"Without some goal and some effort to reach it no man can live."

Dosztojevszkij

Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30  pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.

Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.

De nem ez a legrosszabb.

A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.

A Nagy Pontozóbíró

Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.

De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.

Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.

Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.

A Fejetlen Lény

A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég. 

Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.

Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.

Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.

Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.

A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.

"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."

Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.

Csend.

Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.

Te szorongsz.

Mintha vákuumban lennél.

Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.

"Ez lesz most már mindig?"

Mindig neonfényben ülök ezen túl? Még vagy 30-40 évig? Mindig értelmetlen papírokat fogok iktatni - és még csak a vállamat sem ránthatom meg, hogy ez csak egy diákmeló?

Ez már AZ?

Gyorsan valahonnan új célok kellenek.

Egyesek még próbálkoznak egy darabig, utaznak, drága könyveket, DVD-ket, házimozit vesznek, de mindez csak halogatás. Az igazi válasz a kérdésre (ha sajátod nincs) készen áll:

A Nagy Bevásárlólista

És innentől a csendet betölti egy új nyüzsgés. De ez sem a te hangod.

Az első elem a bevásárló listádon a jelzálog. Ez már önmagában egy életjátszma, de erről máshol. Ez a pénz már biztos nem megy kárba - mondod magadnak. Ezt magadért fizeted, nem másnak bérletbe. Ez meglesz életed végéig, ez a TIÉD.

Amikor ez megvan, ráérzel az ízére. A sorrend opcionális, de ekkor jössz rá, hogy a társadalomtól készen kapott package (család, gyerek, kutya, autó) mindig ott van, csak érte kell nyúlni.

Te magad mondjuk szelektív teljesítésre rendezkedsz be - azt a gyerek dolgot még jegelnéd (mert ezt se találta még ki előtted senki). De az ötlet, hogy ha nincs más, erre is aspirálhatsz, megnyugtat. Újabb répafa, amire mászhatsz. Újabb célok és osztályozás. Csak most a fejetlen lény pontoz. Nézi, hol és mekkora lakásod van, milyen az autód, az órád, kinek van nagyobb.

Nem mindenben te vagy a legjobb, de végre van egy sín, és van mire gyúrni. Ezzel elleszel egy darabig.

Akkortájt veszed észre, hogy anyád (még ha korábban nem is csípte a gyerekeket), hirtelen érdeklődést mutat a barátnőd termékenysége iránt. Elutasítod a célzást, mit képzel magáról, ehhez semmi köze. De többé nem tudod kiverni a fejedből. Most már tudod, hogy az anyád babázni szeretne és addig nem hagyja abba, amíg meg nem kapja, amit akar. Sajnos a csajod anyja is így gondolkodik - és tisztára őket hallod a csajod szájából, amikor a legjobb pillanatokban, mintegy véletlenül, célozgatni kezd.

Bár a Nagy Bevásárlólistának ezt a pontját te kihagytad volna, de ők nem fogják hagyni. Ők az új pontozóbíróid és eddig hibátlanul játszottad a játékukat. Van lakás, kocsi, jelzálog, és már a következő lépéseket követelik. Nem hallgattak el elégedetten, mikor a kisujjadat adtad, ők rögtön könyékig mentek. Belementél a játékukba, hagytad, hogy ők mondják meg, hol tartasz, hát most itt tartasz. Szerintük addig bukóra állasz, amíg ez nincs meg.

Jöjjön tehát a célirányos csajozás. Eddig volt egy-két hosszabb kapcsolatod, és tudod, hogy rizikós a dolog, de most nincs időd cicózni. Az első tartósabb barátnőnek, vagy aki épp melletted van, veszel egy gyűrűt.

Megint egy év elmehet a szervezéssel, tervezéssel, költhetsz is, ikeázhatsz is kedvedre, barkácsolni kell, megbeszélni, hol nyaraltok, alkalmazkodni, satöbbi. Aha!

Hát ezt jelenti az élet! Hogy többé soha nem csinálhatod amit akarsz, hanem valakivel mindig egyeztetni kell. A kompromisszumról meg megtudod, hogy az az, amikor valahogy a végén senkinek sem jó. "De ez az élet!" Ez a boldogság!

Kezdesz betörni.

Amikor a félelmed bebizonyosodik és ott áll előtted, szinte megkönnyebbülsz. Nem vagy többé makrancos gyerek. Anyád rosszalló hallgatását sem kell többé elviselned. (Azt te csak hiszed.) Körülötted mindenki maradéktalanul elégedett. (Egy időre.) Te pedig nem tudsz egyetlen okot felmutatni, miért is ne lennél te ettől boldog.

A gyerek = vissza az intézményes korba.

Amíg még nincs meg, védőnő, szülész. Amint megszületett, önkormányzat, adóhivatal, bölcsibe íratás. Aztán az összes iskola, mígnem ő is lediplomázik.

Hány éves vagy? 50? 

Közkeletű tévedések

Az egyik ilyen tévedés, hogy megúszhatod részmunkában. Hogy bár mindenkinek van elképzelése, hogy mit vár tőled (gyereket, diplomát, autót, szeretetet, kétheti látogatást, stb.) te mind ki tudod elégíteni őket - és neked is marad egy darabka a saját életedből. Hogy ezeknek az elvárásoknak egyszer csak vége lesz - és a maradék életed már a tiéd. Ha elég gyorsan tepersz és mindent előre megtervezel, akkor igenis meg tudod etetni az összes kecskét - és még a káposztából is marad.

Ez azért tévedés, mert a kedves szeretteid nem bizonyos dolgokat akarnak tőled, hanem téged. Ha maradna szabad kapacitásod, azt is kérnék. Sosem érsz végére a teljesítésnek, mert az igényeik mindig kitöltik majd a rendelkezésre álló teret.

A másik tévedés, hogy úgy éled az életedet, mintha egy narratíva lenne, amit te írsz. Életed regénye és hasonló baromságok. Úgy gondolkodsz a világról, hogy 25 éves koromra elértem ezt, 27 évesen meg azt, és ha valamelyik túl későinek hangzik, akkor nyomorultul érzed magad. Valahogy mindent abba fejezetbe akarsz beleírni, amiben mások szerint annak a helye van.

És ez a kettő összeesküszik ellened. Magas frekvencián rezegsz, szorongsz és idegbeteg vagy, és a sok tennivaló teljesen lebénít. Ha sosem állsz le és ürítesz ki mindent és mindenkit a fejedből, akkor sosem tudod a magad nótáját húzni. (Ezt könnyebb mondani, minnt csinálni.) Azt veszed észre, hogy míg minden apróságot ezerszer végigoptimalizálsz (hol a legolcsóbb a bélyeg, melyik útvonal a leglogikusabb, kivel mit kell ma még elintézni), a legfontosabb dolgok egyszerűen megtörténnek veled. Kimaradnak, vagy mások teszik meg helyetted. Annyira ura akarsz lenni az életednek, hogy végül semmit nem döntesz el, ami fontos.

Saját Cél

Álljon itt egy zárójel azokról, akik máshogy gondolják. Akik ott, az egyetem kapujában (vagy még korábban) a fejükbe vettek valamit és azért tepernek. Akik süketek társadalmi elvárásokra és nem is veszik észre a Nagy Bevásárlólistát, mert mással vannak elfoglalva.

Lehet, hogy művész lesz, lehet, hogy feltaláló, lehet hogy céget alapít, lehet hogy csak lézeng húsz évig, aztán ír egy jó könyvet. Lehet, hogy rájön, hogy mégsem azt szeretné és feladja, lehet, és hogy csak más cél után néz. Lehet, hogy egyszer, magától felébred benne az igény egy családra. Akkor majd csinál.

De lehet, hogy sikertelen lesz és senki nem fogja megvigasztalni, hogy de azért jó gyerek volt.  

Végül is, ha vállalod a saját utat, vállalod, hogy pofára eshetsz. Csak az tud tévedni, aki néha dönt is. Aki csak sodródik, az viszont se nem téved, se igaza nincs. Az nem él, csak várja a végét.

Ha azt nem, akkor mit?

De egy valamit nagyon nehéz csinálni. Saját cél nélkül ellentmondani a család, az osztálytársak, a nagyi és a haverok nyomásának, hogy te is ugyanazt csináld és akkor, amikor ők.

Ha máshogy éled az életedet azt a társadalom önmagában kihívásnak tekinti. Nem  kell, hogy árts, a másság félelmet kelt. Fél, mert rámutatsz, hogy máshogy is lehetne. És fél, hogy a végén nem jársz rosszul. Fél, hogy ha nem követed a normáit, a végén mégsem szakad rád az ég.

És igen, majd a Fejetlen Lény tesz róla, hogy a végén mégis rádszakadjon.

Aki  ott, az iskola kapujában, a diplomájával a kezében nem dönti el, hogy ő maga mit akar, annak meg fogják mondani. És aki kardot ragad, kard által vész el. Ha a társadalomnak akarsz megfelelni, a társadalom fog osztályozni. És nem kapsz majd felmentést egyik vagy másik hülye tantárgy alól, az egész package kell majd nekik.

Ha nincs saját célod, ha nem veszed a fáradságot, hogy kitaláld, ki vagy te, ne lepődj meg, ha még 50 évesen is úgy érzed, hogy bár végig futottál, teljes erődből, mégsem értél oda.

Ahhoz előbb el kell dönteni, hol van a cél. Mondom előbb. Nem amikor már beindul a kis agyad a szülőszobán. Nem amikor már a pénz miatt pánikolsz. Nem amikor már összehoztál egy boldogtalan családot. 

Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja, mi legyen a cél és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit hogyan illik csinálni. Ha szerinted ez egy jó és kényelmes dolog, csináld. De ne okoskodj, hogy ez vagy az nem kéne. De gondolkodj el, kell-e ehhez egyáltalán élni.

Ha meg szerinted ez így nem jó, akkor ne sodródj bele, mint egy idióta, mert semmit nem lehet kipróbálni, aztán visszacsinálni. Még egy jelzálogot sem - és ennél csak durvábbak vannak. Így lett kitalálva.

És te valójában nem félsz azoktól, akik vették a fáradságot és választottak maguknak saját célt - te irigyled őket.