"Die einen nennen's Enttäuschung under werden ärmer, die anderen nennen's Erfahrung und werden reicher."

Egyszer egy ismerősnek azt ajánlotta a doki, írja le, mi bántja. Rendezze az érzéseit, ilyesmi.

Nekem ezt felesleges mondani, bizonyítottan grafomán vagyok. Rég tudom, hogy a dolgok leírásának sok előnye van:

1. Tisztázza, hogy végülis mi történt. Nem módosulhat a múlt attól függően, hogy kinek mesélem és mit akarok kihozni belőle.
2. Rendet rak a fejedben. Ad egy narratívát a múltnak és az érzéseknek - még akkor is, ha kicsit több ésszerűséget képzelünk bele utólag, mint a valóságban volt.
3. Leírva sokkal jobban látszik, hogy mi az: egy átlagember átlagos problémája, amit azért fújtam fel akkorára, mert velem történt meg. Másokat hülyének néznék, ha ezen rugóznának. Sőt, tanácsokat is adnék.

Nevezett ismerősnél azonban válás lett a dologból. A hölgy ugyanis nem csupán leírta az érzéseit, a sérelmeit és a vádjait, de szabályos kis levelet rittyentett. És ha ez nem lenne elég (az ilyen írásokat magának írja az ember), onnantól minden este felolvasta egyszer-kétszer a kedvenc részeit a férjének. A levél szerepelt a válóokok között.

Szokták mondani, hogy a múltból tanulni kell és hogy a múlt megértése sokat segít. Elméletben, ja.

De a gyakorlatban ott van, hogy lövésünk nincs a múltról. Ha épp nem hamisítottak/kitaláltak az események, akkor ott is ok-okozatot látunk, ahol nincs, plusz minden náció történelemkönyve mást tanít. (Nekem már magyarázta török - minden nacionalizmus nélkül - hogy dehát ők tök toleránsak voltak a megszállás alatt. Nem kellett felvennünk a vallásukat! Ennyit a történelemkönyvekről. Már azt is lehetetlen visszafejteni, mi történt egy emberekkel teli szobában tegnap, mindenki máshogy emlékszik. )

Meg hát a múltból tanulás is olyan, mint a nemes cél érdekében bevetett rossz eszköz: csak egyéneknél működik. Országoknál nem.

Kollektív entitás notóriusan képtelen arra, hogy bármi értelmes következtetésre jusson a múltból A saját hibáit meg végképp nem látja meg benne. Eleve úgy van megírva, hogy mi vagyunk a feddhetetlenek, a mindenkimás pedig a hibás. (És különben is, ki a történelem alanya?) Helyette az egysueri júzer bűnbakokat keres, sérelmeket hangoztat, és ha bármire használja is a múltat, az az, hogy minden erejével, a sérvet is kockáztatva, erősen akarja, hogy megváltozzon.

Akkor inkább hagyjuk az egészet. Ha szembenézés arról szól, hogy jó alaposan betanuljuk, hogyan tudjuk legérzékletesebben kifejezni a (vélt vagy valós) sérelmeinket és soha nem szűnünk meg sorolni őket, akkor panasz-csapdába esünk.

A múltat nem lehet visszacsinálni. Nem lehet visszacsinálni Trianont, a világháborúkat, a rossz döntéseinket. Nem hozhatjuk vissza a nyugdíj-megtakarításainkat. Tovább megyek, még azt a kárt sem tudjuk visszacsinálni, amit 2012-ben csinált a kormány. Azt sem tudom már visszacsinálni, hogy az imént megettem a főnök pizzáját. (Bocs!)

Ideje megérkezni a jelenbe

És aszerint cselekedni. (Én például rendelek egy másik pizzát, mindegy, ki rontotta el a rendelést - adta le rosszul az igényét.) Bűnbakot keresni alig segít a jelen megoldásában.

Elnézést a magától értetődőségért, de a siker kulcsa az, hogy a jelen problémáival törődünk. Sőt, továbbmegyek: Egy egész ország számára CSAK ez a járható út.

Azok a gonosz, sunyi világösszeesküvők, akik mindenből hasznot húznak, épp erről ismerszenek meg. (Már ha elfogadjuk a róluk alkotott roppant primitív sztereotípiákat, mely szerint mindent ők okoznak, mindig és pont így akarták.) Nem terveztek ők semmiféle világösszeesküvést, hanem csak nézték, mi a következő lehetőség. Nem járkáltak körbe jajgatva a gyerekeiket mutogatva a háztömbön, hogy jaj, a háború elvitte mindenemet, hanem szó nélkül keresték, hol van a talpraállási lehetőség.

Nem, ez nem is okosabb. Ugyanannyi ész áll mindkét archetípus rendelkezésére. Csak a sikeresebb a megoldás érdekében használja fel ugyanazt a szellemi (és szájalási) kapacitást, amit a sikertelen a panaszkodás finomítgatására fordít. A sikeres azt szeretné, ha a probléma nem lenne. A sikertelen azt, hogy valaki segítsen rajta (folyamatos, véget nem érő jelen időben).

Aki megoldást keres és továbblép, az nem rosszindulatú. Nem sunyi. Nem számító. Nem élősködik.

Ez a normális.

Emlékszem, kedves rokonaim mennyit erőlködtek mindig, hogy jó alaposan kifejezzék, miért is rossz nekik, hátha valaki megsegít. Valami gazdagember. Valaki, aki tud segíteni. És ha nem tud segíteni, hátha mégis segít. Soha, egyetlen percig sem azon ment az agyalás, hogyan lehetne megoldani a problémát. Mindig csak azon, hogyan fejezhetnénk minél jobban ki a panaszukat. Hogyan bizonyíthatnánk, hogy mi aztán nem vagyunk hibásak.

Eric Berne a halhatatlan Emberi Játszmák c. könyvében a "Why don't you? - Yes, but..." játszma-típussal mutatja be. A lényeg, hogy ennek a típusnak a célja nem a probléma megoldása, hanem elérni azt a pontot, amikor minden segítő szándékú beszélgetőtárs tehetetlen csendben marad, mert minden megoldási javaslatot sikerült elutasítani. Ezzel bebizonyította, hogy rajta ugyan nem lehet segíteni. Hogy ebben mi a jó neki? Hát a pszichológiai elégtétel, hogy senki nem mondhatja, hogy tehetett is volna valamit.

Figyelem, a játszma az "Én csak segíteni akarok..." játszma komplemeter párja. Az ilyen mindig megtalálja a közönségét és cserébe bármikor remek közönséget szolgáltat egy hasonszőrű panaszládának. A valóságban ez a viselkedés többnyire megtalálja a piacát - ha más nem, buzgó politikusi vigasztalás formájában. Ő csak segíteni akar. Ezen nem lehet csak úgy túllépni. Majd ő elmegy a királyhoz és addig veri az asztalt, míg meg nem változik az a múlt! A teremburáját! És a birka örül, hogy végre valaki...

Az is fontos a siker szempontjából, hogy megoldást akarjunk, ne csak sértegetni és fegyvert kovácsolni a múltból, mint a birkák vagy éppen az írás elején elmített hölgy.

Kibeszélni a múltat? Nemzeti szinten?

Sokszor felmerül, hogy "nem volt még időnk kibeszélni magunkból a múltat. (Figyelem! Megint egy kifogás!) Mert az a fránya szovjet megszállás nem hagyta, hogy nemzetisekedjünk. Megálltunk a fejlődésben... És most, mint a fekete zsákban csíráztatott krumpli, végre előkerültünk a napra és ugyanazt a régi lemezt nyomjuk, ami már nem listavezető sehol máshol.

Naszóval.

Egyén. Ha egy egyén kibeszéli magából a múltat vagy a sérelmeket, azzal az a célja, hogy tisztába kerüljön vele és maga mögé tudja. Ha szándékában áll és elég őszinte önmagával, erre képes is. Vgayis nem az az célja, hogy önnön nyomorúságában önfeledten fetrengve, önsajnáltatással töltse hátralévő életét. A folyamatnak van eleje (rászánom magam), közepe (végigviszem, őszintén) és vége (magam mögött hagyom). Ehhez segítségemre lehet egy külső szakember, aki továbblendít, valahányszor elkezdem túlságosan élvezni a múlton rugózást. A cél, hogy megoldjam.

Kollektíva. Kollektív agy nem képes ugyanerre. Nem lehet nemzeti szinten "kibeszélni" valamit. Az mindig mocskos ügy. Egyrészt azért, mert mindenki máskor/máshol kezdi. Ha el is jutnánk egy pontra, ami már közel van a megoldáshoz, megint felnőne egy generáció, amelyik istenadta jogának érzi, hogy felháborodjon (teszemazt tiranonon). És miért háborodik fel? Hát ez a másik. Mert nem terapeuta áll mellette, hanem egy politikus. És a politikus első számú célja az életben, hogy a benned termelődött indulatot saját karrierjének turbinájába terelje. Ha dühöt, akor azt. Dühöt amúgy is könnyebb generálni, mint vehemens elégedettséget. Ezért szítja a problémát, ahelyett, hogy magunk mögött akarná hagyni. Ezért generál konfliktust ott, ahol nincs. Jobb ma egy gumicsont, mint holnap egy béke. A harc zavaros dolog. A béke transzparens. Hát kell az neki?

Szóval elméletben nagyon jó ötlet kibeszélni a múltat. De a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Akkor már jobban járnánk, ha hagynánk a picsába és megérkeznénk a jelenbe. 2012 problémáit tessen kéremszépen megoldani. Jahogy arról még nem sokat tudunk. Várjuk, hogy az újságírók lefordítsák nekünk a zanzát, ha már minden eldőlt. A törikönyvet, azt bezzeg értjük...