Bocs a közhelyekért, de olyan gyakran kell utalom erre, hogy inkább megírom egy posztban.

Röviden: ne keverjük össze a jót azzal, mikor csak valamihez képest jó valami.

Kicsit távolabbról

Az egyénnek két dolga van az életben és amikor gyerek, buzgón neki is esik végrehajtani. Megérteni, ki ő és mit akar. Aztán ahogy növünk, egyre ritkábban merünk szembesülni és legszívesebben megsemmisítenénk bárkit, aki emlékeztet rá. (És hálásan bevonulunk bármilyen közösség, egyház, ideológia vagy ügy alá, ami ellát minket identitással, szereppel, feladattal.)

Ha éppen nem ezzel, akkor a ki vagyok én-re szerepekkel szoktunk válaszolni (lásd még sejtek és hovatartozások), de az nem az igazi. Meglehet, nincs is igazi szavunk.

A mit akarunk-ra pedig kliséket válaszolunk. Előgyártott magátólértetődőségeket, mint család és karrier, vagy egyedieskedéseket és hobbikat, mert másoktól is max azt látjuk.

Sajnos ez két olyan dolog, amiben nem adhat segítséget még a magasságos Lobster sem. Épp ez a lényeg. Hogy ezt nem mások sugallata és példái alapján kell megválaszolni. csak úgy magunknak. megkockáztatom: kimondani sem ér. És igen, attól még lehet igazi.

És persze ha nem sikerül, vagy nincs kedved, nem vagy egyedül. E probléma elől saccra az emberek 99%-a elmenekül, vagy nem veszi tudomásul. Vannak fellángolások, egyetemistaként, tiniként még akarsz nagy dolgokat, de hát ugye még várnod kell, míg kilépsz a nagybetűsbe. Ez olyan jó kifogás, megnyugtat. Aztán mikor ez nincs, jön a pánik. Érzed, hogy most kéne önmagadnak lenni, ez már az életed, ez már az, de attól nem leszel okosabb. 

Erre gyorsan magadra rántasz egy előregyártott kötelzettség-halmazt és az alól kiabálsz ki, hogy próbálnál te számot vetni és szemebsülni, csak hát láthatja mindenki, hogy nem maradt időd, mert pelenkát kell cserélni.

Verseny vs. Versengés

Szokták versenynek és versengésnek hívni. A lényeg, hogy a kakaskodás, a pénisz-méregetés, a nekem nagyobb van, a fogyasztói egymásra licitálás az egyének természetes reakciója arra, hogy nem tudják mit akarnak.

Ezért biztos, ami biztos többet akarnak, abból nem lehet baj.

Nincs sajét mércéd, nincs belső indíttatásod, ha gyereked, munkád, kötelességed nem lenne, fel sem kelnél az ágyból, de azért jól akarsz mutatni. Már rég megszűntél volna létezni, ha nem félnél a haláltól. De ha már itt vagy, sikeres akarsz lenni. A tükörszobában pedig, amiben élsz, az is sikernek számít, ha több van, mint a szomszédnak.

Ezért többet akarsz, mint a viszonypontjaid. A szomszéd, a szüleik, a haverok. Ameddig a szem ellát - tovább nem kell. Ezért szokott szomorúságot okozni az önmagát másokhoz méregető bari lelkében, ha tévében akár Ámerikáig elláthat és ott óceán is van, meg hajók is.

Neki meg még pecabotra sem futja. Ha nem látna el Ámerikáig, akkor még annak is örülne. A hosszas spórolással végre megszerzett pecabotot is dédelgetné. Így meg már akkor látja, hogy van az ővénél nagyob bot, amikor még az áruhitelt sem írták neki alá. Már akkor boldogtalan, amikor ki sem hozta a boltból a szerzeményét.

Igen, akik a saját boldogtalanságukért a "fogyasztói társadalmat" szidják, azok - azon túl, hogy hárítják a felelősséget - beismerik, hogy nincs saját tartalmuk. Nem is azzal van bajuk, hogy kívülről adoptált igényeik vannak, hanem hogy túl gyorsan jönnek egymás után az update-ek. Ha elsőként tudnának lépést tartani a trenddel, ők lennének a papjai/papnői.

Ennek egyik alesete a pénz-halmozó. Ő olyan, mint bármelyik céltalan ön-hasonlítgató, csak neki sikerült pénzt is felhalmozni. A pénz, mint bármire beváltható csereeszköz nem a legrosszabb dolog, ha valaki még nem döntötte el, mit akar vele kezdeni. A gond csak az, hogy ez sem garantálja, hogy az illető egy idő után rájön, mihez kezdhetne vele. A gondolkodást nem lehet pénzzel megspórolni.

Ha meg csak olyan tempóban javulgat az anyagi helyzeted, ahogy azt a nálad idősebbek által kialakított társadalom megengedni, valószínűleg soha nem lesz több pénzed, mint a karriered elején, mert a kívülről adoptált igényeid is egyre drágábbak lesznek. Egy bizonyos korban már ez illik, ugyebár. És hát a gagyit is megunod és ha teheted, igyekszel kiiktatni az olcsóságból fakadó kellemetlenségeket is. Szóval amikor pénzhalmozóról beszélek, a szokásosnál sikeresebb pénzhalmozóról van szó, nem csak a koruknak megfelelő anyagi javakkal bírókról.

A káros versengés pont attól alakul ki, hogy valaki nem tudja, ki ő és mit akar. Nem attól, hogy túl nagy az egója, hanem hogy nincs neki énképe.

Osztálytalálkozó-effektus

Az osztálytalálkozók is attól nyomorultak, hogy mindenki ugyanabban akar jó lenni - ezért szar a hangulat.

Sőt, rá is erőltetik egymásra, hogy a státusz, kereset, fogyasztói javak tengelyén definiálják magukat. Ha te csak boldog vagy, akkor kiröhögnek. (És persze sok "csak boldog" hippi és zöld virággyerek is csak verseng a minél több dolgoról lemondásban, de ezt ti is tudjátok.)

Ha választhatnék, én egy ilyen találkozón semmit nem mondanék magamról. Ha lehetne, behazudnám, hogy semmire sem vittem de itt vagyok, érezzük jól magunkat. De én sem voltam mindig ilyen. 

Piaci verseny

A verseny két cég között a minőség emelkedéséhez vezethet. Ha jó akarsz lenni, akkor jobb lesz a terméked.

De ha csak jobb akarsz lenni, elég ha csődbe viszed, árversenyben legyőzöd és kivérezteted a másikat és onnantól a te középszerű terméked is legjobb lehet.

Miben versenyzünk és miben nem

A másik, amit tisztázni kéne, hogy miben versenyzünk. És miben nem.

Nincs is annál nevetségesebb, mint amikor valaki mindenben jobb akar lenni nálad. Amikor valamiért annyira fotnos neki, hogy megsemmisítsen, hogy ha te ugrasz egyet, ő ugrik kettőt, ha tüsszentesz, ő tüdőgyulladást kap és ha magasabb vagy, akkor meg ágaskodik. Nincs tisztában magával, ezért méregeti magát. Igaz, a versenyszámokat ilyenkor te diktálod.

Ha mondjuk mindketten mosogató-szivacsokat gyártunk, akkor azok minősége, eladási adatai alapján összemérhetjük ugyan magunkat, de az nem a személyünkről való értékítélet lesz, pusztán a mosogató-szivacs gyártó és -értékesítő képességünkről.

Én a második vagy sokadik legnagyobb céggel is jól ellennék, nem érezném kudarcnak, amíg hozza, amit elvárok tőle. Amit akarok. Ha viszont nincs saját mércénk a sikerre (mert nincs elképzelésünk arról, hogy mit akarunk), jobb híján elkezdjük magunkat mással összehasonlítgatni. Akkor pedig a másik minden sikere a mi személyünket kissebbíti (hogy konkrét testrészt most direkt ne mondjak).

Ahogy az olimpián az egy ezredmásodperccel lassabb futó sem kisebb ember (de még csak nem is rosszabb futó) a másiknál. Csak hajlamosak vagyunk összekeverni a személyt a teljesítménnyel. (Mert a személyre ugye szavunk sincs, hogy vajon ki. Ld. 9. pont)

Olyankor keverjük össze a személyünket a teljesítményünkkel, amikor lövésünk nincs arról, mi a különbség. Így másokat akarunk egész személyünkben megsemmisíteni.

Ha tudnánk, hogy szavalóbajnokok akarunk lenni, nem zavarna, hogy a másik meg remek orvos. Világosan tudnánk, hogy nem egy pályán játszunk. Egyébként felemészt az irigység akkor is, ha mi sosem akartunk orvosok lenni.

Mivel a személyiség nélküli egyed csak mások reakciójából tudja meg, hogy sikeres-e, ezért feedback-ért verseng, nem pedig valami konkrétat szeretne elérni. Így ha éneklés helyett a szép hajáért kap elismerést, neki az is jó. Ha az esze helyett a szép dekoltázsa miatt veszik fel, az csak kicsit boszantó. Ha az irodalmi teljesítménye helyett a leggázabb tolforrgató címmel kerül címlapra, az is okés. A lényeg a hírnév volt. Holnap jön a szexvideo.