Már írtam arról, mi történik a húszas éveidben, amikor kilépsz az intézményesített korból, az életed elkezd divergálni a többiekétől. Még bármi történhet, de még csak akkor kezdesz rájönni, hogy ez mind-mind a te döntésed. Akkor kezdesz rájönni, hogy a szabadság nem csak az, hogy nem kell időre hazamenni és senki nem kérdezi, hol voltál – hanem a szabadság döntés is. Meg a döntéseid következménye. Aztán ezt vagy szereted, vagy nem.

Aztán harmincat üt az óra és a kényelmes teljesítgetés már nem elég nekik. És neked is elkezd hangosan zúgni a füledben a félelem, pánikrohamaid vannak, rettegsz, hogy nem történik semmi, pedig kéne. De nem tudod, minek kéne. Szóval még nem tudod, hová, de rohansz.

Úgyhogy megint inkább csinálod, amit kérnek, csak hogy csinálj valamit. Csak hogy ne kelljen kitalálni, mit akarnál magadtól. És minden egyes apró kompromisszummal távolabb is kerülsz attól, hogy bármit is el kelljen döntened.

Végül eljutsz addig, hogy visszavonhatatlan dolgokat veszel a nyakadba. Hogy aztán mártírkodhass, hogy

„Azt akarod, hogy dobjam le magamról őket? Azt akarod mondani, hagyjam meghalni őket mind? Ezt akarod mondani, Lobster?”

Akarod tudni, hol tartasz?

Ha mondjuk 30 éves vagy, akkor eddig mintegy 12 évet töltöttél felnőttként.

Az előtte lévő részt nem számítom be. Sehová nem igyekeztél, minden egyértelmű volt, felelősség egy szál se, döntéseket az életedről aligha hozhattál.

De ez a 12 sem teljesen felnőtt. Most nem csak azért, mert kitolódik a felnőtté válás (pdf), de például az egyetemi évek még minimum a felkészüléshez sorolódnak. És akkor még konzervatív voltam.

Szóval akkor eddig mondjuk 7 évet töltöttél felnőttként, ha minden ütemesen ment.

7 évet. Előtted mennyi van még? Mondjuk 50.

Akkor a 87.72% még előtted van.

Tényleg az utójátékkal akarod tölteni?

Három olyan dolog, ami kelet felé haladva egyre jobban érződik - és egyre nagyobb bunkókat eredményez. A teljesség igénye nélkül.

1. Jóvanazúgy!

Még jó, hogy csak egymástól akarunk jobbak lenni, nem pedig igazán jók. Mert ha igényesek akarnánk lenni, nagy bajban lennénk. Talán már nem is tudjuk, hogy kell azt. 

Hallottad már a szabót olyasmit mondani, hogy jóvanazúgy, majd ne tessék benne leülni? Vagy hogy nem kell abba bélés, majd ne tessék levenni? Láttál már szakit a vállát vonogatni, hogy ez az ablak tényleg nem nyílik, használd inkább a másikat, vagy a bejárati ajtót? Hogy a szélére már nem maradt csempe, majd húzd oda a mosógépet?

"Ugyan már! Nekünk úgysem lesz nyugdíjuk."

Vetetted már oda társaságban a fenti mondatot? Mintegy félvállról, lazán? Miközben nem látszik, hogy valóban készülődnél az öngondoskodásra?

Gratulálok, akkor te vagy az állampolgári megfelelője azoknak a politikusoknak, akik felültettek minket egy reménytelen demográfiai hullámvasútra, amely egyben egy hosszú lefutású Ponzi-játék is.

Fracois Hollande, új francia elnök levitte a nyugdíjkorhatárt. (Igaz, csak azoknak, akik 18 évesen dolgozni kezdtek, mert hát megígérte a kampányban.) Máshol már a 80-as korhatárról beszélnek. A valóság azonban az, hogy egyéne és foglalkozása válogatja, ki mikor lesz túl öreg valamely foglalkozáshoz.

A nyugdíj sokaknak az a várva várt pillanat, amikor visszatér a gondtalanság a biztos bevétel formájában - még akkor is ha csekély. De ez korántsem természeti állapot, még csak nem is régóta van így. Ráadásul szerintem emberileg sem kívánatos a teljes inaktivitás. Ezért indokolt lenne a merev nyugdíj-korhatár komoly megemelése, várható élettartamhoz való indexálása. Ezen túl pedig szükséges a mindenféle rész- és könnyített foglalkoztatások bevezetése. Mert nem az inaktivitás, hanem a rendszeres, elveszíthetetlen jövedelem (aka. biztonság) miatt olyan vonzó az a nyugdíj.

Elnézést a szakértőktől,

Gyorstalpaló nyugdíjrendszer for dummies

Amikor a háború utáni rövid-az-élet-nincsen-óvszer baby-boom idején kisütötték a nagy tutit (a jóléti állam, azon belül a nyugdíjrendszer), akkor egy dolgot nem láttak előre, egy másikat pedig szándékosan figyelmen kívül hagytak. Amit nem tudhattak előre, az a fogamzásgátlás/családtervezés megjelenése a hatvanas években. Amit egyszerűen nem vettek figyelembe, az a tény, hogy nem lehet mostantól minden generáció 5x akkora, mint az előző. (Mert ha öt ember dobja össze egy nyugdíját, akkor ugye csak így tartható a rendszer.)

Ráadásul azok a korai jóléti rendszerek nagyon más bevétel/kiadás arányokkal működtek. Mondhatni fenntarthatónak indultak. Angol példával élve:

Forrás: Nicholas Barr, 2008

"Él bennünk egy olyan vágy, mely arra ösztönöz, hogy igyekezzünk mindent megérteni, ehhez viszont nincs szükség tudásra.

A feltételezés, hogy van isten, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy mindent tökéletesen megértsünk, anélkül, hogy mindent tökéletesen megismernénk."

Sztrugackij: Stalker

A vallásosság saját magad kivetítése egy erősebb, hatalmasabb és okosabb lénybe, ami ráadásul halhatatlan.

A vallás az a nyakatekert folyamat, amelynek során megnyugtatjuk önmagunkat, megígérjük magunknak, hogy majd apuka elintézi, és nem utolsósorban megígérjük magunknak, hogy halhatatlanok leszünk. Mert mi is az isten? Omnipotens, omnikompetens és persze halhatatlan.

És mi mind istenek szeretnénk lenni – proxy által.

A fohászkodás igénye (istenítésé) állítólag minden ember fejében ott van – erre mondják, hogy van egy isten alakú űr az agyban. Tehát akkor istennek is kell lennie. De sajnos az, hogy te szívesebben könyörögsz, minthogy tennél valamit, még nem jelenti, hogy van kihez. Attól, hogy könnyebben elhiszed, hogy egy képzeletbeli közvetítő elintézi helyetted, még nem következik, hogy az illető valóban létezik is. Ha meg mégis jobban érzed magad a fohászkodástól, az vegytiszta placebo-hatás. Ahelyett, hogy beismernéd, hogy te valamiben nem vagy kompetens, inkább úgy teszel, mintha ismernél valakit, aki meg igen.

Az, hogy jó lenne, még nem jelenti, hogy van. Az, hogy ijesztő lenne, ha nem lenne, még nem jelenti hogy van. Ezek mind intellektuális rövidzárlatok.

De ettől még a placebo-hatást nem szabad alábecsülni. Csak a helyén kéne kezelni.

Amikor vallásról beszélek, nem csak a mások által is annak nevezett eszméket sorolom ide, hanem ide tartoznak a különféle ideológiák, közgazdasági hitviták, ezoterikus csí-magyarázatok, de még a tarot is.

Bizalmatlan kétféleképpen lehetsz. Nem nézel ki a másikból 1) elég eszet, vagy 2) jóindulatot.

Ha valaki valaha ezek itt mind hülyék, csak én vagyok teáskanna, akkor tudja miről beszélek. És akkor is, amikor arra hivatkozva volt erkölcstelen, hogy ha ő nem, akkor valaki úgyis megteszi. Egyik sem vezet sehová.

Ennek egy csomó következménye van.

A örökségen (vagy annak hiányán) túl a szegénység és a gazdagság úgynevezett kultúrális mintázatok továbbörökítésével is terjed. Vagyis ha egy gazdag örökösnek elvennénk az összes pénzét, meg valahogy a kapcsolati tőkéjét is kivonnánk a képletből, még mindig ottmaradna az az attitűdbeli különbség, amit én eredményorientált szemléletnek hívok, szemben a szegénységre hajlamosító kifogás-orientáltsággal.

Az eredményhez vezető úton ugyanis seregnyi kiváló panaszkodási lehetőség van elszórva. Minél nagyobb a projekt, annál több. Van, aki nem bírja megállni, hogy megálljon és "felvegye" őket, vagyis hogy elkezdjen minél több embenek panaszkodni arról, hogy éppen mit görgetett elébe a sors vagy egy ügyintéző.

De ha mindig megállunk és minél több mebernek, minél érzékletesebben kifejtjük, mi minden nem volt kielégítő, akkor lehet, hogy sosem érünk oda. A panaszkodás - bár sokan azt hiszik, vígaszt és gyógyulást hoz - igazából önsorsrontás.

Olyan, mintha a hajléktalan egy rég áhított állásinterjú felé menet nem bírná megállni, hogy összeszedje az üres üvegeket. Így mire odaér, tele van a táskája piaszagú üvegekkel. Ha nem bírja levetni a bevett szokásait, azok nem hagyják majd továbblépni. Bármennyire racionális lépés is hajléktalanként összeszedni minden üveget, az előrejutás érdekében legalább az interjú napján más fejjel kell gondolkodni. A régi fejeddel nem lehetsz új ember.