Illedelmes nő kényelmetlenül érzi magát hatalmi helyzetben és amúgy is tennie kell valamit, ha egy embert szenvedni lát. Ezért sietve letesz a hatalmi pozícióról és egy csokor virágért visszadja azt.

Mi is az a megbocsátás?

Fotó: Daniel Nagaj

A toxikus ezotéria fogalmatlan terjesztői egészen biztosan megosztottak már legalább egy megbocsátás-fontos mémet a hülye kis falukon - és fogalmuk sincs, hogy mennyit ártottak vele.

Mert hatalmas definíciós problémák vannak itt. Emlékeztek, mikor azon ment a hiszti, hogy mi is az a "tiszteletben tartás" ami a melegeknek jár?

Most akkor nyaljam ki a seggét, vagy mi? Fel kell néznem rájuk, vagy mi? És ha csak hirtelen megemelem a kigyúrt jobb karomat és megigazítom a hajamat, mikor mellém érnek? He?

Na szóval már a tiszteletben tartásról sem tudjuk, mi. A megbocsátásról sem, pedig nagyon nem mindegy.

Mit is jelent az a bizonyos megbocsátás, amire egy áldozatnak szüksége van? (Bármilyen áldozatnak, most nem erről az esetről lesz szó.)

Felejtés

Amire az áldozatnak tényleg szüksége van, hogy megint úgy tudjon élni, mintha az agresszió meg sem történt volna. A felejtés lenne a legjobb, vagy ha meg sem történt volna. De olyan opció nincs.

A második legjobb dolog, ha képes leszarni és maga mögött tudni a dolgot. És nem úgy élni a világban, mintha megint megtörténhetne vele ugyanaz. Ha a bizalma helyreállna.

Ha verte az apja, férje, felesége, tudjon megint bízni egy másik emberben. Ha betörtek hozzá, tudjon paranoia nélkül aludni. (Most itt jönni fognak a de-fontos-amit-tanult-belőle idióták, ami az áldozathibáztatás egyik alesete. Szerintük bizalmatlannak kellett volna lenni eleve, különben... Nem. A betörőnek nem kellett volna betörni.)

Szexuális erőszak esetében azért nehéz a maga mögött hagyás, mert az áldozat körül élőknek piszkálja a hülye kis fantáziáját a kuki. Ha megvernék, megtarthatná a méltóságát. Amint a kék foltok eltűnnek, nincs aki emlékeztesse az esetre. De ha kiderül, hogy kuki van a dologban, mindenkinek ledobja a kis agya a láncot.

Felmenteni az elkövetőt?

Az áldozatnak semmi szüksége erre. Joga van haragudni. És ameddig csak kedve tartja. Ha évek műlva találkozik a hernyóval, joga van haragudni rá és utálni.

Az agresszor pedig nyugodtan szégyellheti magát élete végéig.

Amúgy sem az áldozattól függ, hogy szégyelli-e magát, vagy nem. Ami az áldozattól függ, az az, hogy a közösség milyen gyorsan fog az agresszornak megbocsátani. És a közösség nagyon gyorsan szeretne megbocsátani.

A mentegetés nem az áldozatról szól, hanem a nyilvánosságnak szóló gesztus. Szóval csak az áldozat kihasználása a cél, hogy a közösség végre az agresszor mellé állhasson, amit amúgy is szeretett volna. Elvégre ő volt az erősebb.

A közhiedelem szerint egy áldozat nem tarthat haragot sokáig, de nem azért, mert az neki rossz, hanem mert a közösség nem szeret haragudni az erősebbre. Ezért van, hogy a coelho-idióták az áldozattól elvárják a krisztusi nagylelkűséget és önmegtagadást - az erősebbtől soha. Szóval amikor felmentést akarunk kicsikarni a szerencsétlenől, akkor csak magunknak akarunk segíteni abban, hogy az erősebb hibáztatásával járó pszichológiai kényelmetlenséget eloszlassuk.

Csak igen magas csicskafaktorú egyedek kérnek ilyet az áldozattól, de ők nagyon erőszakosan.

Megérteni, miért tette?

Ízlés kérdése. De azért azt vegyük észre, hogy az ilyen fajta empátiát valamiért mindig csak a gyengébben/áldozatnak merjük javasolni. És valahogy mindig az a vége, hogy akkor tessék felmenteni a szegény elkövetőt.

Sokan mondják, hogy meg kell érteni az elkövetőt. Persze ők mind felmentést értenek a megértés alatt. Hogy találjunk valami vagy valaki mást, amit lehet hibáztatni, csak az elkövetőt ne. Ők nagyon kényelmetlennek érzik, hogy egy veszélyes, agresszív, erős embert hibáztassanak, még fejben is. Gyávák, még fejben is, na.

Persze, hogy volt oka annak, amit csinált. Persze, hogy kiváltotta belőle valami. A gyerekkora, a vodka, a bélflórája, a baszhatnék. De az nem jelenti azt, hogy igaza volt. Hogy bocsánatos. Csak azt, hogy értem.

Ha például író vagy, akkor érdemes ilyeneken gondolkodni. Vagy ha megelőzéssel foglalkozó szakember. Egyébként hagyd az agresszor fejével gondolkodást az agresszorra. Vagy a Stockholm szindrómás áldozatára.

De ne merd ezt előírni az áldozatnak, hogy érezze át szegény elkövető helyzetét, mert akkor csak egy csicska vagy te magad is.

Szeretni az elkövetőt?

Lófaszt. Senkinek nincs arra szüksége, hogy megtanulja szeretni az agressszort, csak a folyamatban lévő agresszió áldozatának. De azt Stockholm szindrómának hívjuk.

Istenem, hány szerencsétlent parancsoltak már ezzel vissza a veszélyes, erőszakos házasságába. Tanuld meg szeretni. "Felejtsd el neki."

Tegyél úgy, mintha nem történt volna meg? Mintha nem lenne úgyis megint erőszakos, ha iszik?

Aki ilyet mer javasolni, azt tudatlanságból elkövetett bűnrészességért kéne bezárni és alaposan elmagyarázni neki, mit idéz elő a gondolkodás nélkül felböfögött áldozathibáztatással. Vagy ha nem érti, akkor fogja be inkább a kártékony kis pofáját.

Úgy tenni, mintha meg sem történt volna?

Lófaszt. Most nem arról van szó, hogy általában bizalmatlannak kell lennem mindenkivel szemben, mert XY ellopott tőlem valamit. De XY-nal szemben igenis lehetek bizalmatlan. Sőt. Egyszer átver, az ő hibája. Kétszer átver, kezdhetek gondolkodni, mit kéne másképp csinálnom.

Nemrégiben voltam tanúja egy sajnálatos, erőltetett családi találkozásnak, hogy a gyerek megbocsáthasson a szüleinek. Mert beledumálták a fejébe, hogy neki az kurvára kell. Már a gondolattól neurotikus lett, hogy találkoznia kell, de belement. Hiába mondtam neki, hogy hagyja az ezoterikus bullshitet a francba, a megbocsátás nem az, hogy találkozik az egykori agresszorával, pláne nem az, hogy keblére öleli, pláne nem az, hogy még ő érzi hülyének magát, amiért nem tette korábban. De persze pontosan ez történt.

Persze nem volt itt szó semmiféle megbocsátásról. Nem akartak itt a szülők semmi ilyesmit. Csak pénzt. És a végén kaptak is. 

Nincs nekik szükségük semmiféle megbocsátásra, hiszen nem is érezték magukat hibásnak. De nagylelkűen elrebegtek egy már-értem-milyen-lehetett-nekedet, mikor látták, hogy az működni fog. Egy pillanatra a gyerek kezébe adták a hatalmat - hogy egy másodperccel később a gyerek kötelességtudóan vissza is adja és még elnézést is kérjen, amiért nem beszélt velük évekig. Aztán azóta újra szorong. Tökre megérte.

Egy pici időre megkapod az ostort, de jól vagy idomítva, úgyis tudom, hogy visszaadod. És még szégyelled is magad, hogy eddig önvédelemből kerülted az agresszort. Rossz gyerek!

Szóval ilyen "megbocsátásokért" büntetnék. De egy évtizedekig félelemmel idomított gyereket ennyivel be tudja forgatni az agresszora. Ezt hívják erős családi köteléknek.

Szóval a megbocsátás ez:

Nem kell találkoznia az illetővel. Ha mégis, és muszáj az interakció, akkor az így hangzik:

Persze, értem, mi vitt rá.

Nem, már nem jut eszembe soha, túltettem magam rajta.

De nem, kurvára nem kezdelek el szeretgetni meg a keblemre ölelni.

Pláne ne várj tőlem szeretetet, figyelmet, látogatást, nyilvános felmetést és egyéb erőforrásokat.

Kushadj és szégyelld magad. Már ha érted, mit követtél el.

Ha nem, akkor nem.

Na, erre van szüksége egy áldozatnak.

És persze bosszút állni is jó. Ha 50 év múlva a kezedbe kerül vele szemben a hatalom, igenis meg kell szívatni. Csak így állíthatod helyre a saját cselekvőképességedbe vetett hitedet. Csak így győzheted le a tehetetlenség nyomorult érzését - ami az agresszió célja volt. Csak ha te magad tudod megtenni, mint most a hölgy.

Persze ha nincs kedved, akkor nem kell. Csak mondom.

Nagyon sok kemény döntést kellett ehhez meghozni. Elmondani, feljelentést tenni, feljelentéshez ragaszkodni, verés után is ragaszkodni, elmondani, elmondani és megint elmondani, egy szexista bíróság előtt mentegetni az áldozat erényeit és elviselni a közösség habzó fantáziáját.

Ezen kívül nagyon sok véletlennek kellet összejönnie (az elkövető ismert ember, valakinek útjába került, valamiért azt hitték, hogy az áldozat halott és bármit mondhatnak, foglalkozott vele a média, etc.) és 47 évnek kellett eltelni, hogy alig egy napra az áldozat kerüljön felülre. Alig egy napra. Ez mondjuk hosszabb idő, mint maga az erőszak volt, de ha összeadjuk az összes többi vélhető elkövetőt és az összes többi vélhető áldozatot, akkor talán már nem is annyira sok. Sőt, azt hiszem Kiss az utóbbi hetekben tanúsított viselkedésével egyértelművé tette, hogy azt bánta meg, hogy lebukott - kurvára nem azt, amit tett. Meg azt bánta meg, hogy emiatt bántják. Nem azt, amit tett. Azt sajnálja, hogy emiatt kárba veszett az isten-imidzse, nem azt, amit tett. Mit sajnálja, dühös miatta.

Ennek ellenére egyetlen nap után az áldozat úgy dobta el magától a hatalmi pozíciót, mint a tüzes vasat és gyorsan "megbocsátott". Csak remélni merem, hogy azért, mert tényleg leszarja.