"Ugyan már! Nekünk úgysem lesz nyugdíjuk."

Vetetted már oda társaságban a fenti mondatot? Mintegy félvállról, lazán? Miközben nem látszik, hogy valóban készülődnél az öngondoskodásra?

Gratulálok, akkor te vagy az állampolgári megfelelője azoknak a politikusoknak, akik felültettek minket egy reménytelen demográfiai hullámvasútra, amely egyben egy hosszú lefutású Ponzi-játék is.

Fracois Hollande, új francia elnök levitte a nyugdíjkorhatárt. (Igaz, csak azoknak, akik 18 évesen dolgozni kezdtek, mert hát megígérte a kampányban.) Máshol már a 80-as korhatárról beszélnek. A valóság azonban az, hogy egyéne és foglalkozása válogatja, ki mikor lesz túl öreg valamely foglalkozáshoz.

A nyugdíj sokaknak az a várva várt pillanat, amikor visszatér a gondtalanság a biztos bevétel formájában - még akkor is ha csekély. De ez korántsem természeti állapot, még csak nem is régóta van így. Ráadásul szerintem emberileg sem kívánatos a teljes inaktivitás. Ezért indokolt lenne a merev nyugdíj-korhatár komoly megemelése, várható élettartamhoz való indexálása. Ezen túl pedig szükséges a mindenféle rész- és könnyített foglalkoztatások bevezetése. Mert nem az inaktivitás, hanem a rendszeres, elveszíthetetlen jövedelem (aka. biztonság) miatt olyan vonzó az a nyugdíj.

Elnézést a szakértőktől,

Gyorstalpaló nyugdíjrendszer for dummies

Amikor a háború utáni rövid-az-élet-nincsen-óvszer baby-boom idején kisütötték a nagy tutit (a jóléti állam, azon belül a nyugdíjrendszer), akkor egy dolgot nem láttak előre, egy másikat pedig szándékosan figyelmen kívül hagytak. Amit nem tudhattak előre, az a fogamzásgátlás/családtervezés megjelenése a hatvanas években. Amit egyszerűen nem vettek figyelembe, az a tény, hogy nem lehet mostantól minden generáció 5x akkora, mint az előző. (Mert ha öt ember dobja össze egy nyugdíját, akkor ugye csak így tartható a rendszer.)

Ráadásul azok a korai jóléti rendszerek nagyon más bevétel/kiadás arányokkal működtek. Mondhatni fenntarthatónak indultak. Angol példával élve:

Forrás: Nicholas Barr, 2008

Aztán minden kormány ígért még egy kicsit, lejjebb hozta a korhatárt, stb. Míg a nyugdíj istenadta joggá vált, természeti törvénnyé, a kiérdemelt kikapcsolódás időszakává. Miközben (részben más okokból is) a munkát átmeneti állapotként, szenvedésként kezdtük megélni, függetlenül attól, milyen egészségben öregedtünk meg. pedig az ember nem inaktivitásra termett.

Forrás: The Economist

Fontos kérdés, hogy alanyi jogon vagy rászorultsági elven járjon-e a nyugdíj? Kezdetben bizony rászorultsági alapú volt, vagyis mindenki fizetett, de csak a rászoruló kapott. 

Otto von Bismarck, a közismert baloldali filantróp (csak vicceltem) vezette be először a kötelező állami nyugdíjat 1880-ban. Nem azért, mert dédelgetni akarta a szegényeket, hanem jól megfontolt hatalomtechnikai számításból: aki öregkorában nyugdíjnak néz elébe, annak van vesztenivalója, az kiszámíthatóbb. Ebbe a rendszerbe is mindenki fizetett, de csak a rászorulók kaptak. (Így elhanyagolható volt a befizetés mértéke is.)

A bismarcki rendszerben a korhatár 25 évvel (!) volt a várható élettartam FÖLÖTT. Mégis jó volt, az embereknek nem kellett többé attól félni, hogy munkaképesek már nem lesznek, de mégis élni fognak.

Ma ott tartunk, hogy a jóléti államok többségében mindenki fizet, mindenki kap. Nincs tartalék a rendszerben, a befizetés mértékének is így kellett nőni. (Kanadában létezik egy kivétel - a top 2% befizető nem kap nyugdíjat. Így marad annyi a rendszerben, hogy a soha be nem fizetők is alapnyugdíjat remélhessenek. Persze ez önmagában nem menti meg az ottani rendszert, csak egy példa.)

Nem sokkal később (1908) Nagy Britannia is követte a példát. 1920-ban pedig, a társadalombiztosítás gondolatát kiterjesztették a nyugdíjról a munkanélküliségre is, később pedig, a híres Beveridge-jelentésben az egészségbiztosításra, gyerekvállalásra, miegymásra is (1942).

A nyugdíjrendszer (és a társadalombiztosítás egyéb formái) azonban olyan feltételezésekre épül, amelyek a második világháború után ugyan érvényesek lehettek, mára azonban ideje mindet felülvizsgálni.

1. A munkaerő nem vándorol országról-országra
2. Stabil, élethosszig tartó munkahelyek vannak
3. Változatlan munkaszervezési modell
4. Kereső férj, gyereknevelő asszony, tradicionális családmodell
5. Stabil termékenységi ráta, folyamatosan növekvő népesség a végtelenségig.
6. Nem emelkedő születéskor várható élettartam
7. Korai öregedés (maihoz képest), amely munkaképtelenné tesz

Egy rugalmatlan, törvényben rögzített szám (62 év) nem lehet mindenkire igaz. Nem ugyanazon a napon válik mindenki munkaképtelenné. Mint ahogy felnőtté sem válik mindenki a 18. szülinapján. (Van, aki soha sem.)

A jóléti transzferek, azon belül pedig a nyugdíjak egyre nagyobb részét teszik ki a kiadásoknak. A transzferek GDP-arányos növekedésének négy logikai megoldása létezik.

1. A GDP növekedésén keresztül "kinőni" azz ígérvényeket. Természetesen minden politikus megesküszik, hogy épp ez lebegett a szeme előtt.
2. De ha az nem, még változatlan GDP mellett is lehet emelni az adók és elvonások mértékét.
3. Növelni a dolgozók produktivitását - trükkös...
4. Növelni a dolgozók számát

Ez utóbbit 3 módon lehet elérni: 

1. Bevándorlás
2. Külföldi befektetés (ami nekünk termel hasznot) - például egy nyugdíj-alap Ázsiában fektet be. Ezen keresztül az ázsiai dolgozó de facto a nyugat-európai nyugdíjasnak dolgozik. (De ezt nálunk nem szabad, jujjujujj, mert kimegy a tőke - Hát így meg kérem nem jön be a profit.)
3. Emelni a nyugdíj-korhatárt.

Vagyis helyreállítani az összefüggést a várható élettartam és a nyugdíj-korhatár között, amely sajnálatosan elszakadt egymástól a rendszer bevezetése óta eltelt időben.

Eközben egész szendvics-generációk nőnek fel, amely nyomást helyez nem csak a munkaerő-piacra, de a lakáspiacra is. Angol sajtóban nem egyszer futottam bele olyan olvasói levelekbe, hogy "mit tegyek, az anyám nyaggat, hogy töltsek vele több időt, de én inkább az unokáimmal szeretnék lenni." A nyugat-európai nyugdíjasok legendásak abban a tekintetben, hogy kiadják az otthoni lakásukat és egész szezonokat töltenek nyaralóhelyeken vagy luxushajókon. És míg Magyarországon messze nem ilyen rózsás a helyzet, a költségvetést már most is ugyanúgy megterhelik a jóléti transzferek.

Hadd szögezzem le: Ez a rendszer sosem működött. Nem ér azzal jönni, hogy dehát eddig olyan jó volt. Egyszerűen most derül ki, hogy végig egy piramisjáték volt.

Ahogy a Táncoló Kecskeisten (Zetta Flo) mondaná: God Save the Pension System!

Érdem vagy alanyi jog? Két modell - összemosva

Most akkor vagy az érdemeim (befizetéseim) alapján kapok vissza, vagy mindenki fizeti az éppen aktuális nyugdíjasok nyugdíját? 

Mi ezt a kettőt együtt szeretnénk. Az egyéni számlát a felosztó-kirovóval direkt egybemossa az a pár népesedési dielttáns odafönn.

"Minden eszközzel világossá kell tenni, hogy a járulékfizetés nem öngondoskodás, hanem az előző generációval szemben fennálló kötelezettség teljesítése"

- a Nemzetgazdasági Minisztérium Családbarát Magyarországért Munkacsoportja által közzétett Új Baby Boom vitaanyag

Mert annak ellenére, hogy deklaráltan felosztó-kirovó rendszer működik, amelyben nem magadnak, hanem a mostani nyugdíjasoknak fizetsz, mégis valamiféle komplikált érdem-rendszer szerint állapítják meg, kinek mennyi jár. Ledolgozott évek, utolsó X év súlyozott fizetése, ilyesmik mennek egy emberi agy számára felfoghatatlan black box-ba, és kijön, mennyi jár.

Az előterjesztés szerint a pontrendszeren alapuló nyugdíjrendszerben tökéletesen megvalósul a generációk közötti szolidaritás. Egyértelműen meghatározható, hogy a magánszemély mennyi járulékot fizetett be az előző generáció nyugdíjának biztosítására, és saját maga mennyi nyugdíjra számíthat.

De attól még a befizetése nem öngondoskodás, hanem a mostani nyugdíjasok között osztjuk szét. Aki szerint ellentmondás van ebben, az nem téved. Lehetséges, hogy a Roppant Hasznos Munkacsoport tényleg nem érti?

Ha ugyanis komolyan vennénk az intergenerációs szolidaritást, akkor a mindenkori befizetés lenne szétosztva - egy forinttal sem több. Nem az egyén nyugdíjának összege lenne kőbe vésve, hanem hogy mekkora rész jár neki az abban a hónapban keletkezett befizetésekből. Tudom, persze, értékállóság se lenne, meg semmi kiegyenlítés nem működne, csak mondom. Ez a logikus következtetés, ha tényleg feloszt-kirovunk. Így jöhet létre, hogy a soha be nem fizetett hajléktalan is kaphat öregségi nyugdíjat, máshogy nem.

Ha viszont saját érdem, befizetések, ledolgozott évek, gyerekekre költés alapján megy a nyugdíj-megállapítás, akkor meg hogy képzeljük, hogy a fizetésünk 10%-át befizetve nyugdíjas korunkra a fizetésünk 90%-át kitevő nyugdíjat kaphatunk? Pláne ha ma már annyival kevesebb évet dolgozunk a nyugdíjban töltött évekhez képest. Honnan duzzadna fel az az összeg? Hacsak nem fialtatja valaki a tőzsdén vagy nem fektetjük be egy vállalkozásba komoly sikerrel, esélyünk sincs ilyen helyettesítési rátára.

Persze, a valóságban bejátszik, hogy hogyan megyünk át egyikből a másik rendszerbe, millió szociális szempont, stb., tudom én, ez csak a két logikai véglet.

A probléma ott van, hogy valaki minden rendszerből a legvonzóbbat akarta kihozni, csak épp befogta a fülét, amikor szóltak, hogy ez így nem fog menni. A kilencvenes évek óta repkednek ezek a demográfiai jelentések minden kormány asztalán, de sokkal jobb volt ráhagyni a következő kormányokra és remélni, hogy a jövő sosem jön el.

Politikailag persze ki mondaná, hogy Bismarck nem járt sikerrel? Jóval túlélte őt az agyszüleménye. Beveridge sem él már. Ezt hívják sikeres politikusnak.

Azóta minden politikus feszítette még egy kicsit az ígérvényi oldalt. A nyugdíjrendszer esetében felesleges keresni a bűnöst. Nem segít a megoldásban. Ahogy Nixon is megmondta: ha az elnök (állam) csinálja, akkor nem bűn.

Ha Bernie Madoff épít egy piramisjátékot, börtönbe megy. Ha az állam, pláne 60 év alatt, akkor senki nem megy sehová. Szavazgatni ebben az ügyben értelmetlen. Ha megszavaznánk, hogy két hold legyen, ugyanígy nem lenne hatása.

Ja, és egy kérdés. Ha tényleg bevezetik ezt a gyerek utáni nyugdíj dolgot, akkor sorban állunk majd a meddőségi bizonyítványokért, vagy beindul a nőgyógyász-mutyi a papírokkal? Vagy felkent KDNP-s honatyák hitelesítik majd a meddő hölgyek méhét pecséttel? Esetleg ki is átkozzák őket? Minden szem a szaporító szerveinkre szegeződik. Biztos, hogy ez rendben lesz? És az a leplezetlen lenézés, hogy "a maga helyre legalább egy járulékfizetőt állít" egy kicsit sem zavar senkit?

Emberi oldal

A nyugdíjrendszer léte öntudatlanul azt sugallja, hogy a munkával töltött idő csak átmeneti állapot, csak átmeneti kényszer, szükséges rossz. A produktív lét egy betegség, amin át kell esni. Büszke aligha lehetsz rá. Ja, és még véletlenül se azonosulj a pozícióddal, a munkádból sose legyen hivatás, mert az csak egy kényszer, mielőtt elvonulnál nyugdíjba. 

Egyesek szerint a nyugdíjban végre fókuszálhatsz az igazán fontos dolgokra, családra, barátokra. Nekem ez csak annyit mond, hogy az az illető nagyon elnézett valamit kereső korszakában. Tudom, szorongarni, cidrizni, betevő megkeresésének terhéről panaszkodni elidegeníthetetlen emberi jog, de lássuk be, hogy rosszat tesz nekünk. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy aktív korodban kihagyd a "fontos dolgokat". Aktív, felnőtt ember is lehet boldog. Csak úgy szólok.

Számtalan példa van nyugdíjban célját vesztő emberekről, akik csak vegetálnak és tulajdonképpen csak várják a végét. Ennek ellenére nagyon sokan otthagynák a munkát, ha valaki felajánlaná, hogy ma elmehetnek nyugdíjba, kevés pénzen is. Mert a nyugdíj kicsit olyan, mint egy régóta várt, második gyerekkor. Na nem, nem a legózás, hanem az önfeledt létbiztonság miatt. Amikor nem kell azon agyalnod, hogy honnan lesz pénzed. Lehetsz ma asztronauta, holnap meg GI Joe, de este mindig lesz vacsi. Az a tudat, hogy gondoskodva van rólad, bármi történjen. Nem tudsz többé olyat csinálni, amivel eljátszod ezt a bevételt. Persze mikor gyerek voltál, még nem tudtad, hogy ez érték. Azóta is várod vissza.

Én a magam részéről nem tartom természetesnek, hogy valaki inaktívvá váljon, mielőtt a körülmények, az egészsége rá nem kényszeríti. Azt pedig egyéne és foglalkozása válogatja, hogy kinek mikor jön el az a pont. Az általános nyugdíj-korhatár egy buta és rugalmatlan jogi fikció, amit meghaladott a valóság.