A társadalmi és munkáltatói elvárások között önmegerősítő spirál alakult ki a diploma szükségességét illetően. Ahhoz, hogy ezen túl tudjanak lépni, paradigmaváltásra van szükség. Emberek kereső éveiből lopunk el éveket, ha felesleges kurzusokra és záróvizsgára várakozással kell tölteniük, csupán mert az a vélekedés, hogy munkahelyhez diploma kell. Mer' csak.

A diplomakényszer egy fiatalt arra kényszerít, hogy további 3-5 évet húzzon le intézményesített oktatásban, miközben bele van szorulva nevetségesen alulfizetett diákmunkákba, amiknek gyakran semmi köze a szakmai fejlődéséhez. Eközben akár még el is adósodik és több évnyi fizetéstől esik el.

Eközben megtanulja, hogy amit ő csinál az értéktelen, csak azért, mert ő csinálja. Hogy a fizetetlen szakmai gyakorlat még neki tesz szívességet. Hogy olyan nincs, hogy önmagát tartsa el valaki.

A munkaerő-piac szempontjából rövid távon remek, hogy olcsó, de lelkes, munkabíró munkaerőt lehet így szerezni, de az egyének szempontjából ez bizony 6-7 elvesztegetett év. (Nagyon-nagyon rossz hatásfokkal eltöltve. Bazmeg ennyi idő alatt 12 szakmát megtanulhattam volna, nem egyet, heti 3 előadásban és 8 választható tárgyban.)

És ez a 6-7 év diákmunka plusz előadás-látogatás is csak akkor nem totál időpazarlás, ha egyébként

1) a szakirány megfelelőnek bizonyul,

2) ha a (diák)munkahely a szakmán belül van, és egyébként

3) a szakma megköveteli azt a diplomát.

Ha ez a három feltétel nem áll fenn, elvesztegetett évekről beszélünk – amit a nagyszülők egészen biztosan nem értenek, hisz a nagypapi is egész életében abból élt, hogy volt érettségije.

Erre a problémára két kiút van (és egyik sem államilag erőltetett szakmunkás képzés). Az egyik, hogy szokjunk le a diplomafétisről, a másik pedig, hogy tegyük naprakészebbé és kisebb falatokban elsajátíthatóvá a tudást. (Most itt csak a diplomáról fogok írni.)

Ha a diploma hozammal kecsegtető befektetés, akkor fontos, hogy mennyibe is kerül.

De ha befektetésből alapfeltétellé, a munkaerő-piaci kiközösítettség elkerülésének egyetlen módjává vált, akkor aztán mindegy, hogy mennyit kérnek érte, meg kell fizetned.

A diploma-fétis különösen kellemetlen ott, ahol a felsőoktatás nem készít fel a munkaerő-piacra, és sokszor szakmai jellegű felkészítést sem nyújt. (Ez nyilván minden diplománál más.)

Az állami szféra szerepe jelentős ennek a hiedelemnek a kialakulásában – és lebontásában is, elég csak a közalkalmazotti bértáblára és diplomás minimálbérre gondolni.

A közszféra intézményesítette az anti-meritokráciát, hiszen ugyanazért a  kibaszottmunkáért diploma vagy nyelvvizsga-papírok nélkül kevesebbet kap valaki. Ezek után nem lehet csodálkozni az agyatlan diploma-fétisen. Emberek bele sem gondolnak, hogy mi az összefüggés - és hogy most épp lehúzzák őket.

Ez viszont csak a jéghegy csúcsa.

A magánszféra is meg van áldva a diploma-fétissel, ennek oka pedig

1) az állami logika önkéntelen átvétele, illetve

2) a kockázatkerülő HR-szemlélet.

A személyzetisek úgy tekintenek bármilyen diplomára, mint a jelölt általános alkalmasságának biztosítékára – ami gyakran egyáltalán nem igaz, hiszen még a soft skill-eket sem sajátítja el az egyetemen. Ez pedig tragikus következményekkel jár, különösen most, amikor az ország gazdasága egyre inkább az alacsonyabb képzettséget követelő ágazatok felé tolódik el.

A felsőoktatástól független, de a mi szempontunkból releváns jelenség, például az SSC ágazat, vagy az összeszerelő-ipar szerepének emelkedése. E területek Magyarországra telepítése belépő lehetett volna ahhoz, hogy ugyanezek a cégek komolyabb funkciókat is ide telepítsenek (tervezést, regionális központot, ami komoly szakembereket kíván)– de ennek a politikai kiszámíthatatlanság útját állta. A bizonytalan és rosszindulatú politikai légkör mára csak a rövidtávú szerencsevadászokat vonzza, plusz a már itt lévők inerciájából él.

Ezek a cégek végül nem hoztak komolyabb funkciókat az országba, így komolyabb szakmai tapasztalatra sem lett szükség. A mérnök-hajkurászáson túl ezek a cégek leginkább monotóniatűrést, néhány (gyakran saját fejlesztésű) szoftver ismeretét és nyelvtudást igényelnek.

Ennek ellenére diplomát kérnek.

El tudjátok képzelni azt a tökös HR-est, aki feláll és azt mondja, hogy nem is kell ide diploma?

Pont amikor diplomás munkanélkülivel is Dunát lehet rekeszteni? Semmi érdeke, hogy kockáztassa a kényelmes kis életét azzal, hogy a te érdekedben racionalizál, amikor biztosra is mehetne.

És el tudjátok képzelni, mennyi adatra kell támaszkodnia annak a szerencsétlennek, aki ezt meglépi?

A PwC és az Ernst & Young már elkezdte. Felismerve, hogy a szükséges hard skill-eket úgyis ott fogja elsajátítani a jelölt, könyvelést és hasonlókat pedig nem csak egyetemen lehet tanulni, 2015-től megszüntette azt a követelményt, hogy csak a legjobb minősítésű diplomákkal vesznek fel embert, mivel „nincs bizonyíték” arra, hogy az akadémiai teljesítmény és a munkahelyi siker között összefüggés lenne. Inkább tesztelik ők maguk.

Szóval aki vacak volt egyetemen, az már bekerülhet. Aki csak ért a könyveléshez, az még mindig nem.

Valahová már közeledik a 21. század. De nem a multis háeresek fogják elhozni.

És azt tudtátok, hogy van olyan milliárdos, aki fizet diákoknak, csak hogy ne basszák az idejüket egyetemen, hanem kezdjenek próbálkozni az üzleti életben? Persze, ez a modell sem való mindenkinek, de ettől páran elgondolkodtak azon, hogy tényleg az-e a megoldás, hogy adózunk a magolás, a fegyelem és az alázat oltárán, kihagyunk pár kereső évet, eladósodunk, aztán majd a HR-es bölcs kezébe helyezzük sorsunkat és várjuk az Univerzum ítéletét az értékünkről.

Magyarországon az állami szféra azzal tehetne a legtöbbet, ha lejönne a diploma-fixációról. Főleg, ha már érettségit se akarnak adni a szerencsétleneknek.

Nem, nem azt mondom, hogy hülyének kellene maradni. Nem azt mondom, hogy nem kell felsőoktatás és képzettség, mert nagyon is kell.

Hanem azt mondom, hogy sokkal nagyobb odafigyeléssel kell belelépni, a rendszernek pedig sokkal rugalmasabbnak kell lenni.

Ha pár év munka után kitalálod, hogy hallgatsz egy kis középkori angol irodalmat, az tökéletes. Tudod, hogy érdekel, tudod, mennyibe kerül és hogy megéri-e neked, nem kell hozzá eladósodnod - és nem hiszed azt, hogy utána középkori irodalomból fogsz te is megélni.

Vagy ha visszamész egyetemre, szakmailag fejlődni. Nem verik ki belőled az életrevalóságot ún. fegyelemmel (ami tök céltalan), nem áll az önismeret útjába a döntési kényszer, és nem nyalsz be kritikátlanul bármilyen elavult tantárgyat, csak mert diplomaaaaa. Hanem tudod, mit akarsz.

És nem kéne minden random tárgyat benyalni, akkor is, ha csak azért van ott, hogy kitöltse az X évet a tananyag.

És azt tudjátok, hogy mire (lenne) való a kreditrendszer? Például megoldhatná ezt a problémát.

(A következő posztban elmondom, hogyan.)