Szubjektív kalauz kivándorlóknak, második rész.

Kérj elnézést!

Elnézést kérni akkor is, ha más a hibás NEM a bűnösség beismerése, hanem a még ki sem alakult konfliktus elsimításának legudvariasabb módja. Elnézést kérsz idegenektől, akik ráléptek a lábadra, mégpedig ugyanazért, amiért a csajnak azt mondod, hogy te jöttél korán - pedig ő késett.

A 'sorry' a legegyszerűbb módja a konfliktus ki-sem-alakulásának. (És ne is gyűjtögesd csendben a sérelmeket, mint egy kiéhezett, elégedetlen háziasszony...)

Az ellenvélemény NEM ellenséges gesztus

Tudom, hogy nálunk az oviban is azt tanították, hogy ha más véleményen vagyunk, akkor már eleve valamit rosszul csináltunk, de ez nem igaz. De emiatt soha nem tanultunk meg konfliktust kezelni. Legalábbis nem tárgyalásos úton.

Az egyetemen is ismeretlen volt a teljesen egyszerű és ártalmatlan 'debating society' bármilyen formája és a mai napig képtelenek vagyunk a helyén kezelni egy ismerősünk másikoldaliságát. Aki kiejt a száján egy másikoldali buzzword-ot, az agyatlan zombi, akit jobb azonnal kiközösíteni, szólni sem szabad hozzá, legfeljebb akkor próbáljuk meg elkeseredetten visszatéríteni, ha előzőleg a barátunk volt. Ha az sem lett volna, elzárkózunk tőle és befogott füllel énekelünk valami hangosat.

Pedig mindenki jót akar, csak másképp. 

A minap rájöttem, hogy ha már odaát vagyok, nem kívánok majd többé lobsterkedni. Ezért ezzel a poszttal - korábbi tervemmel ellentétben - nem várok addig.

Szubjektív kalauz kivándorlóknak, azaz mit ne vigyél magaddal, ha úgy döntöttél, hogy lelépsz.

In máj kántri

Ez minden keleti bevándorló default mondata. Valamiért fontosnak tartja, hogy hosszasan magyarázzon minden egyes élethelyzetben, hogy náluk van keverőcsap és milyen a jegyellenőrzés a buszon és hogy náluk mit és hogyan esznek karácsonykor - és a szomszéd faluban meg egy kicsit mást...

Persze, az emberek szoktak kérdezni. Főleg udvariasságból. És ez nem sértés, hanem ud-va-ri-as-ság. Tudd, hány szót pazarolhatsz a válaszra anélkül, hogy valakit untatni kezdenél. És nem, ez nem az érdeklődés hiánya, hanem small talk. Small talk nélkül még bunkóbb lenne a világ.

Persze, tudom, te azért magyaráztad a tört angoloddal 20 percig a locsolódást (We water the women so that they don't ...ööö... dry out.), mert tényleg annyira kérdezték és igenis tudni akarták. Okés. De maradjunk annyiban, hogy hacsak nem egy néprajzkutatóval találkozol, elég lesz annyi, hogy 'körbejártuk a csajokat és jó buli volt'. Te sem vagy kíváncsi rá, hogyan élte meg a falklandi háborút és milyen rossz volt, mikor nem futotta a legmenőbb cuccokra. (Különben is, azonnal elkezdenél arcoskodni, hogy 'Szegénység? Arról semmit nem tudsz! Én a vasfüggöny mögött nőttem fel...')

Szóval húsz perc magyarázkodás után az egész húsvét-sztoridból annyi marad majd meg neki, hogy

1) megint egy közlésmániás káeurópai

2) folklór, na és?

Három olyan dolog, ami kelet felé haladva egyre jobban érződik - és egyre nagyobb bunkókat eredményez. A teljesség igénye nélkül.

1. Jóvanazúgy!

Még jó, hogy csak egymástól akarunk jobbak lenni, nem pedig igazán jók. Mert ha igényesek akarnánk lenni, nagy bajban lennénk. Talán már nem is tudjuk, hogy kell azt. 

Hallottad már a szabót olyasmit mondani, hogy jóvanazúgy, majd ne tessék benne leülni? Vagy hogy nem kell abba bélés, majd ne tessék levenni? Láttál már szakit a vállát vonogatni, hogy ez az ablak tényleg nem nyílik, használd inkább a másikat, vagy a bejárati ajtót? Hogy a szélére már nem maradt csempe, majd húzd oda a mosógépet?

Észrevettem ám, hogy a rohadtmocsok, hogy mersz lelépni, mikor én akarlak kifacsarni, jogom van hozzá - retorikát leváltotta a  legalább gyere vissza utána, jó? Valahogy úgy képzelem, hogy a vonatkozó nemzetiminisztérium morning meetingjén körbeálltak a kollégák és miközben kiverték egymásnak, meggyőzték egymást, hogy ez majd egész biztosan megállítja az elvándorlást. Ahogy azt Móricka elképzeli.

Egyensugarú politikus zsigeri reakciója egy valódi (azaz nem általa kreált) problémára, hogy bizottságot hoz létre, biztost nevez ki, önt rá egy kis pénzt (ha van), és atyai büszkeséggel nézi, ahogy a bizottságközeliek széthordják. (Majd visszaosztanak neki.)

Szóval mélyen érintett kormányunk itthon tartaná a fiatalokat, és ehhez legmegfelelőbb módszernek az tűnt, hogy felelősöket nevezett ki, akik késlekedés nélkül roadshow-ra indultak.

"Die einen nennen's Enttäuschung under werden ärmer, die anderen nennen's Erfahrung und werden reicher."

Egyszer egy ismerősnek azt ajánlotta a doki, írja le, mi bántja. Rendezze az érzéseit, ilyesmi.

Nekem ezt felesleges mondani, bizonyítottan grafomán vagyok. Rég tudom, hogy a dolgok leírásának sok előnye van:

1. Tisztázza, hogy végülis mi történt. Nem módosulhat a múlt attól függően, hogy kinek mesélem és mit akarok kihozni belőle.
2. Rendet rak a fejedben. Ad egy narratívát a múltnak és az érzéseknek - még akkor is, ha kicsit több ésszerűséget képzelünk bele utólag, mint a valóságban volt.
3. Leírva sokkal jobban látszik, hogy mi az: egy átlagember átlagos problémája, amit azért fújtam fel akkorára, mert velem történt meg. Másokat hülyének néznék, ha ezen rugóznának. Sőt, tanácsokat is adnék.

Nevezett ismerősnél azonban válás lett a dologból. A hölgy ugyanis nem csupán leírta az érzéseit, a sérelmeit és a vádjait, de szabályos kis levelet rittyentett. És ha ez nem lenne elég (az ilyen írásokat magának írja az ember), onnantól minden este felolvasta egyszer-kétszer a kedvenc részeit a férjének. A levél szerepelt a válóokok között.

Szokták mondani, hogy a múltból tanulni kell és hogy a múlt megértése sokat segít. Elméletben, ja.

Amiért Kaczyński gépe is lezuhant: mert senki nem mert beszólni a főnöknek. 

Tudományosabb nevén: Power Distance Index

Ha így történt, ha nem, ez most részletkérdés. De ha a gépen utazó politikusnak akkora arca van, hogy még a pilótát is leugatja repülésbiztonsági kérdésekben, akkor bizony súlyos hiba van a rendszerben.

A probléma forrására Geert Hofstede elmélete világít rá. A Power Distance Index lényege, hogy egyes közösségekben mennyire fogadják el a tagok, hogy egyesek tekintélyesebbek, kiváltságosak és hogy ők parancsolnak.

Ha nagyon beletörődünk (vezérkultusz), akkor nagyobb távolság alakul ki az egyes vezetési szintek között. A vezér szava evangélium. A vezetők mindenki fölött lebegnek, mint egy héliumos lufi, aminek még zsinórja sincs, amit nem lehet többé lerángatni. A hatalomgyakorlás autokratikus és paternalista.

A vezérkultusz (magas Power Distance Index) veszélyes.

A légikatasztrófák vizsgálatakor vették észre, hogy többnyire nem a mechanika, hanem emberi hiba okozza a bajt. Az is kiderült, hogy bizonyos nációk pilótái statisztikailag többet hibáznak. A pilóták képzettsége vagy morálja között nincs különbség, a dél-európai és ázsiai gépek valahogy mégis gyakrabban zuhantak le. Mi lehet az ok?

Nem arról van szó, hogy ahol beleugatnak a pilóta dolgába, ott kolbászból van a kerítés. Mindenhol a pilóta mondja ki a végső szót. De nem mindegy, mernek-e szólni az alantasai, ha valami aggasztja őket. És az sem mindegy, mikor.

Emitt olvasható két példa a pilótafülkében lezajló magas PDI-faktorú beszélgetésekre. Mindkettő katasztrófával végződött.

Egyszer már rugóztam azon, hogy minden önszolgáló nemzeti mítosz ellenére a magyar alapvetően nem szabadságszerető nép. Sokkal inkább gyáva. Arról is volt szó, hogy a látványos hisztik és melldöngetés sosem a cél elérését szolgálja, hanem hogy elmondhassuk magunkról: mi megpróbáltuk. De tervünk sem volt győzelem esetére.

Mindenki ismeri a viccet, amikor az idegent körbevezetik a pokolban. Az idegen lát egy üstöt, körülötte villás ördögök őrködnek és visszadobják, aki megpróbál kimászni. Kérdi, kik azok, a vezetője mondja, hogy hát az olaszok. A második üst mellett nem áll senki, csak egy felirat, hogy tilos kimászni. Az idegen megtudja, hogy azok a németek. Nekik nem kell őr. A harmadik üst mellett még felirat sincs. A benne ülők rezignáltan tűrnek. Nagy lehet az önfegyelem, ha még felirat sem kell nekik - mondja az idegen. Egy frászt - válaszolja az idegenvezető. Azok a magyarok. Ha az egyik megpróbál kimászni, a többi visszarántja.