Mindenkinek megvan, ahogy a huszon-harmincasok egy idő után 'kikopnak'. A társaság túl fárasztó, a szombat este pihegésre van, inkább nézi, mit szán neki aznap a tévé, de kimozdulni jajnemár. (Tudom, te választékos otthonülő vagy, és igényesen letöltött filmeket nézel. Értem.)

Ha felhívsz valakit és aznap estére javasolsz valamit, az ég szerelmére, nem ismerheti be, hogy ráér! Mert az azt jelentené, hogy...ráér. Két-három hétre előre kapsz időpontot - és menet közben azt is lemondja, vagy átteszi inkább délután fél ötre, hogy fél hatkor indulhasson haza. Egyszer valakit megkérdeztem, hogy a ma miért nem jó, mire elgondolkodott, majd elröhögte magát, hogy így kimondva már nagyon hülyén hangzik, de tulajdonképpen eltervezte, hogy aznap fog porszívózni.

Ez az állapot gyakran egybeesik a becsajozás/bepasizással.

Pontosan tudom, mitől mennek a falnak az abortusz-ellenesek. Azt látják, hogy egy senem tehetséges, senem különleges kislány "többre" tartja magát, és közben elszalasztja a lehetőséget, hogy legalább átlagos családanya legyen. Hogy legalább annyi hasznosat tegyen, hogy bedolgozza magát a következő generáció talapzatába. Hogy legalább valaki eltartsa, ha öreg lesz (de ugyanilyen tehetségtelen).

Nekem mindig problémáim voltak a magától értetődő dolgokkal. Minden "magátólértetődőség" valami ordas nagy sumákságot hivatott eltakarni. Afféle mindent kitakaró "CSAK", amit a pofádba tolnak, hogy véget vessenek a vitának. Miérteknek nincs helye, mert különben...

Ilyen ordas nagy aljasság, hogy "a család az család".

Más szóval "csak".

A család azt ígéri, hogy juttat az erőforrásaiból, miközben vesz magának a tiédből. A család egyeseknek a pióca, ami rajtuk élősködik (de-azért-szeretem és jaj-nem-szabad-bántani-őket-mert-a-család-az-család). Másoknak pedig a terep, amin kiélhetik a geciségüket, ahol kipanaszkodhatják magukat, ahol sajnáltathatják magukat - és senki nem fordít hátat és sétál el. Ahol beleugathatnak mások életébe, tudatosan elbaszhatják a kedvét, kritizálhatják a döntéseit, elbizonytalaníthatják - mindezt csak a saját szórakoztatásukra.

Az igazán hardcore piócáknak a családban, a karácsonyi vacsora évi 2-3 órája az az időablak, amikor be kell vinniük az összes aljas mélyütést, ki kell fejezni minden igényüket az idődre, szeretetedre, egyéb erőforrásaidra, és mindenkivel ki kell mondatniuk, hogy nekik van igazuk. Meg hogy "szeretlek". És annyi panaszkodást kell belesűríteni ebbe a kis időbe, amennyit csak lehet. Szinte már sajnálom őket. Komolyan készülniük kell, és ezt meg is teszik.

A karácsony az, ahol a legjobban be lehet vinni az ütéseket, hogy miért-nem-vagy-már-párban, meg hogy mikor-házasodtok-már, hogy miért-nincs-még-gyereked, meg hogy  miért-nincs-még-több-gyereked, vagy hogy miért-van-annyi-gyereked. Vagy csak szemforgatva sóhajtozni, hogy jaj-de-jó-lenne-már-egy-unoka.

Megvan már, vagy mondjak még?

"(Bezzeg) a szomszéd Pistike rendszeresen ad haza a családnak."

"(Bezzeg) a Gézuka rendszeresen látogatja az anyukáját." (Nem.)

"Jaj, ne haragudjatok, hogy ilyen lapos lett a sütemény, de nem telik libazsírra a kis nyugdíjamból, örülök, ha ennyit tudok adni."

"A nővéred férje már másodpilóta."

"Bezzeg a mi időnkben a fiatalok..."

Egyáltalán, mit jelent az, hogy "a család az család"?

Hát azt, hogy "CSAK!"

Van itt egy nem túl épületes és totálisan értelmetlen kollázs a díványról. (Cikknek inkább nem nevezném, de már az "írást" is túlzásnak érzem.) Meg persze ott vannak a prüszkölő kommentelők. A kollázs olyasmiről prüntyög, hogy szinglik karácsonykor szenvednek, kissé megbolondítva egy költekezős utóízzel (szinglik  karikor költekezésbe fojtják fölös pénzüket, amit a pelenkán spórolnak) - és a kettő közül végül egyik sincs kifejtve, még a dívány standardjai szerint sem.

Na szóval. Család. Meg hogy a család az olyan magától értetődően szereti egymást. Minden tagja minden más tagját. És ha összehozod őket, akkor bárgyún mosolyogva szeretik egymást intenzíven az asztal körül.

Most komolyan. Senki nem veszi észre, hogy ez messze nem az alapállapot, hanem a ritka kivétel? Ki mer először szólni, hogy a király meztelen? 

A seggfejség isteni joga

Egy átlag családtag sajnos úgy gondolja, hogy mivel a családon belüli szeretet (különös tekintettel az anya-utód relációra) automatikus, ezért aztán azért már a világon semmit nem kell tenni. Magyarán a családtagnak automatikusan a seggünket mutatjuk, mert az ő szimpátiájáért ugye már nem kell megdolgozni. Családtag nem menekülhet el, mert a vér kötelez.

Ezt megtetézik azzal, hogy felelmegetik az undokság isteni jogát, vagyis hogy "az embernek néha kell, hogy leengedjen". Ez a leengedés pedig valamiért azt jelenti, hogy aktívan bunkónak kell lenni a másikkal, őt korlátlanul nyaggathatjuk, vele lehet követelőzni és neki lehet osztani az észt, hogy hogyan élje az életét. Legyen ő is katona, mert nekem is milyen jót tett már, szüljön ő is, amikor én szültem, mi az, hogy még nincs stabil párkapcsolatod, diplomád, stb. Mindenki képzelje ide a saját nyaggatókórusát.

A fenti két félreértés pedig toxikus elegyet alkot.

1) Ha néha nem lehetek barom, akkor felrobbanok a bennem szorult rosszindulattól,

2) ezt pedig csak a családdal tehetem meg, mert mindenki más faképnél hagyna ezért a viselkedésért.