FELNŐNI: Amikor már nem azt mondod, amit gondolsz, hanem azt, amit (szerinted) a másiknak hallania kell (tőled) ahhoz, hogy azt gondolja, amit (szerinted) gondolnia kell ahhoz, hogy azt tegye, ami (szerinted) az érdekedben áll. 

A minap tudomásomra jutott, hogy egyik ismerősömnek a barátnője is olvassa az emailjeit.

Ezen kellőképp kiakadtam és gyorsan papírra is vetettem néhány reflexiót - mintegy 20-25 oldalt, úgyhogy mostanában ennek a különböző részeit lesztek kénytelenek eltűrni. Ahogy az lenni szokott, a gondolatmenetem erősen spekulatív, gyakran repetitív, cserébe olyan cirkuláris, hogy könnyű beleszédülni. De ahogy a mondás tartja: ha van egy Lobstered, nincs szükséged centrifugára.

Hölgyeim és uraim, köldöknéző rovatunk következik, amelyből megtudják, mit jelent a 'szeretlek', miért érzed, hogy valami nem stimmel a zéletrendjével, és miért nem bocsánatos bűn a félelem.

De mindenekelőtt elmondom egy régi vesszőparipámat. Hogy tudniillik mik is valójában dédelgetett szokásaink. Különös tekintettel a párkapcsolatban felvett és megkeményedett rutinunkra.

Szokások

Amiről most beszélek, az a napi rutin, a mindenki által ismert preferenciáda, az apró kis dolgok, amiket vagy öntudatlanul sajátítasz el, vagy egy nagy optimalizálás keretében alakítasz ki. De különbség nem nagyon van a kettő között, mert ha egyszer a fejedre nőnek, nehéz lesz tőlük megválni. És nem csak azért, mert tehetetlen vagy velük szemben. Mert ha változtatni akarsz, akkor már erősebb vagy náluk. Hanem azért, mert mások is elvárják, hogy mostantól mindörökké ugyanígy maradj. Mert már erre az énedre építettek, mert már úgy szerepelsz a kalkulációjukban, hogy te ez és ez vagy, akire így számítanak, nem máshogy.

Különösen felerezsizős párkapcsolatban erős ez a probléma.

"Miért a teszkósat veszed? A finomabbik étbevonó akciós."

"De az drága."

"De most csak 150, a teszkós meg 200."

"De a teszkós olcsóbb."

Ismerős? Nem, nem egy idióta mondta ezt. Volt neki egy diplomája, igaz, nem számokkal foglalkozott.

Ebben önmagában semmi nem lenne, sokan vannak, akiket a számok nem zavarnak. A valóság-tagadás nálunk népbetegség. Ott van mindjárt a pénzügyminiszterünk.

“It is not a case of choosing those [faces] which, to the best of one’s judgment, are really the prettiest, nor even those which average opinion genuinely thinks the prettiest. We have reached the third degree where we devote our intelligences to anticipating what average opinion expects the average opinion to be. And there are some, I believe, who practice the fourth, fifth and higher degrees.”

(Keynes, General Theory, 1936)

Van különbség aközött, hogy a saját véleményedet formálod épp, vagy másokét próbálod kitalálni.

Hogy azt kérdezed magadtól, hogy "Mit gondolok erről?" vagy hogy "Mit kell gondolnom erről?"

Ha nem tudod miről beszélek, az azért lehet, mert a kettő közül valamelyiket még sosem próbáltad.

Egy csomó humanoid a permanens duplagondol állapotában létezik. Nem az érdekli, mi a jó, hanem hogy mások mit gondolnak annak. Nem tudná megmondani, mi ízlik jobban, csak ha látja az árcédulát, vagy ha csinál egy gyors mentális kalkulációt, hogy vajon mit szeret valaki, aki ugyanabba a rasszba, nemzetbe, korcsoportba vagy motorosklubba tartozik, mint ő. (Ún. elsődleges identitásképző tényező - körülményektől függően változó, hogy mikor melyikhez sorolja magát.)

Nem tudja, ki ő, csak azt hogy kinek látszik. Nem tudja, ki akar lenni, csak hogy kivé kéne válni a környezete szerint. Nem tudja, milyen nőt akar, aztán meglepődik, mikor nem azt kapja.

Semmi nem bátorít arra, hogy saját véleményt alkoss bármiről. Olyan ez, mint a sajt vágyak, a saját érdekek és a saját személyiség. De mindenkinek van véleménye arról, hogy mit szeretne neked.

Aztán persze ott van a reflexivitás: a puszta várakozások képesek változtatni a bekövetkező eseményeken. Úgyhogy kipuhatolni mások vagy a többség véleményét nem kerülhető el. A sajáto vélemény (érdek, akarat, személyiség, etc.) kialakítását ellenben el lehet kerülni, még akkor is népes társaságban maradunk.

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)? 

Közhely, hogy a mai miniszterelnök erősen paternalista politikus. Hogy a hatalom bebiztosításának és megerősítéseének mindennél magasabb prioritása van számára és hogy eszközeit tekintve tökéletesen cinikus. De szerintem nem volt ez mindig így.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk, csalódnia kellett a választókban.

Vigyázat, ez egy nagyon szomorú történet lesz.

1968. május 2-4.
A Budapesti Rendőkapitányság tájékoztatója a beat-hippi jelenségről és a bevezetett rendőri intézkedésekről

T Á J É K O Z T A T Ó

a hippie jelenségről és az eddig bevezetett rendőri intézkedésekről.

A fővárosi rendőri szervek 1968 elején, de különösen március és április hónapokban találkoztak a hippie-jelenséggel, melynek lényege, hogy egyes fiatalok - esetenként csoportokba verődve - feltA»nő öltözködésükkel (többszörösen foltozott farmernadrág, virágos, színes ingek, egyeseknél - főleg angol nyelvA» - jelvények) és magatartásukkal tetszelegnek és hívják fel magukra a figyelmet.

A fővárosban felbukkant hippie-jelenség elferdült vetülete az amerikai, angliai és franciaországi beat-hippie mozgalomnak. Amennyiben elterjed, veszélye abban áll, hogy a nyugaton jelentkező - néhány vonatkozásban pozitívként is értékelhető (háborúellenesség, behivatási kötelezettség megtagadása, a fennálló társadalommal szembeni sajátos ellenállás) mozgalomból - elsősorban a munkakerülés, a szexualitás felfokozása, ferde hajlamok kifejlesztése, kábítószer-élvezet (LSD) kerülne át hozzánk.

Adataink szerint a fiatalok túlnyomóan nagy része nem tudatosan, hanem inkább kedvtelésből, szórakozási igényének sajátos kiélése érdekében fordul e jelenség felé. A veszély elsősorban abban jelentkezik, hogy politikailag zavaros és ellenséges beállítottságú elemek, büntetett előéletA» fiatalok, volt galeri vezérek és hangadók igyekeznek maguk köré gyA»jteni a tájékozatlan, a jelenség lényegét nem látó fiatalokat.