbíró

Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.

De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.

Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.

Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.

A Fejetlen Lény

A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég. 

Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.

Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.

Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.

Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.

A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.

"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."

Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.

Csend.

Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.

Te szorongsz.

Mintha vákuumban lennél.

Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.

"Ez lesz most már mindig?"