A hétvégén elolvastam JK Rowling Casual Vacancy c. regényét, és mivel ma már semmi hasznos munka nincs kilátásban, gondoltam megosztom veletek, mit nem értek benne.

Először is, Rowling nem hagyott kétséget afelől, hogy politikai állásfoglalást tett le az asztalra. Ezzel nem is lenne gond. Már lassan minden kisgyerek ismeri a tündérmesét, amiben a gyermekeit egyedül nevelő, szegény bölcsész anyuka egy kávéházban (nem romkocsma!) megírja a Harry Pottert, majd sokáig házal vele, mígnem valamelyik kiadó befogadja és onnantól nincs megállás a világsikerig. (Bár egyes híresztelések szerint ez a mítosz el van kissé túlozva.) Az alapállása innentől kezdve érthető.

Rowling mindig indulattal nyilatkozik a konzervatív vén faszokról, akik rendre az egyedülálló anyákat teszik felelőssé minden társadalmi problémáért - és még segélyen élősködőknek is hívják őket - miközben a házasságot fétisként megoldásnak tartják minden problémára.

"David Cameron's promise of tax perks for the married, on the other hand, is reminiscent of the Conservative government I experienced as a lone parent. It sends the message that the Conservatives still believe a childless, dual-income, but married couple is more deserving of a financial pat on the head than those struggling, as I once was, to keep their families afloat in difficult times."

Rowling a Labour konferenciáján

Az indulatát mondjuk meg tudom érteni. A konzervatív honatyák paternalizmusa nekem sem a szívem csücske és a statisztikai korreláció se nem ok-okozat, se nem magyarázat. Mindazonáltal remek kifogást ad némi önfeledt beleugatásra, aminek egyszeri honatya sehol nem tud ellenállni. A mágikus házasság-fetisizmus nem csak a népesség-nyilvántartó hivatal kíváncsiságát elégíti ki, de kiváló uralmi lehetőség is.

A briteknél különösen komoly ez a vita. Őszinte konzervatív hiszti, hogy az egyedülálló anyák miatt van annyi suhanc és hogy jó dolgukban egyedülállóak. Ezért nem kellene őket még pénzzel is motiválni erre. Mert olyan kurvára megéri. Na, ettől pöccent be Rowling. (De csak ettől.)

"Nobody who has ever experienced the reality of poverty could say "it's not the money, it's the message". When your flat has been broken into, and you cannot afford a locksmith, it is the money. When you are two pence short of a tin of baked beans, and your child is hungry, it is the money. When you find yourself contemplating shoplifting to get nappies, it is the money. If Mr Cameron's only practical advice to women living in poverty, the sole carers of their children, is "get married, and we'll give you £150", he reveals himself to be completely ignorant of their true situation. How many prospective husbands did I ever meet, when I was the single mother of a baby, unable to work, stuck inside my flat, night after night, with barely enough money for life's necessities? Should I have proposed to the youth who broke in through my kitchen window at 3 am? Half a billion pounds, to send a message – would it not be more cost-effective, more personal, to send all the lower-income married people flowers?"

(Ezt csak kiraktam, hogy demonstrálja: nem annyira az elvi álláspontról van szó a jóléti állam mellett vagy ellen. A gyakorlati megvalósítás legalább annyira számít. Szóval magyar példáknak itt helye nincs. Ég és föld a brit és a magyar jóléti rendszer.)

A jóléti államot (és konkrétan az egyedülálló anyák anyagi támogatását elvből elutasító állásponttal szemben Rowling több helyen is amellett érvel, hogy a szociális juttatásokat lehetne úgy tekinteni, mint egy befektetést magukba az emberekbe. Ami az ő esetében igaz is. Legendás gazdagságát ugyanis az utolsó fillérig leadózta az Egyesült Királyságban, vagyis egymaga jó pár ezer hasonszőrű ingyenélő nevében fizetett be a közösbe - ha úgy tetszik. De nekem nem tetszik úgy - de erről majd később.

A regény is ezt a témát boncolgatja. Adott egy képzeletbeli angol falu, Pagford, ami idilli, képeslap-tökéletes és tele van bigott, ős-konzervatív, mindenkit lenéző, kicsinyesen áskálódó, értelmetlen életüktől szenvedő, de a látszatot fenntartó klisé-emberekkel. Az egyetlen tanácstag (parish councillor), Barry Fairbrother, amelyik nem ős-konzervatív, mindjárt az elején meghal és az ő székére írnak ki választást.

A falu hamarosan döntést hoz arról, hogy mindenki fájó pontja, a szomszéd város szociális lakótelepe visszakerüljön-e a városhoz, vagy maradjon Pagford közigazgatási része - és persze hogy ki állja a Telep költségeit. A Telepen van ezen túl egy drogklinika, ami szerencsés egybeesés, hiszen drogosok és dílerek is bőven vannak. A falu lakóinak ez rég bassza a csőrét.

A tét, hogy a közelgő szavazáson kik kerülnek többségbe. Vagyis nem, mert a Telep védelmezői látványos, számszerű kisebbségben vannak. És egyetlen népszerű alakjuk Barry Fairbrother, aki éppen meghalt. De már megint csak én kukacoskodok.

Barry Fairbrother azért nem konzervatív, mert a saját életében megtapasztalta a társadalmi mobilitást. És ezt annak a csodának köszönhette, hogy a Telepet Pagfordhoz csatoltál közigazgatásilag, ezért a telepi kölykök a pagfordi elitsulihoz kerültek. (Az iskolaválasztás egy igen beteg rendszeren alapul a briteknél. Ha nem érted, mitől drágább egy ingatlan, mint egy ugyanolyan két házzal lejjebb az úton, nézd meg, melyik iskolához tartozik. Agyrém, mennyire nem mehet máshová a gyerek, hacsak nem íratod magánsuliba.) Ő volt mindazonáltal az egyetlen példája annak, hogy ez sikerülhet. A telepi gyerekektől rettegnek a pagfordi szülők.

Kimondatlanul, de feltételeznünk kell, hogy a szomszéd város iskolájával rosszabbul járnának a kölykök. Ez talán az egyetlen érv, a másik kettő mondvacsinált. Mert ugye: Miért jobb a Telepnek, ha egy falu pénzeli, mintha egy város költségvetése fedezné? És miért kell a drogklinika, amikor a háziorvos is felírhatja a metadont? Az utóbbira lehetnek szakmai érvek, de azok sajnos nem fértek el az 500 oldalban.

Kis közösségek bigottsága

Láttunk már olyan könyvet, amelyik váratlan részletességgel és indulattal adta elő a kisvárosi lét jellegzetességeit, de az a könyv nem az. Itt kiszámítható klisé-szereplők mozognak, akik kiszámíthatóan megvetendő kompromisszukat tettek az életükben, hogy középszerűségükben támadhatatlanok maradjanak - és ölni tudnának, hogy a látszat fennmaradjon.

Ha jól sejtem, a könyv döbbenetes fordulata az lett volna, hogy a választással kapcsolatos felnőtt-hajcihővel párhuzamosan a helyi vezérürük tinédzser kölykei meg saját életet élnek és saját agendával rendelkeznek és - hatalmas szenzáció! - feltörik a parish council honlapját, hogy lejárassák saját szüleiket. Mert otthon sincs minden rendben.

A helység kisebbsége, a haladó progresszív, vagy mittoménmilyen oldal, amelyik épp elvesztette leglelkesebb prókátorát, talán kicsit kevésbé papírmasé. Ha jól sejtem, az ő gondolataik és motivációik adnák a regény politikai mondanivalóját.

Ezen túl azonban a könyv mintha direkt le akarná járatni a drogosok ügyét. Részletesen ecseteli, hogy a klinikán még egyetlen junkie-t sem sikerült kimosdatni, miközben az állítólagos ellenérveket sosem tudjuk meg. És hogy miért? Ez egy külön sztori: mert a doktornő, aki át akarja venni az ügy képviseletét az elhunyt Barry-től, rájön, hogy őt ezek a junkie-k abszolút nem érdeklik, ő csak Barry-be volt szerelmes. Azon kívül az egyik drogos alaptalan vádja miatt van éppen felfüggesztve. És a mindent eldöntő testületi ülésen el sem tudja mondani az érveit, mert annyira felhúzza magát, hogy kifakad a kaján konzervatívokra és lekövérezi a polgármestert. Vagyis nagyjából a karrierje megy rá olyanok képviseletére, akik amúgy azt sem tudják, milyen évet írunk - és azt sem, hogy valaki segít nekik épp. A doktornő a regény végén elköltözik Pagfordból.

Vagyis Az Ügy minden pártfogója kezébe beleharap. A doktornőnek mennie kell, Barry (mielőtt meghal) elhanyagolja a házasságát, az iskolai pszichológus fiától akar gyereket a problémás tini, mert olyan jófej, biztos még pénzzel is támogatná őket.

Van továbbá egy szocmunkás, aki Londonból cipelte magával a 16 éves lányát, egy pasi után loholva, akiben nem is igazán bízik, és aki tényleg egyre jobban szeretné lerázni. De nem lankad, ha sikerül belekényszeríteni a pasit, hogy felvállalja ország-világ előtt, leéli vele az életét. Na, és ő akar segíteni másokon.

Van is kin, mert az egyik "ügyfele", a drogos prosti, még ennél is nyomorultabb párkacsolatilag - már ha lehet ezt annak bevezni. Az a fajta, akinek még jól is jött, hogy kihullott a foga - ha értitek, mire gondolok. Amikor nem pénzért dolgozik, akkor a dílere dolgozik rajta, aki végül a lányát és a 3 éves fiát is megerőszakolja. Őt kéne benn tartani a drogelvonó programban, és hát ha a drogklinikát bezárják, neki busszal kell majd orvoshoz menni a metadonjáért. És ez nem elvárható tőle. Mondom én, komoly tétje van ennek a választásnak.

Az ő lánya, Krystal, a 16 éves, problémás tini lehet a főhős. Trágár, agresszív, de mint megtudjuk, azért néhány embert kedvel. Ővelük csak azért trágár és agresszív, mert nem ismer más önkifejezési módot és mert otthon problémái vannak. Akinek van kedve, válogassa szét.

Sőt, továbbmegyek, Krystal szeret. Szereti az öccsét, akit meg akar védeni és neveli a hasznavehetetlen, drogos anyja helyett. És a szocmunkás küzd, hogy a kisgyerek saját családban nőhessen fel. Mert akkora trauma lenne, ha kiszakítanák. Igen, jól hallottátok, a szociális rendszer azért küzd, hogy egy 16 éves lány a saját előmenetele helyett a saját öccsét nevelhesse. És ezt csak úgy lehet, ha mindketten az anyjuknál maradnak, aki még nem szarik a sarokba, de éppen hogy.

Attól tartok, meg kellene döbbennem azon, hogy Krystal is ember és szereti az öccsét. Hogy nahát, egy balhés tinédzsernek is vannak érzései, ő is tud szeretni és amit tesz, annak van valami szomorú logikája.

De én ebben eddig sem kételkedtem. Az elesettek is tudnak gondolkodni és szeretni. Nem azért vannak aggályaim, mert szerintem nem emberek, hanem mert szerintem aljas dolog olyan ösztönzőket kialakítani, hogy benn ragadhassanak egy tanácsi lakásban, kvázi nyomorban, de nem éhezve, és semmi okuk ne legyen rá, hogy akár csak a szocmunkással megpróbáljanak kedvesek lenni. A szegénység nem annyira anyagikakban öröklődik, hanem viselkedési és gondolkodási mintázatokban. A boldogtalanság is.

Krystal egy ponton rájön, hogy ha teherbe esne a sráctól, aki a szülei ellen való lázadásból őt használja, akkor kapna saját tanácsi lakást, ahová az öccsét is kimenekíthetné. Hiszen a srác anyja az iskolai pszichomókus, aki minden erejével megpróbál segíteni rajta. Ez most egy figyelmeztetés, hogy így próbálj segíteni egy elesettnek?

Nem látunk egy szimpatikus junkie-t, egy a környezetén felülemelkedő karaktert, helyette azt hallgatjuk, hogy nekik is vannak gondolataik és érzéseik. És ha a döntéseik irracionálisak is, azt az okozza, hogy sosem láttak mást - és különben sem irracionálisabbak, mint az életüket gyűlölő, de a látszatért ölni tudó felső középosztály. Mert ez bizony a pagfordi osztályharc.

A melodráma

A vége valami egészen fura. Operáknak szokott ilyen csavaros, minden-összefut vége lenni. És ez még rá is tesz egy lapáttal az összes ellentmondásos üzenetre. Mintha elszánta volna magát, hogy végleg lejáratja a telepieket. Krystalnak hirtelen iszonyú fontos lesz óvszer nélkül szexelni, de mivel az öccsét otthon már a díler kóstolgatja, elviszi magával és az aktus alatt a gyerek beleesik a folyóba. Krystal kiakad és túladagolja magát az anyja cuccával.

Összességében az az érzésem, Rowling nem azért szegény-párti, mert látja bennük a lehetőséget, hanem mert a kisvárosi nyárspolgárokat még jobban utálja. Ez a regény is inkább őket savazza, nem az egyén heroikus küzdelméről szól a körülmények ellen. Nem korunk Dickense, pedig érezhető rajta a szándék.

Én nem vagyok sem szociális kényeztetés-párti, sem pedig aminek-születtél-úgy-is-rohadj-meg konzervatív. Érdeklődéssel vettem a kezembe a könyet, mert egy remek érvet vártam, ami nem jutott eszembe magamtól. Helyette egy klisékben gazdag, kiszámítható leírását találtam egy falusi választásnak, aminek a tétje igazából semmi. Valahogy úgy érzem, ezzel a könyvvel lábon lőtte a saját mondanivalóját.

És csak mert a politikus lekezelő és egy bizonyos ügyben (egyedülálló anyák retorikai basztatása) nem értek vele egyet - még nem kell feliratkoznom mindenre, amit a másik oldal mond.

Szégyen

És ami erről még eszembe jutott.

Saját, belső, erkölcsi iránytű híján a második legjobb kontrolláló tényező a külvilág felé való megfelelés - vagyis a szégyen. Nem értem tehát, miért kell ezt az olcsó és - ha akarjuk, ha nem - rendelkezésre álló tényezőt mindenáron kivenni az egyenletből. Segélyen élni nem egy életpálya. Ha nem gyakorlunk legalább a rosszallásunkkal nyomást azokra, akik visszaélnek vele, ha úgy kell adni, hogy közben ne sérüljön az önérzetük, akkor nem csak a rossz mitázatokat erősítjük meg bennük? Én elhiszem, hogy pár ember öngyi lesz a gondolattól, hogy csúnyán néznek rá, de a tiszteletet ki kell érdemelni és aki ezzel fenyegetőzik, azzal különben sincs mit kezdeni.

Tudom, beszéltem arról, hogy akkor vagy valóban nagylelkű, ha úgy adsz, hogy 1) te döntöd el, 2) pedig megtarthatnád és 3) még hálát sem kérsz érte. Utóbbit úgy lehet biztosítani, ha nem tudja meg senki, hogy adtál. Még a haver sem. Na, úgy már nem kéne.

De ez itt a köztől elvonás és a közösből adás. Nem vonatkozik rá az a kitétel, hogy a köz akkor erényes, ha úgy ad, hogy nem vár el semmit, és nem érzed cikinek elfogadni. A köz sosem erényes. Kollektív entitás olyat nem tud.

Szóval vissza a kérdésemre, miért is nem szabad elvárni dolgokat a segélyezettektől?

A regényben már attól összecsapja a kezecskéjét a szociális munkás (nekem még mindig nehezemre esik elhinni, hogy tényleg van ilyen szakma), hogy a junkie prosti gyereke legalább néha eljut bölcsibe. Ha még parenting class-re is járna, még jutalmat is kapna.

Én értem, és a könyv szájba is rágja, hogy aki nem látott mást otthon, annak nehéz elképzelni bármiféle egyéb életet, mint a segélyen élés. De tényleg azzal teszünk jót, ha a nem-elvárásokkal konzerváljuk a helyzetet? Ha a szocmunkás még szemét sem forgathatja, amikor a gyerek épp magára ránt egy lopott tévét - az anyja meg csak bámulja részeg delíriumban? Hogy nem ítélkezik?

Megtérülés

A kérdésem tehát, hogy ha már befektetünk az emberekbe, ahogy Rowling nevezi, akkor miért nem várunk el megtérülést. Vagy legalább valami erőfeszítést? Miért járjon alanyi jogon valami, amiért cserébe semmit nem lehet elvárni? Egyáltalán hogy nevezhetünk valamit befektetésnek, aminek nincs elvárt megtérülése?

És ha valaki úgy érzi, hogy az állam nem képes egy ilyen komplex dolgot menedzselni, igaza van. Ezért nem kéne bele sem kezdeni.

Nekem eddig mindig az tett jót, aki nem kímélt. Lehet bölcselkedni, elemezni, hogy így és úgy nem működik, amit csinálok, ezért és ezért ülök mindig seggre, de a legtöbbet az teszi értem, aki nem vigasztal, ha megint seggreülök, sőt, még a kezét sem nyújtja. A magadért vagy felelős-leckét csak így lehet tudatosítani.

Disclaimer: a poszt nem tartalmaz javaslatot arra, hogyan tehetnénk hatékonnyá a szociális hálót. Mert nem is vagyok biztos benne, hogy lehet. Kéretik nem azon rugózni, hogy "csak nem azt akarod mondani, hogy..." - mert nem akarok mondani semmivel sem többet, mint amit leírtam.

A brit segélyezés továbbá NEM összevethető a magyarral. Meg se próbáljatok magyar érveket meg példákat felhozni, mert ott nem az életbenmaradás a tét.