Egy diktatúrát pedig túlélni.

7 milliárd 371 millió ember él a Földön. Mire ezt leírom, 1000-rel megint többen leszünk.

Mindenkinek pontosan egy élethossznyi ideje van – és sehol nem tanítják, mit kéne vele kezdeni. Csak pótcselekvések vannak. A társadalmak standard válasza erre a problémára  az, hogy élethosszig lekötnek olyan dolgokkal, amit nem te választasz. Vagy még nem választasz.

Így a valami rossz elkerülése mozgásban tart akkor is, ha magadtól nem mozognál semerre. A mozgás pedig mozgás, ugyebár, tök mindegy, hogy belső a motiváció, vagy külső.

Ez tévedés.

Rengeteget írok arról, hogy egész társadalmak épülnek pótcselekvésekre. Minél hamarabb, mielőtt az egyed felnőne (olyan 30 évesen) és informált döntést hozhatna, tessék őt beledumálni

1. egy tartós, monogám párkapcsolatba, hogy saját vágyai ellen küzdjön egész életében. (Vagy amikor azt nem, akkor a partnere ellen.)
2. összeköltözéssel, hogy kevesebb helyet foglaljon. (És soha ne lehessen egyedül.)
3. gyerekvállalásba, hogy onnantól kényszerpályára kerüljön, és ne tudja visszacsinálni az első kettőt.
4. hitelfelvételbe, cserébe azért, hogy indoktrináltuk a saját világnézetünkkel, megtanítottuk úgy gondolkodni és azt hinni, amit mi. Meg hogy mi mindent nem lehet. (Mert nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a lehetőségeket ismertetjük és aközött, amikor a korlátokat soroljuk.)

Életed nagyobbik részét pótcselekvésekkel, mások igényeire, basztatására és véleményére reagálva töltöd. Valami elől menekülsz, kijelölt célokért mozdulsz, így sosem kell gondolkodnod, hogy magadtól mennél-e egyáltalán. És ahogy a vélemények se mélyülnek sehová az istennek se, mindegy, mennyit vitatkozunk róluk, úgy a pótcselekvések sem juttatnak semmivel sem közelebb a megoldáshoz.

A szabadsággal élni kell, de egyszerűbb lelkek továbbra is úgy tekintenek rá, mint az elnyomás hiányára és bután néznek, hogy akkor most mit kezdjenek vele. Valami tartalommal márpedig fel kéne tölteni.

Egy szabad világban élni kell. Egy autokráciát túlélni. Napról-napra.

Újabb mélyponthoz érkezett a Lobster vs Píszí csörte.

Kiderült ugyanis, hogy ha hülyeségnek nevezek egy hülyeséget, azzal megsértem a "hülyeséggel élőket". Hadd idézzem, mert ennek minden karaktere kincs:

"St*pid is ableist."

Mert ugye vannak fogyatékkal élők, süketséggel élők, mentális problémákkal élők - logikus, hogy vannak hülyeséggel élők is. A logika kifogástalan, én készséggel elismerem.

Kövesd a parancsot és keresd a hierarchiát - és a gonoszság kialakulása garantált.

Az emergence komplex rendszerek kialakulását vizsgálja. Hogyan jönnek létre és ehhez milyen apró és egyszerű szabályokat kell követniük a tagoknak. Hogy példul a sűrű rajban repülő madarak miért nem ütköznek össze. 

Arra jutottak, hogy komplex mentális erőfeszítés helyett mindegyik madárnak csupán egy vagy két dolgora kell odafigyelni, hogy a rendszer megmaradjon. Például hogy mindig középen legyen a két mellette repülő madár között és hogy tartsa az előtte repülő sebességét. (A szélső madárra gondolom más vonatkozik.) 

A gonoszság nem ördögi, hanem nagyon is banális. Egyetlen, ártatlan szokás elég ahhoz, hogy következetes betartásával hosszú távon iszonyú gonosz dolgokat hajtson végre valaki. 

Ki az aki még nem próbálta, milyen a lefokozás? Amikor alacsonyabb intellektuális kihívással szembesül, mint amihez szokott?

Mondjuk a katonaságban.

Vagy amikor egyetemistaként napközben deriválsz, esténként meg árufeltöltőként dolgozol, ahol az érettségizett üzletvezető nem hiszi el, hogy képes vagy mindig néggyel osztható számú terméket kitenni a polcra.

Vagy ha valaha kénytelen voltál elvállalni olyan melót, aminél láttál már nagyobb kihívást is. Egyik nap még fél tucat ember helyett hozol döntéseket, másnap a főnököd nem bízik benne, hogy képes leszel minden borítékot pont a közepén összekapcsozni.

És egy idő után tényleg gondot okoz majd.

És ha ez így megy egy ideig, hozzázsugorodsz a feladathoz és egy szép napon meg fogsz ijedni, amikor a nagyob borítékot is rád bízzák és őszintén megfordul a fejedben, hogy mi van, ha elrontod.

Tényleg szükséges magyarázni, mi történik, ha hülyének néznek és úgy kezelnek?

Vagy vegyünk egy másik példát, amikor valaki "emlékeztet rá", hogy te ehhez nem értesz, mielőtt kérdezne

Volt egy kísérlet (pdf), ahol azt vizsgálták, hogy hogyan teljesítenek a nemek egy matek teszten. Ahol a teszt előtt rákérdeztek az illető nemére, ott a nők sokkal szarabbul teljesítettek. Emlékeztették őket a sztereotípiákra a nőkről és a matekról. (És akkor még a cinkelt magyar tankönyvekről nem is hallottak a kutatók, ahol a tankönyvszerző is sztereotípiákból tájékozódik.)

De ezt használja ki minden politikus is, aki előbb jól a frászt hozza rád (félsz a rezsitől, te szegény? - gonosz terroristák akarják a véredet, stb.) aztán amikor a félelemtől és aggodalomtól már kellően meglágyult az agyad, mond valami olyasmit, amit azzal a híres józan eszeddel sosem hinnél el. De amikor be vagy fosva, el akarod hinni.

Szóval megint kérdem: észrevetted már, hogy az emberek elhülyülnek, ha hülyének nézik őket?

Akkor ezt most állítsd szembe azzal a meggyőződéseddel, hogy szerinted mindenki hülye és hogy ez ellen semmit sem lehet tenni.

Akarod tudni, hol tartasz?

Ha mondjuk 30 éves vagy, akkor eddig mintegy 12 évet töltöttél felnőttként.

Az előtte lévő részt nem számítom be. Sehová nem igyekeztél, minden egyértelmű volt, felelősség egy szál se, döntéseket az életedről aligha hozhattál.

De ez a 12 sem teljesen felnőtt. Most nem csak azért, mert kitolódik a felnőtté válás (pdf), de például az egyetemi évek még minimum a felkészüléshez sorolódnak. És akkor még konzervatív voltam.

Szóval akkor eddig mondjuk 7 évet töltöttél felnőttként, ha minden ütemesen ment.

7 évet. Előtted mennyi van még? Mondjuk 50.

Akkor a 87.72% még előtted van.

Tényleg az utójátékkal akarod tölteni?

Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.

"Prolonged boredom is not tenable as a position: sooner or later it is transformed into feelings that are acutely more painful, of true pain; this is precisely what's happening to me."

Michel Houellebecq: Whatever

Sosem értettem, miért hisszük, hogy az unalom a tovább várakozástól majd elmúlik. Ha az unalom tud olyan erős lenni, hogy az már fáj, azt miért pont még több tétlenség orvosolná?

De van rosszabb, mint az értelmetlen meló. Ha unod a munkád, arra még mondhatod, hogy ezért fizetnek, de mi van, ha a magánéletedről érzed ugyanezt? Mi van, ha a párkapcsolatodról derül ki, hogy szenvedsz tőle? Holott annak kéne lenni a jutalomnak a nap végén? Az egész értelmének, bármi legyen is az.

Vagyis miért gondoljuk, hogy egy kihűlt kapcsolat egyszer még megjavul, csak még tovább kell várni?

Mert egy naiv, szép lelkű, romantikus lény úgy gondolja. És mi szeretnénk azok lenni. Egy realista viszont látja, hogy ez már csak lefelé mehet és kilép a kapcsolatból. Mi nem szeretnénk kilépni. Mi egyszerre szeretnénk széplelkű romantikusok lenni és a kapcsolatban is bennemaradni.

De ha az unalom ellenére benne maradunk a kapcsolatban, akkor cinikus dögök vagyunk, akik lemondtak egy boldog párkapcsolatról a változatlanságért cserébe. És mi nem akarjuk bevallani, hogy cinikusak vagyunk. Így marad az önáltatás. Azt mondjuk magunknak, hogy olyan romatikusok vagyunk, hogy még a kihűlt levesben is látjuk a lehetőséget. A légköri nyomás speciális változásával például még visszamelegedhet. Még visszafordulhat az entrópia.

És várunk tovább, türelmetlenül, hátha jön egy pont, ahonnan nincs visszaút, és onnantól majd a körülményekre foghatjuk a tétlenséget.

Mert a tétlenség valamiért soha nem bűn. Azért nem lehet senkit megszólni. Az egy vastag páncél - ami a várakozástól lesz egyre vastagabb. Ha támadják az egész társadalom melletted áll. Tétlenségért még senkit nem közösítettek ki. Tettekért viszont nagyon gyakran.

Ha bármit is teszünk, azzal kiprovokáljuk a kritikát. Ráaádsul odaveszne az a sok év, amíg a tétlenségünket hízlaltuk. Az összes fájdalmas befektetésünk az unalomba. Mind odalenne, ha egyszer csak kiderülne, hogy mi eseményeket akarunk. Mi élni szeretnénk.