Ha nem tetszik a rendszer, az ember szavazhat a hangjával vagy a lábával. Azaz vagy elmegy (exit), vagy megpróbál  változtatni a helyzeten (voice). 

A gazdaságtanban az első számú opció (exit) a default setting. Feltételezzük, hogy ha valami elégtelen, akkor az ügyfél a lábával szavaz. Azaz (egyénileg) racionálisan dönt. A második opció mélyen politikai és konfrontációval jár.

Nekem addig semmi bajom a hülye politikai rendszerekkel, magas adókkal, shariával, nevelőintézetként működő országokkal, amíg le lehet onnan lépni. Ha teszemazt minden nő elhagyná a sharia-sújtotta területeket, minden cég kivonulna a büntetőadókkal működő országokból, a hátramaradók vagy kitalálnak egy vonzóbb szabályrendszert, vagy jobb híján megeszik/megadóztatják/megdugják egymást.

A baj ott van, ha valaki külső vagy belső okokból nem mozdul. Nem tud vagy nem hajlandó kilépni a közegből, amelyik hátrányos a számára. Nem tud, mert mondjuk  lezárták a határokat (monopólium), vagy mert nincs hová, mindenhol ugyanaz van. (Ez utóbbi helyzet nem áll fenn, tehát marad a kényszer-marasztalás.)

Belső ok, ha nem hajlandó, ha a saját pszichológiai korlátai tartják vissza, netán kimondatlanul is hisz a helybenmaradás isteni jogában. Tipikus esete, amikor valaki úgy gondolja, hogy ő már túl nagy befektetést tett a rendszerbe és nem hajlandó leírni a veszteséget, hanem inkább küldi a jó pénzt az elveszett után. (Másoknak egyszerű, de az ő esete más - ismerős?) Vagyis irracionális döntést hoz.

Racionális ember ma Magyarországon nyugdíjas akar lenni. Ha az nem lehet, ideje lelépni. Mert fiatalnak lenni nem kifizetődő, egyszerűen nincs belőlünk annyi, hogy hozzánk is szóljon politikus. Márpedig a demokrácia az az alkímiai folyamat, amely a mennyiséget igazsággá szublimálja, (aka. a többség zsarnoksága) ahol a fiatalok permanens kisebbségben vannak (és még csórók is).

Az exodussal persze nem oldódik meg semmi. Legalábbis az ország számára. (Bárki legyen is az.)

Albert Hirschman (Exit, Voice and Loyality: Responses to Decline in Firms, Organizations, and States - pdf) amellett érvelt, hogy ha csak egy mérsékelt számú szereplő lép ki a szarból, az a hátramaradóknak a lehető legrosszabbat jelenti. Nem omlik össze (azonnal) a rendszer, nem muszáj szembenézni, lehetőség van a bűnbak-keresésre, tehát a mérsékelt exit megágyaz a pisimeleg status quo-nak, megerősíti a döglődési spirált.

A hátramaradók ugyanis aligha hajlandók észrevenni, hogy ők csináltak valamit rosszul. Ahhoz túl sokan vannak. Kollektív entitás nem (sem) tanul a hibáiból, helyette meggyőzik magukat, hogy a kisnyuszi a hibás.

Marad tehát a teljes exit (minden nem-nyugdíjas lelép), vagy annak hiánya (határzár).

A politikai elit azonban éppenséggel örül, ha lelép minden ellenérdekelt fél (lásd Kuba). Az armageddon ugyanis nem ugyanaznap fog bekövetkezni, hanem némi eltolódással. És az pont elég, hogy az elit kiélvezze - és persze meggyőzze magát a kisnyuszi alávaló szándékairól.

Aztán ott van amikor a képzett munkaerő elmegy (brain drain) és pénzt utal haza végletekig hálás, alázatos és magától soha talpra nem álló rokonainak (remittances). Egész gazdaságok épülnek erre, lásd mindjárt a Fülöp-szigeteket. Szétrohad ugyan a gazdaság és minden értelmes lény elmegy, de jön a pénz, nem?

A baj ezzel csak az, hogy a lelépők így még erősebben finanszírozzák az otthoni leépülést és kitartottságot. Ráadásul a hazaküldött pénz is csak nemproduktív célokra megy el, a koldus-mentalitású rokon sose fog befektetni, pláne ha már nyugdíjas. Aztán majd megy a betelefonálás a nemzetirádióba, hogy aszongya:

Betelefonáló: "A nevem Kálmán bácsi és azt akarom mondani, hogy és Orbán Viktorban hiszek."

Unott műsorvezető: "Igen, és miért?"

Kálmán bácsi: "Hát mert ... olyan fess fiatalember. És mert végre elvesz másoktól és nekünk, nyugdíjasoknak is ad."

Kicsit zavarban lévő műsorvezető: "Ööö... Ezt talán nem így kéne fogalmazni, hanem hogy szolidaritás..."

Kálmán bácsi (közbevág, nem is figyel rá): "Nem szabad mindig a jövőben élni, érti? Régen mindig mondták, hogy majd egyszer jó lesz, majd a jövőben, meg hogy a gyerekeinknek jó lesz - és mi elhittük. Hát kérdem én, meddig várjak még? Én már 65 éves vagyok, nekem most legyen jó."

Hunhon már többször elüldözte az értelmesebbjét és a vállalkozóbb kedvűeket - és felosztotta maga között a vagyonukat. Ebben tényleg nagyon jók vagyunk.

2013-ban nem-nyugdíjasoknak marad tehát a teljes exodus és a hátrafelé szavazás dejeles elegye. Ha jól sejtem, egy igazi, hátranyilazós, kétszercsavarodott eszű kuruclegény is pont így cselekedne. Vezérünk biztos büszke lesz ránk.

Ja, és azt megnézném magamnak, ahogy kínjukban megpróbálják a külföldön élő magyar állampolgárok, netán a kettős állampolgárok szavazati jogát korlátozni. Röhögnék...

Az állam arról szól, hogy mindenkitől védelmi pénzt szedünk be (adó), hogy aztán a kedvenceinknek kifizessük. Minél többet tudunk szétosztani, annál több mindenről döntünk. És annál kevesebbről dönt, aki azt a pénzt megkereste.

Az állam adóztatási ingere különösen recesszió vagy az uralkodó háborúskodási szándéka idején nagy - bizonyított tény továbbá, hogy minden politikus inkább adóztat, minthogy kiadást csökkentsen.

Ehhez még hozzátenném, hogy ha mégis kiadást csökkent, azt kivétel nélkül olyan helyeken teszi, ahol nekünk is fáj, vagyis a közúti rendőrön spórol, nem a vízfejen, az ápolókon, nem pedig a közbeszerzéseken.

Bármi, amit az emberek előszeretettel és gyakran csinálnak, az hamar az Új Adókat Kifundáló Ügyosztály figyelmének középpontjában találhatja magát.

“I guess you will have to go to jail. If that is the result of not understanding the Income Tax Law, I will meet you there. We shall have a merry, merry time, for all our friends will be there. It will be an intellectual center, for no one understands the Income Tax Law except persons who have not sufficient intelligence to understand the questions that arise under it.”

Senator Elihu Root, 1913

Korábban már írtam, hogy néha olyan érzéssem van, hogy odafönn valaki mindenféle aggregát számadatokat nyálaz és ha valahol nagy volument lát, arra rácsap, mondván:

"Hú, ez mekkora! Ha mindegyikből csak egy kicsit lecsípnék, mennyit is keresnék?"

Kábé mint a kisfiú, aki megálmodta, hogy ha mindenki adna neki egy dollárt az országban, nagyon jól járna - és hát mi az az egy dollár.

Mi az a két forint tranzakciónként?

Miközben Gazdasági Vízsönerink további harácsokon töri odafenn a fejét és a tranzakciós adóval kifeketíti a maradék gazdaságot is, nézzük meg, mégis hányféleképpen lehet megközelíteni az adózás kérdését. Mert az borítékolható, hogy itt nincs vége.

1960 előtt az emberi szenvedés egyik nagyon is általános formája volt, hogy egy nő élete során 10-20 alkalommal esett teherbe, abból megszült valahányat és túlélte a gyerekkort mondjuk öt. Akármilyen primitív is egy asszonyállat, az még neki is leesik, hogy elsődleges érdeke minál hamarabb megcsúnyulni, hogy legalább a terhességek számát limitálni tudja.

1960 előtt nem beszélhettünk fogamzásgátlásról. A hormonok előtt, amikkel (csak..) a nőket teletömik, nem létezett olyan fogamzásgátlás, ami a hímeknek is elég kényelmes volt. (Apropó, tudtátok, hogy "a nők telepisilik a vizet hormonnal" argumentációt egyenesen a pápa rendelte meg egy "tudóstól", hogy elítélhesse a hormonális fogamzásgátlást is?)

Abban a világban, ahol az elszegényedés elsődleges oka volt a túl nagy család nem csoda, ha az egyház azt hirdette, hogy minden bébi érték. Be kell látni, hogy az egyszeri paraszt a hatalmas csecsemőhalandóság korában nem sok okot látott, hogy megtartsa szexuális gerjedelme akaratlan eredményét. Mert a paraszt is csak szegény volt, nem hülye. Az érv tehát egy gyermekvédelmi érv volt. Manapság nem állunk olyan rosszul sem a gyeremekhalandósággal, sem a fogamzásgátlással, és még a szülők se utálják úgy a gyermekáldást, mint régen.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy ahol túl sok az ember, ott mindegyiknek egyre kevesebb az értéke. A közösségeknek annyi, az emberekbe vetett általános bizalom egyre lehetetlenebb. (Ami ellen egyesek undorító módon mi-ők csoportképzéssel próbálnak tenni, de ezzel csak egy csomó magukfajtát kapnak...)

A valaha élt emberek csaknem 10 százaléka ma él ezen a bolygón. Nem, nem vagyok Malthus-fan. Az ember okos és kitalál megoldásokat, még ha eleinte szemetel és fosszilis izéket éget, akkor is rájön hamar, hogyan lehetne továbblépni.

"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.

A kormány új gépet vesz vagy bérel nekünk. A törzsfőnök új irodát kap.

A közpénzből költekezés mögött rendszerint két dolog állhat:

1. Ami mindenkinek eszébe jut: KOMPENZÁCIÓ.

Ahogy a bálmaerci tulaja szerint az autója mérete khm... kifejezi a fárfiasságát, úgy a csóró országok politikusai és diplomatái úgy gondolják, a Rolls Royce nekik jár. A drága kellékek hamarabb járnak, minthogy élhetővé tennék az országukat. Vagyis a következmény megelőzi az okot és a tiszteletet előbb kell megadni, mint hogy kiérdemelnénk.

Maguk sem hisznek a szemüknek, hogy ilyen kevés saját ötlettel és gondolattal az szemétdombjuk egy ország (egy igazi ország, érted? mint amerika!) élére kerültek, és most örülnek mint ovis a plazmatévének, mintha legalábbis ők fizettek volna érte.  Pedig egy kicsi ország törzsfőnökévé válni kisebb teljesítmény, mint mondjuk német kancellárrá válni. Az utóbbinak például akkor is tudnia kell egy kicsit számolni, ha erre valódi szakértői (nem Intuitív Vízionátorai) vannak.

A kisország diplomatája és a csóró, afrikai nem-teljesen-ország törzsfőnökének fia tehát egyaránt hatalmas, fekete autókkal nyomulnak a civilizált világban és úgy általában sokkal többet költenek, mint igazi országok igazi munkát végző diplomatái.

Egy kisország politikusa sodródik a nemzetközi rendszerben (ami még mindig jobb, mintha megpróbálná megreformálni súlyosan egyoldalú történelmi tanulmányai alapján) és nem ő találja ki, mi legyen a következő lépés. Hiába, az utánozás nagy úr. Csak aki utánoz, az nem tudja, mit miért csinál.

2. Ami minden politikusnak eszébe jut: PÉNZ A ZSEBBE

Ha valakik sok pénzt adnak ki a közösből, hogy vegyenek valamit egy másik ország nagyvállalatától, azok általában valamiért cserébe teszik. Attól, hogy mi nem szerzünk tudomást az alku másik oldaláról, az még attól létezik. A törzsfőnökünk "a Köz érdekében", az uniós elnökség félidejében (!) elkezdi tervezgetni a minimum 10milliárdos kiadást - de nem ám azért, amire gondolunk. Hanem hogy nekünk, zembereknek ne kelljen szégyenkeznünk, amiért a vezéreink menetrendszerinti géppel járnak és az EU visszatéríti nekik a jegyek árát. (Mondjuk én pont nem azt találnám égőnek, de mindegy.)

A görögöknek meg kellett venni egy francia hadihajót, mielőtt a franciák belementek volna, hogy kimentsék őket (a hülyének is megéri), a németek aktívan nyomatják külföldön a nemzeti bajnokaikat, és minden tisztességes országban rács mögött vannak már, akik a Gripenek megrendeléséért pénzt fogadtak el.

A Siemenst épp grillezik, hogy külön Cash-desk működött a leányainál - ahol az értékesítési managerek Nokiásdobozban  készpénzben vitték ki az ún. ALKOTMÁNYOS KÖLTSÉGET a politikusok megkenésére.

Mert a Gripeneket és egyéb óriás játékokat a politikusok a közösből fizetik - ami egy olyan pénzkupac, ami igazából a senkié. A közösből semmi sem drága. Ezért van a Lobster lankadatlanul amellett, hogy minél kisebb legyen a közös pénzkupac, mert kevesebb pénzből, kevesebbet lehet lopni. Amit meg nem lopnak el, azt rendkívül rossz hatásfokkal költik el. Mert közbeszerzéskor nem is az a fontos, amit a közösnek vesznek (i.e. a repülőgép), hanem a szívesség, amit a döntésért a cég képviselőitől, vagy a cég honos országától kapnak. Többnyire zsebbe. A repcsi lehet műanyagból, a sisak meg mondjuk papírcsákó. Úgyis csak az a fontos, hogy meglegyen a pályáztatási papírmunka, ha a közpénzvadász arra jár. A józan eszet a közbeszerzéseken nem kérik számon. Csak a papírmunkát.

De ha nem sima kenőpénz, akkor valami nagy, brüsszeli alku is lehet a dolog mögött. A hunok vezére addig nem kap igen szavazatot valakitől, amíg a nemzeti bajnoktól nem rendel valami jó nagyot a szegény hunok elkonfiskált nyugdíjpénzén.

Ez akár még jó is lehetne, elvégre a választási kampányukat is a mi pénzen prezentálják nekünk. És az is milyen jó!

Ha a hunok vezére a hunoknak fontos dolgokat kérne cserébe, felőlem vehetne német kormánygépet. De sajnos kinézem belőlük, hogy a tiranonos szőnyeg megmaradását kérik viszont. Vagy valami hasonlóan fontos, szimbolikus ügyet, aminek a fontosságát csak a Nagy Nemzeti Vizionátoraink érthetik, egyszeri emberek nem.

De itt most nem is erről van szó.

• A Brüsszelbe repülést visszatéríti az EU.
• Balatonfüredre repülni értelmetlen, mert tovább tart, mint gyalog.
• Április vége előtt akkor sem lesz semmi az egészből, ha minden nyugdíjpénzünket mozgósítják, mert a közbeszerzési papírmunkát is tovább tart három példányban közjegyző előtt lepecsételni.
• A zavarbaejtően ciki soros elnökségnek meg (hálistennek) vége júniusban. (Erre Szíjjártó: "De még a következő félévben is kell majd." Mire Lobster: "Kabbepeti!")
• A Bombardier kanadai, és különben sem újat vesznek
• ha meg nem azt, akkor a Malévtől bérelnek.

Szóval marad az 1-es pont.

A Lobster pedig hatalmas ollóival megint arrébbpöckölt egy gumicsontot.

NB - 2011. február 26.

Király Rák kolléga gyakorolta az élet napos oldalának nézését, amelyet eme posztomban javasoltam, és rámutatott néhány pozitívumra a kormánygép vásárlásában:

Az új kormánygép márpedig mindezek ellenére jó dolog. Képzeld csak el!

• Azzal a kormány reprezentálhat
• Megemlékezhet mondjuk tiranonról
• Elrepülhet ezért Párizsba

De ahhoz, hogy ez igazán JÓ legyen nekünk, 4 feltételnek kell maradéktalanul teljesülnie:

1. A kormány vigye magával a gépen az ellenzék prominenseit, a magasabb rangú politikai tisztviselőket, meg a teljes honvédséget (honvédségi alvállalatostul)
2. A gépeket jófajta hun szakik nézzék át indulás előtt. ("Jóvanaz, nem kell piszkálni" "Ha eddig elment, elmegy ezután is!")
3. A suhonc Bombardier helyett egy 40 éves Tupoljevet vegyenek, mert nekünk jó a 40 éves metrókocsi is.
4. Hagyjuk a vezírre, hogy döntsön repülési kérdésekben (is)!

Ne csak mindig a lengyeleknek legyen szerencséjük!