Itt egy gondolatébresztő írás Oscar Wilde tollából. Azért gondolatébresztő, mert egy dekadens költő politikai töprengéseit nem illik komolyan venni. Viszont egy nagyon érdekes dologra mutat rá a korai szocialisták gondolkodásából.

Az írás ugyanis kifejti, hogy a szocializmusban tudja csak a kiteljesedni az emberi lélek, de mielőtt ráugranának az egalitáriusok, kiemelném, hogy mit ért szocializmus és lélek alatt.

Wilde ugyanis egyenlőség-jelet tesz a szocializmus és aközött, hogy mindekinek biztosított lesz a megélhetése és nem lesz többé bizonytalanság.

Közkeletű tévedés, hogy az individuum az mindig önző.

Direkt nem mondom, hogy individualista, mert az is csak egy -izmus és mint olyan, az említése is elég ahhoz, hogy megnyomja a kikapcsológombot a gondolkodásért felelős agyi központokban - és átadja a helyet az emocionális autopilot-nak.

Szóval az egyénnél tartottunk. Hogy automatikusan önző lenne.***

Az egyén, ha racionális, nem bánt senkit, mert egész egyszerűen nem áll érdekében. Nem, még csak jól sem esik neki másokat bántani, az olyan ember beteg. És hogy miért beteg? Mert nem hagytátok kiskorában megtanulni, hogy ki is ő és mit akar, csak vertétek bele, hogy másokért éljen. Így, amikor megcsömörlik, kiborul belőle a kifejletlen, torz és agresszív "én", ami nem tudja, mit akar, csak azt, hogy nem akar másokért élni. Akkor átesik a libikóka túloldalára, és ártani fog. A szélsőségekbe esés ösztönös. A civilizáció pedig arról szól, hogy az ösztöneinket felülvizsgálja a tudat. Minden, ami kikerül a tudat látószögéből, mert elnyomjuk, az torzulhat és undorító formákat ölt. Pszichoanalitikusok szedik majd ki belőlünk.

Tudom, tudom, ha nem nyomjuk el, harap.

Hát épp ez az, hogy nem. Az ember úgy kezdi, hogy még gyerek. És még nem bukik nagyot, ha téved. A reciprocitást megtanulhatja még oviban a jó öreg trial-error alapon és tisztába kerül azzal, hogy hiába vannak neki bizonyos igényei, másokkal is meg kell beszélnie, mielőtt belevág. Hogy meddig terjed ő és hol kezdődik a másik. Hogy másnak is van véleménye és ugyanolyan erősen hisz benne. És hogy lehet, hogy a másik csak az apukája véleményét szajkózza, de akkor te is.

Meg kell tanulni megkülönböztetni, hogy mik a saját igényeid és mik azok, amiket más sugallt.

Na, ez utóbbi már nagykorúaknak sem szokott menni.

Az oviban ugyanis nem csak a kooperációt kell megtanulni. Az jön magától, de csak ha előbb létrejön az egyén, aki kooperál. Bizony. A sok kommunitárius szlogen, hogy "társaslény", meg hogy az ember szociális állat, meg hogy a társadalomban él, stb, mind igaz, de csak ha létezik egyén. Ez mind csak az után igaz, hogy létrejött az egyén. És ezt akadályozzák meg azok, akik már a gyerekbe is beleverik, hogy másokért éljen. (Amit nem csak úgy lehet, hogy nyíltan kimondod, hanem úgy is, hogy valaki hangsúlyozza hogy ő csak érted él és mennyi mindent felálozott érted. A gyerek nagyon is érti, hogy ez egy felhívás törlesztésre.)

Akartok valamit, amiben tényleg mindenki egyenlő? 

Ezüstkanál ide, kertivécé oda, senki nem születik úgy, hogy van énje. Aki tudja, ki ő és mit akar ő maga az élettől.

Elmélkedtem azon, hogy miért nem érzik egyesek cikinek, a saját irigységüket.

Bárki nyugodtan beböfögheti egy politikai vitában, hogy őt zavarja, hogy másnak jobb - és nem szégyelli magát.

Szerintem rájöttem, miért nem.

Mert ez egy politikailag kívánatos bűn. A politikus bátorítja, mert ez neki jó. Mert ezzel meg lehet osztani a választókat - és úgy maradni hatalmon, hogy önmagán kívül senkinek sem tesz jót.

Mert az irigységben egyedül vagy. Mert az irigység megoszt és egy megosztott választói közeg könnyen irányítható, büzszkeség nélküli, fejetlen tyúk.

Mert amíg irigy vagy, addig nem azon gondolkodsz, hogyan kéne jobban csinálni. És minek is kéne, hiszen a politikus megígérte, hogy intézkedik helyetted. Hogy elveszi mástól és neked adja.

Mert aki irigy, az tudja hogy ez nem az ő jobbik énje. De csinálja, mert odafentről bátorítják. És csak egyre több és több irigykednivalót lát - mert már mindenben azt keresi. Egyre jobban utál mindenkit. Egyre mélyebbre süllyed a saját negatív indulatai között és az egyetlen ember, aki ott még szól hozzá: a politikus.

Megvigasztalja, hogy jogos az irigysége. Hogy tényleg az a rossz, akinek jobb. Hogy barikánk nem rossz, amikor irigy, csak hát nem tehet mást. És a bari hálát rebeg, amiért megváltották bűnétől és kocog a juhász után a vágóhídra - vak hittel és elfojtott bűntudattal.

"Without some goal and some effort to reach it no man can live."

Dosztojevszkij

Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30  pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.

Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.

De nem ez a legrosszabb.

A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.

A Nagy Pontozóbíró

Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.

De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.

Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.

Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.

A Fejetlen Lény

A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég. 

Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.

Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.

Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.

Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.

A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.

"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."

Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.

Csend.

Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.

Te szorongsz.

Mintha vákuumban lennél.

Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.

"Ez lesz most már mindig?"

Attól nem lesz egy tett bocsánatos, ha valaki másért (gyerek, apu, anyu, közjó, stb.) teszik.

És nem lesz valami erkölcstelen attól, ha magamért teszem.