A minap tudomásomra jutott, hogy egyik ismerősömnek a barátnője is olvassa az emailjeit.

Ezen kellőképp kiakadtam és gyorsan papírra is vetettem néhány reflexiót - mintegy 20-25 oldalt, úgyhogy mostanában ennek a különböző részeit lesztek kénytelenek eltűrni. Ahogy az lenni szokott, a gondolatmenetem erősen spekulatív, gyakran repetitív, cserébe olyan cirkuláris, hogy könnyű beleszédülni. De ahogy a mondás tartja: ha van egy Lobstered, nincs szükséged centrifugára.

Hölgyeim és uraim, köldöknéző rovatunk következik, amelyből megtudják, mit jelent a 'szeretlek', miért érzed, hogy valami nem stimmel a zéletrendjével, és miért nem bocsánatos bűn a félelem.

De mindenekelőtt elmondom egy régi vesszőparipámat. Hogy tudniillik mik is valójában dédelgetett szokásaink. Különös tekintettel a párkapcsolatban felvett és megkeményedett rutinunkra.

Szokások

Amiről most beszélek, az a napi rutin, a mindenki által ismert preferenciáda, az apró kis dolgok, amiket vagy öntudatlanul sajátítasz el, vagy egy nagy optimalizálás keretében alakítasz ki. De különbség nem nagyon van a kettő között, mert ha egyszer a fejedre nőnek, nehéz lesz tőlük megválni. És nem csak azért, mert tehetetlen vagy velük szemben. Mert ha változtatni akarsz, akkor már erősebb vagy náluk. Hanem azért, mert mások is elvárják, hogy mostantól mindörökké ugyanígy maradj. Mert már erre az énedre építettek, mert már úgy szerepelsz a kalkulációjukban, hogy te ez és ez vagy, akire így számítanak, nem máshogy.

Különösen felerezsizős párkapcsolatban erős ez a probléma.

A szokás egy olyan fül vagy fogantyú (handle), amit te magad növesztesz - aztán felajánlod, hogy így lehet fogást találni rajtad. Megismerni téged, megérteni, vagy megtalálni. Így lehet téged kezelni (handle - a szó összes értelmében).

De hiába növeszted te magad ezeket a szokásokat - praktikus okokból vagy ízlésed okán - mégis a végén ők birtokolnak téged (aka. "szokások rabja"). Legfőképp azért, mert hát számonkérik őket.

Biztos ismerős a kérdés, hogy miért csinálsz ma valamit másképp, mint szoktál. Vagy a megjegyzés, hogy "nahát..." te most valamit másképp csinálsz. Vagy amikor nyugtázzák, hogy észrevették ám. És biztos az is ismerős, hogy azt kívánod, bárcsak ne tették volna. Fogalmad sincs, miért de kellemetlen egy ilyen megjegyzés. Akkor én most nevet adok neki.

Mert az ilyen megjegyzés - akármyilen szeretetteljes vagy elismerő köntösben jön is - igazából egy figyelmeztetés. Ne feledd, hogy figyelünk. Észrevettük, hogy letértél egy útról - ha mégoly csekély mértékben is - és nem nézzük jó szemmel. Tudod, hogy tudjuk. Ne hidd, hogy nem vettük észre. Tessék mentegetőzni. Mondj egy kifogást és ismerd el, hogy vétettél.

És miért fontos ez? Egyáltalán miért fontos, hogy azon az úton haladj tovább, azokat a szokásokat ismételgesd, amiket te magad választottál egykor? Hát mert a szokásoktól való eltérést a változásod jelének tekintik. A változást pedig ijesztőnek. A szokásoktól való eltérést pedig figyelmeztető jelnek. És többnyire joggal.

A belső változás ugyanis gyakran egy ilyennel kezdődik. Te még csak annyit veszel észre, hogy a tököd kivan ugyanazzal az útvonallal reggel a munkába menet. Az a leggyorsabb, meg minden, de akkor is unod. És valamiért ingerült vagy tőle. Apróság, amiből egy egész új élet iránti igény is képes kibontakozini. Mert ha új útvonalat választasz, holnap akár új ruhatárat is vásárolhatsz, de akkor már lehet, hogy máshol akarnál dolgozni és igen, lehet, hogy a párkapcsolatoddal a leszámolnál. Na, ezt érzi mindenki ösztönösen, ha egyik nap elkezdesz edzeni járni vagy szokásoddal ellentétben nem hallgatsz rádiót a reggeli közben.

Egy tapogatózó első lépést azonban nem szeretünk a világ tudomására hozni. Lehet, hogy a szokás ignorálása valóban csak egy tétova próbálkozás egy másik irányba, de lehet hogy nem. Lehet, hogy nem is tudatos. De még ha az is, nem akarjuk mások orrára kötni. A változás pont nem arról szól, hogy szeretnénk, hogy figyelemmel kísérjék a tapogatózásunkat. Főleg mivel még nem döntöttünk el semmit.

Fenn akarjuk tartani a bizonytalanság jogát, még nem tennénk le a régiről, talán nem is utáljuk annyira, de semmi kedvünk azonnal elköteleződni egy új szokás mentén. A ránk irányuló figyelem viszont elköteleződést vár - namivanmár, találd ki végre, mit akarsz! Megkövetelik, hogy minél előbb add a kezükbe a következő pórázt önmagadhoz. Nem tolerálják sem a változást, sem a bizonytalanságot. A válaszútnál ácsorgást a tévedés jelének nevezik és hülyének érezzük magunkat tőle. Ezért semmiképp nem szeretnénk beszámolni róla.

Na, ezért szólnak, hogy maradjunk csak szépen a vonal mögött. Figyelmeztetnek, hogy tartozunk nekik valamivel.

Azzal tartozunk nekik, hogy továbbra is ellátjuk a funkciót, amit betöltetnek velünk. A szerepünket, a csoportban betöltött funkciónkat (gyereknevelés, pénzkereset, napi mosás vagy a lelki szemetesláda funkcióját) Ha egy bizonyos funkciót kimondva vagy kimondatlanul magadra vettél, mindenkinek tartozol azzal, hogy onnantól megbízhatóan be is töltsd.

Mert te az ő életükben egy statikus, változatlan bútordarab vagy. De ők maguk igényt tartanak a változás jogára. Mindenki egyszerű és sematikus, csak én vagyok komplex kicsi hópelyhecske. Ismerős?

A számonkérés, a rákérdezés, a színvallás kikényszerítése pedig mind az elbizonytalanítást szolgálja. Ki akarják kényszeríteni, hogy deklaráljuk, hogy nem, mi ugyan nem változunk, minden marad a régiben, számíthattok a kontribúciónkra. Esetleg többre, mint eddig, mert szégyelljük magunkat. De kevesebbre semmiképp.

Tartozol azzal, hogy ugyanolyan maradj.

Na, ezért is irracionális az életreszóló párkapcsolat. Mindenki tudja, hogy az emberek változnak, mégis úgy teszünk, mintha nem tennénk. Mert életszakaszok vannak. Aki ma összeillik, azok holnap már lehet, hogy nem. De az átmenet alatt mindkettő igyekszik majd visszatartani a másikat a változástól, miközben féltékenyen védi saját jogát a változásra. Mert más változása cserbenhagyás, de a miénk ártatlan és elkerülhetetlen.

A változás megakadályozása, a szokások és a kiszámíthatóan változatlan viselkedés számonkérése tulajdonképpen egy passzív-agresszív támadás. Mindegy, milyen szeretetteljesen jegyzi meg a drága, hogy nahát, ma máshogy parkoltál, ez egyben egy emlékeztető is - és ezt te is tudod. Még akkor is, ha elhessegeted magadtól a kellemetlen érzést, ami teljesen indokolatlannak tűnik.

Pedig te azért borzongsz, mert épp most jelezték, hogy figyelnek. És hogy eszedbe ne jusson tovább menni ezen az úton. Legyen ez csak egy kitérő. Megbocsátjuk, de ismerd el, hogy bűnt követtél el és jössz nekünk eggyel.

A változás, az új emberré válás pedig egy új életszakasz legnagyobb vonzereje.

A szokások kicsike szerepek

A szokások ezen kívül a szerepek alkotóelemei. Egy szokás-komplexum mindig egy elvárás-komplexum eredménye és ezeket külső igényre tesszük magunkévá. Nem mindig kell bármiféle nyomást gyakorolni. Ezek többnyire egy űrt töltenek be, amit magunk még nem tudtunk/akartunk tartalommal feltölteni. Egy viselkedési formát kínálnak oda, ahol magunk hirtelen nem tudnánk mit tenni - de félünk, hogy helytelenül cselekszünk. És ezért hálások vagyunk a szerepeinknek. A kis szokásokért, amiket adnak.

Csak akkor lázadunk, ha valamiért sikerül egy-egy apróbb saját igényt növeszteni valahová - és az valamiért ütközik az elvárásokkal, nem illik a szerepünkbe vagy egyszerűen csak nyugtalanítja azokat, akik már megszoktak minket valahogy. Jelzi nekik, hogy elkezdtünk ébredezni - és alvó embert semmi nem zaklat fel jobban, mint mások ébredése. Minden erejét, kreativitását és a társadalom által számára biztosított egész fegyver-arzenált be fogja vetni ellened. És nagyon sok racionális érve lesz, hogy miért nem helyes eltérni a szokásoktól. És te azokat az érveket fogod majd egyenként cáfolgatni - a valós sérelme helyett. Vagyis hogy sérelmezi, hogy készülsz megtagadni a jól kidolgozott konszenzusos valóság által rád rótt szerepet.

Mondjuk többnyire csak egy másik szerep (házasság, munka, viszony) kedvéért teszel apróbb változásokat, nem annyira komplex önállóvá válásod okán. És mivel egy ilyen apróságot is nehéz kivívni, hajlamosak vagyunk egy ilyen részleges változás után mi magunk is azt mondani, hogy ennyi mostmár legyen elég.

Ja, emitt is a szokásokról értekeznek. Mondjuk arról, milyen hasznosak tudnak lenni marketing szempontból, hiszen könnyebb neked úgy eladni valamit, hogy rászoktatnak egy ártatlan kis szokásra - aztán már magad jársz a termékért. De a fatalizmus mondjuk itt is átjön.

Szóval ezt ne

Márpedig én ragaszkodom hozzá, hogy az otthon az, ahol nem kell játzsanom egyik szerepemet sem. Ahol nem kell megfelelni semmilyen nekem tulajdonított szokásomnak sem - és ahol nem kell küzdeni a szerepeim és a szokásaim rámerőltetése ellen. Amikor senki nem néz kérdőn, ha felállok, aztán mégis visszaülök. Mert senki nem kérdezi meg, hogy mit akartál? Amikor senki nem fűz megjegyzést ahhoz, ha egyik reggel ráállok a mérlegre, pedig nem szoktam. Egyáltalán, ahol nem kell semmit titokban csinálni, hogy elkerüljem a kérdéseket. Amikor felállhatok az asztaltól edzeni és senki nem búgicsál dicsérőleg, hogy milyen szexi vagyok, amikor ezt csinálom, és milyen büszke rám.