Azon túl, hogy mindkettőhöz kevés az akaraterőnk...

Minden valamirevaló fogyni vágyó olvasta már valahol, hogy a tartós fogyáshoz életmódváltásra van szükség. Ami nem azt jelenti, hogy a fogyókúra ideje alatt radikálisan kevesebbet eszik és még egyhavi kondibérletet is vesz (és tán még használja is). Nem is arról, hogy most jó sokat költ valami tablettára vagy csodaszerre, hogy meglegyen az áldozathozatal is.

A diéta arról szól, hogy megpróbál kitalálni egy olyan táplálkozást, amivel együtt tud élni és egy mozgástervet, amit nem érez tehernek tartósan sem. Megválogatja mit eszik, és bár időnkét ehet egyebet is (egyszeri tételek), semmiből se eshet túlzásokba. Nem keres kifogást, hogy mikor miért eszi túl magát és felülkerekedik a lustaságán.

Magyarul átértékeli az életét, hogy mit és miért csinál. És hogy mi a fontosabb. Minél többet enni vagy emberként kinézni.

Na, ilyen a sokat emlegetett strukturális reform.

Tudom, időszerűtlen ezen rugózni, mert mi a permanens tűzoltás állapotában vagyunk és már azért hálásak lennénk a törpének, ha lassítana, mielőtt belecsapódunk a falba. De lássuk be, ez így nem élet. Szükségállapotot teremt, mi meg csak futunk utána, hogy hé, azt se kéne!

A reform olyan, mint a diéta: az okosabbak tudják, hogy nem crash-diet kell, hanem életformaváltás - és soha nem térni vissza a régihez.

Esetünkben újra át kell gondolni minden állami kiadást - és annak mértékét. Hogy mit jelent a jóléti állam és mit nem.

Hogy miben van szükségünk az államra és miben nincs. Hogy mi a nyugdíjrendszer eredeti értelme és mi az, ami már túlzás.

És miután végiggondoltuk, mik az alapelveink, mi is az értelme a kis államunknak, akkor ragaszkodni hozzá - és finomítani, ha a szembejövő realitás indokolttá teszi.