A hétvégén elolvastam JK Rowling Casual Vacancy c. regényét, és mivel ma már semmi hasznos munka nincs kilátásban, gondoltam megosztom veletek, mit nem értek benne.

Először is, Rowling nem hagyott kétséget afelől, hogy politikai állásfoglalást tett le az asztalra. Ezzel nem is lenne gond. Már lassan minden kisgyerek ismeri a tündérmesét, amiben a gyermekeit egyedül nevelő, szegény bölcsész anyuka egy kávéházban (nem romkocsma!) megírja a Harry Pottert, majd sokáig házal vele, mígnem valamelyik kiadó befogadja és onnantól nincs megállás a világsikerig. (Bár egyes híresztelések szerint ez a mítosz el van kissé túlozva.) Az alapállása innentől kezdve érthető.

Rowling mindig indulattal nyilatkozik a konzervatív vén faszokról, akik rendre az egyedülálló anyákat teszik felelőssé minden társadalmi problémáért - és még segélyen élősködőknek is hívják őket - miközben a házasságot fétisként megoldásnak tartják minden problémára.

Az 1942-es Beveridge-jelentés az alábbi nyomorúságok megszüntetését célozta: Mocsok, tudatlanság, szükség, dologtalanság és betegség. A japán jóléti törvény (1949) így sorolja fel a szegénység okait: betegség, sérülés, gyerek születése, rokkantság, haláleset, öregség, munkanélküliség, túl nagy család, stb. És ezeket igyekeznek is kiiktatni.

A jóléti államnak, amely a krónikus bizonytalanságot volt hivatott csökkenteni, múlhatatlan érdeme van abban, hogy az emberek elkezdtek tömegesen kifelé pislogni a sárból. Egyesek ki is másztak. Mások húzzák vissza egymást. De a lényeg, hogy csak akkor marad energiád mással is foglalkozni, ha a folyamatosan nyaggató szükségszerűségeket valahogy kordában tudod tartani. Ez a biztosítás egyik formája. A társadalom-biztosítás.

Más kérdés, hogy az öregség tényleg olyan kiszámíthatatlanul csap-e le rám, mint például a betegség. Mert ha nem, akkor a biztosítás értelmét veszti. Az öregedés bizonyosság, nyugodtan el lehet várni valakitől, hogy felkészüljön rá. Akinek meg nem sikerül, azt szociális alapon, nem alanyi jogon támogatni. A betegség tényleg kiszámíthatatlan és nem, nem tudunk eleget az emberi testről sem ahhoz, hogy ki tudjuk küszöbölni. Az ellen tényleg biztosítanom kell magamat.

A gond csak, hogy nem te döntöttél az öngondoskodás mellett. Mindezt a te pénzedből teszik, de helyetted. Ezzel mindjárt el is értünk ahhoz a kérdéshez, hogy erényes dolog-e a jóléti államon keresztül öngondoskodni? Egyáltalán ÖNgondoskodás-e, ha állami hatalommal elveszik tőlem a fizetésem egy részét, félrerakják nekem, majd nyugdíjat fizetnek. Vagy szolidarítás-e, ha elveszik, kiosztják másnak, majd megígérik, hogy másokéból meg majd én kapok.

Ez természetesen nem erény. Egyén nélkül, aki dönteni tud és vállalja a felelősséget, nincs erény. Ha nem hozod meg magad a döntést, akkor nem lehet tudni, hogy erényes lettél volna-e. Nem volt választásod.

Azon túl, hogy mindkettőhöz kevés az akaraterőnk...

Minden valamirevaló fogyni vágyó olvasta már valahol, hogy a tartós fogyáshoz életmódváltásra van szükség. Ami nem azt jelenti, hogy a fogyókúra ideje alatt radikálisan kevesebbet eszik és még egyhavi kondibérletet is vesz (és tán még használja is). Nem is arról, hogy most jó sokat költ valami tablettára vagy csodaszerre, hogy meglegyen az áldozathozatal is.

A diéta arról szól, hogy megpróbál kitalálni egy olyan táplálkozást, amivel együtt tud élni és egy mozgástervet, amit nem érez tehernek tartósan sem. Megválogatja mit eszik, és bár időnkét ehet egyebet is (egyszeri tételek), semmiből se eshet túlzásokba. Nem keres kifogást, hogy mikor miért eszi túl magát és felülkerekedik a lustaságán.

Magyarul átértékeli az életét, hogy mit és miért csinál. És hogy mi a fontosabb. Minél többet enni vagy emberként kinézni.

Na, ilyen a sokat emlegetett strukturális reform.

Tudom, időszerűtlen ezen rugózni, mert mi a permanens tűzoltás állapotában vagyunk és már azért hálásak lennénk a törpének, ha lassítana, mielőtt belecsapódunk a falba. De lássuk be, ez így nem élet. Szükségállapotot teremt, mi meg csak futunk utána, hogy hé, azt se kéne!

A reform olyan, mint a diéta: az okosabbak tudják, hogy nem crash-diet kell, hanem életformaváltás - és soha nem térni vissza a régihez.

Esetünkben újra át kell gondolni minden állami kiadást - és annak mértékét. Hogy mit jelent a jóléti állam és mit nem.

Hogy miben van szükségünk az államra és miben nincs. Hogy mi a nyugdíjrendszer eredeti értelme és mi az, ami már túlzás.

És miután végiggondoltuk, mik az alapelveink, mi is az értelme a kis államunknak, akkor ragaszkodni hozzá - és finomítani, ha a szembejövő realitás indokolttá teszi.

"Remember that a government big enough to give you everything you want is also big enough to take away everything you have." - Davy Crockett

Hadd tisztázzak egy félreértést.

A szabadságszerető nem az az ember, aki a szabadság és a szolgaság közül a szabadságot választja. Ahhoz már nagyon hülyének kell lenni.

Szabadságszerető az, aki a szabadság és a biztonság közül választja a szabadságot.

Mert a szabadság azt jelenti, mehetek amerre látok (másokat nem megsértve), de ha rosszul döntök, pofára is eshetek. Nincs védőháló, nincs gondoskodó állambácsi, aki ha már nem dönthetett helyettem, most elkapja a pici seggem, nehogy beverjem.

A szabadság az, amikor nekem kell meghoznom a rám vonatkozó döntéseket ÉS vállalnom a következményeket. Ez az egyik legfélelmetesebb dolog a világon, igen. Ezért nem a szabadságot szeretik a népek, hanem az anyagi biztonságot. És nem akkor lázadnak, ha GSP-t dug a seggükbe a Vezírjük, hogy követhesse őket (aka a szabadságában korlátozza), hanem ha drágul az élelmiszer és a hatósági áras rezsi, vagy nem emelkedik a fizetés.

Hunhonban a géemkázás NEM volt individualizmus, fejbecsapom az ollómmal, aki mégegyszer ezt mondja.

Na, ezért nem értem, hogyan tervez úgy megszorítani a kormány, hogy a rendőröket is bántja. Ha rendpárti akar lenni, legyen konzisztens, ne hagyja a gárdistákat élvezkedni.

Londonban tízezrek verték a seggüket a földhöz, pedig ott még csak egy elképesztően elburjánzott államgépezetet kezdtek megnyesni és a pofátlanul szerteágazó szociális hálót kezdték el racionalizálni. Kirúgják például a polgármesteri hivatalok munkahelyi kiegyensúlyozottsággal foglalkozó, főállású hivatalnokait, akiknek annyi volt a feladatuk, hogy ellenőrzik, felállsz-e negyedóránként a géped elől és elégedett vagy-e az atmoszférával. Ezért kellemes fizetés és roppant nagyvonalú nyugdíj jár. (Járni jár, csak nem jut, mert a közszféra nyugdíjígérvényei már most meghaladják a lehetőségeket, már a következő évben ezermilliárddal - fontban. A 2011-es büdzsé bejelentésekor el is hangzott, hogy akik már nyugdíjba mentek a közszférában, azok szerencsések voltak, mert nincs mese, itt most szerzett jogokat fognak visszavenni.)

Átláthatóvá teszik a szociális kiadások rendszerét is (universal credits), aminek meg az a lényege, hogy a száz helyről kapott (és száz helyen kemény munkával kisírt, ami nem kis feladat) szociális ellátásokat egy kézbe fogják össze. Persze az is cél volt, hogy szociális alapon egy hétgyerekes család ne kapjon az önkormányzatoktól olyan házat lakni, amit a kétkeresős, kétgyerekes pár soha nem tudna magának megengedni, de még a kevésbé tehetős orosz oligarcha is elismerően csettint egyet a nyelvével, ha meglátja. Arra ugyanis külön üzletág alakult, hogy a bérlakásokat, ha szociálisan támogatott család veszi igénybe, úgy árazták, ahogy nem szégyellték - úgyis az önkori fizette. Ez persze nem segített a valódi bérlőknek.

Egyszóval nem lesz többé elégséges érv valaminek a megszerzésére az, hogy elmondom, hogy nem engedhetem meg magamnak, de pszichológiai nyomás alá kerülök, ha nem kapom meg.

De vissza a tüntetésekre.

Még nem is harapott annyira a megszorítás. (Majd fog.) Legfeljebb az idei fizetésemelés maradt el. Az igaz, hogy a fiatalok körében igen magas a munkanélküliség - és ezen nem segít, hogy jótét lelkek verik magukat, hogy emeljék meg a minimálbért, mert akkor a munkáltatók képezik majd az alkalmazottaikat, vagy kirúgják a bénábbakat, hogy többet is érjenek. Nem vicc, ezt az érvet mondták. Ez pedig pont a tapasztalatlan fiatalokat árazza ki a piacról végleg. De nem baj, jótét lélek onnan ismerszik meg, hogy mindenkinél nagyvonalúbb akar lenni a közösből.

A baloldali Guardian szerint negyedmillióan voltak és roppant jótermészetűek, csak az a pár romboló patkány ne lett volna köztük, aki a világért sem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy randalírozhasson és a Fortnum and Mason falán másszon fel. Már csak a testedzés is bizsergetően hathatott rájuk. De persze Gandhi is megmondta, hogy a tárgyak elleni erőszak nem erőszak (a rendőr pedig tárgy), úgyhogy a gazdasági nehézségek ellen úgy lehet legjobban tiltakozni, ha szétverünk dolgokat és megdolgoztatunk több tízezer rendőrt. Attól majd jó lesz. Akkor majd a kormány rájön, hogy elfelejtett adni. A kis bolyhó.

De természetesen emögött is szakszervezetek állnak. Igen, azok a túlfizetett vanabí-politikusok, akik bármikor verik a tamtamot, hogy igazolják a létokukat és kivisznek az utcára, hogy a saját erejüket és népszerűségüket demonstrálják vele.

Az egész csak azért idegesítő, mert akkor egyik sem ült ki demonstrálni, amikor teljesíthetetlen ígéreteket tettek és az előző kormány teli tüdőből fújta a pénzügyi buborékot. Ma már az ellen nincs mit tenni. Újabb pénz osztásával orvosolni a pénzszórást pedig olyan keynesi, hogy beleroppan az ember agya az erőfeszítésbe, hogy felfogja.

Nagyon taszító ez a szakszervezetesdi, na...

Közhely, hogy a mai miniszterelnök erősen paternalista politikus. Hogy a hatalom bebiztosításának és megerősítéseének mindennél magasabb prioritása van számára és hogy eszközeit tekintve tökéletesen cinikus. De szerintem nem volt ez mindig így.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk, csalódnia kellett a választókban.

Vigyázat, ez egy nagyon szomorú történet lesz.