"Der sozialistische Staat kennt keine Gewaltenteilung; die Volksuveränität schlieβt die Exekutive und Jurisdiktion ein."

Kleines politisches Wörterbuch der DDR, Seite 306

"A szocialista állam nem ismeri a hatalmi ágak szétválasztását ‹fékek és ellensúlyok›; a népszuverenitás végrehajtó és bírói hatalmat is magában foglalja."

Csóró országokban bevett dolog, hogy a fiatalabb, munkaképes rokonok elmennek külföldre/városba dolgozni és onnan tartják el az egész pereputtyot. Szaud Arábia tele van szerencsétlen fülöp-szigeteki munkásokkal, akik jogok és védelem nékül, húszágyas barakkokban laknak, meg cselédekkel, akiknek élni is alig van joguk. 10-ből 1 fülöp-szigeteki külföldön dolgozik, és az ország úgynevezett nemzeti össztermékének 12%-a (2009, World Bank) tőlük folyik be. Az arab tavasz kínosan érintette ezeket a munkásokat. De vannak ennél durvább kitettséggel rendelkező országok is:

Családi értékek, mi? Erre lehet is büszkének lenni. Amíg egy keresőképes egyed akad a pereputtyban, annak az erőforrásain osztoznak. Így könnyű egy országnak meglenni saját gazdasági tevékenység és szociális háló nélkül. A családok felemésztik munkaképes tagjaikat, az államnak meg még annyi feladata sincs, hogy élhető országot teremtsen, ahol a lakói meg tudnak élni, például vállalkozhatnak.

A politkai elit hátradőlhet, mert a családtagok majd eltartják egymást, a hazautalt pénzekből meg lehet lopni, lehet adóztatni, az átutalásnál - különösen megbízhatatlan bankrendszer vagy alacsony pénzügyi penetráció esetén - jó sokat le lehet hasítani. Eljuttatjuk a nagyinak, de a fele a miénk.

Kitörni, egyenesbe jönni nem fog soha senki. Legfeljebb a következő generáció jobb sorsában reménykedhet. És amíg remél, nem lázad.

Kínában a vándormunkásoknál hasonló a helyzet. A fiatal elmegy a városba, dolgozik és eltartja a szüleit és nagyszüleit, meg még gyereket is vállalhat, ha még bírja.

Személyes töprengés következik, ne tessék nagy jelentőséget tulajdonítani neki.

Ha valaki szájából azt hallod, hogy 'szeretlek', az a legpozitívabb dolog, amit mondhat. Na de akkor miért borzongunk, ha olyantól halljuk, akinek nem viszonozzuk a szeretetét? Hiszen csak az egyoldalú csodálatát fejezte ki. Vagy mégsem?

Lehet, hogy a szó többet jelent egyoldalú érdeklődésnél. De mégis mit?

Van két szó, amit nagyon félrevezetően használunk. (Na jó, nem kettő van.) És ennek messzemenő következményei vannak.

Az egyik a birtokos szerkezet. Az enyém.

Enyém a laptopom, a könyveim és a billentyűzet, amin írok. De az egyetemre is azt mondom, hogy az én egyetemem, amikor a kapcsolatunk aligha keletkeztet birtokviszonyt - bármelyik irányban. Az én hazám, az én népem és igen, az én csajom. Most akkor ki birtokol kit?

A mimimum megállapítás, hogy a birtokos szerkezet nem csupán birtokviszonyt, de valahová tartozást is kifejez. De ha egy kicsit paranoid vagyok, ezt az egészet fordítva látom. Hogy tudniillik bármi, amit az enyénmek vallok, jogosult arra, hogy igénnyel lépjen fel velem szemben. Még a könyveim is 'megkövetelik', hogy foglalkozzak velük, ha például költözni készülök. El kell szállítani őket. Nem annyira az enyém, hogy csak úgy otthagyhatnám. Kötelezettségem van velük kapcsolatban, felelős lettem a rózsámért, amit birtokolsz, az birtokba vesz, satöbbi.

A másik a 'szeretni'. Hogy van az, hogy szeretem a partneremet is és szeretem a csirkehúst is?

Az emberiségnek a világról alkotott butuska kis képét szépen keretbe foglalja egy-egy világvége. Nem csoda, hogy a hívek kielégítésére minden vallás operál valamiféle világvégével. A fekete öves vallások pesze ezt is feldúsították egy kis ítélkezéssel, bűntudattal és félelemmel (lásd: ítéletnap). A hagyományt pedig máig folytatják vén prédikátorok, akik feladván a világ javíthatóságába vetett hitüket, egy idő után a világvégének kezdenek drukkolni. (Javítás alatt természetesen mind azt értik, hogy mindenki tátott szájjal hisz nekik és kinyalják a seggüket, plusz visznek nekik sok-sok ajándékot.)

És akkor ott vannak azok a nem-papok, akik - koruktól függetlenül - még a saját életükben várják a világvégét.

Mert én még nem hallottam olyanról, aki hisz az ítéletnapban, de azt nem a saját élete során várja. Olyanról sem, aki szerint ő a szopórollerre kerül, ha végítélet valahára foganatosítódik. Valahogy mindegyik hópelyhecske kitüntetett időpontban él. (Abban a korban, amit ő az életével kitüntet, ugyebár.) És természetesen az is képtelenség, hogy ő értesült rosszul a szabályokat illetően.

Szubjektív kalauz kivándorlóknak, második rész.

Kérj elnézést!

Elnézést kérni akkor is, ha más a hibás NEM a bűnösség beismerése, hanem a még ki sem alakult konfliktus elsimításának legudvariasabb módja. Elnézést kérsz idegenektől, akik ráléptek a lábadra, mégpedig ugyanazért, amiért a csajnak azt mondod, hogy te jöttél korán - pedig ő késett.

A 'sorry' a legegyszerűbb módja a konfliktus ki-sem-alakulásának. (És ne is gyűjtögesd csendben a sérelmeket, mint egy kiéhezett, elégedetlen háziasszony...)

Az ellenvélemény NEM ellenséges gesztus

Tudom, hogy nálunk az oviban is azt tanították, hogy ha más véleményen vagyunk, akkor már eleve valamit rosszul csináltunk, de ez nem igaz. De emiatt soha nem tanultunk meg konfliktust kezelni. Legalábbis nem tárgyalásos úton.

Az egyetemen is ismeretlen volt a teljesen egyszerű és ártalmatlan 'debating society' bármilyen formája és a mai napig képtelenek vagyunk a helyén kezelni egy ismerősünk másikoldaliságát. Aki kiejt a száján egy másikoldali buzzword-ot, az agyatlan zombi, akit jobb azonnal kiközösíteni, szólni sem szabad hozzá, legfeljebb akkor próbáljuk meg elkeseredetten visszatéríteni, ha előzőleg a barátunk volt. Ha az sem lett volna, elzárkózunk tőle és befogott füllel énekelünk valami hangosat.

Pedig mindenki jót akar, csak másképp. 

A minap rájöttem, hogy ha már odaát vagyok, nem kívánok majd többé lobsterkedni. Ezért ezzel a poszttal - korábbi tervemmel ellentétben - nem várok addig.

Szubjektív kalauz kivándorlóknak, azaz mit ne vigyél magaddal, ha úgy döntöttél, hogy lelépsz.

In máj kántri

Ez minden keleti bevándorló default mondata. Valamiért fontosnak tartja, hogy hosszasan magyarázzon minden egyes élethelyzetben, hogy náluk van keverőcsap és milyen a jegyellenőrzés a buszon és hogy náluk mit és hogyan esznek karácsonykor - és a szomszéd faluban meg egy kicsit mást...

Persze, az emberek szoktak kérdezni. Főleg udvariasságból. És ez nem sértés, hanem ud-va-ri-as-ság. Tudd, hány szót pazarolhatsz a válaszra anélkül, hogy valakit untatni kezdenél. És nem, ez nem az érdeklődés hiánya, hanem small talk. Small talk nélkül még bunkóbb lenne a világ.

Persze, tudom, te azért magyaráztad a tört angoloddal 20 percig a locsolódást (We water the women so that they don't ...ööö... dry out.), mert tényleg annyira kérdezték és igenis tudni akarták. Okés. De maradjunk annyiban, hogy hacsak nem egy néprajzkutatóval találkozol, elég lesz annyi, hogy 'körbejártuk a csajokat és jó buli volt'. Te sem vagy kíváncsi rá, hogyan élte meg a falklandi háborút és milyen rossz volt, mikor nem futotta a legmenőbb cuccokra. (Különben is, azonnal elkezdenél arcoskodni, hogy 'Szegénység? Arról semmit nem tudsz! Én a vasfüggöny mögött nőttem fel...')

Szóval húsz perc magyarázkodás után az egész húsvét-sztoridból annyi marad majd meg neki, hogy

1) megint egy közlésmániás káeurópai

2) folklór, na és?