Ismered azt a típust, amelyik azzal csajozik, hogy

"Én sohasem bántanék egy nőt."

És egy kicsit sem ijesztő?

A következő pár írásban a passzív agresszióval fogok foglalkozni. Ez az a téma, aminek hatalmas szakértője vagyok és drágán megfizettem minden egyes tudás-morzsáért. 

Az írások szokás szerint nem szólnak azokról, akiről nem szólnak. Ha bármi célom van vele, az az, hogy megpróbáljak nevet adni annak, ami egy nagy csomó embert érint és megmutassam, hol vannak a beépített csapdák. Mert nevet adni fontos.***

A sztori csak ezután jön...

Az állam arról szól, hogy mindenkitől védelmi pénzt szedünk be (adó), hogy aztán a kedvenceinknek kifizessük. Minél többet tudunk szétosztani, annál több mindenről döntünk. És annál kevesebbről dönt, aki azt a pénzt megkereste.

Az állam adóztatási ingere különösen recesszió vagy az uralkodó háborúskodási szándéka idején nagy - bizonyított tény továbbá, hogy minden politikus inkább adóztat, minthogy kiadást csökkentsen.

Ehhez még hozzátenném, hogy ha mégis kiadást csökkent, azt kivétel nélkül olyan helyeken teszi, ahol nekünk is fáj, vagyis a közúti rendőrön spórol, nem a vízfejen, az ápolókon, nem pedig a közbeszerzéseken.

Bármi, amit az emberek előszeretettel és gyakran csinálnak, az hamar az Új Adókat Kifundáló Ügyosztály figyelmének középpontjában találhatja magát.

“I guess you will have to go to jail. If that is the result of not understanding the Income Tax Law, I will meet you there. We shall have a merry, merry time, for all our friends will be there. It will be an intellectual center, for no one understands the Income Tax Law except persons who have not sufficient intelligence to understand the questions that arise under it.”

Senator Elihu Root, 1913

Korábban már írtam, hogy néha olyan érzéssem van, hogy odafönn valaki mindenféle aggregát számadatokat nyálaz és ha valahol nagy volument lát, arra rácsap, mondván:

"Hú, ez mekkora! Ha mindegyikből csak egy kicsit lecsípnék, mennyit is keresnék?"

Kábé mint a kisfiú, aki megálmodta, hogy ha mindenki adna neki egy dollárt az országban, nagyon jól járna - és hát mi az az egy dollár.

Mi az a két forint tranzakciónként?

Miközben Gazdasági Vízsönerink további harácsokon töri odafenn a fejét és a tranzakciós adóval kifeketíti a maradék gazdaságot is, nézzük meg, mégis hányféleképpen lehet megközelíteni az adózás kérdését. Mert az borítékolható, hogy itt nincs vége.

A középkorban a leendő uralkodócskáknak már négyévesen azzal zsibbasztották a kis agyát, hogy bezzeg már a nagyapád, XII. Zebulon is milyen nagy pénisz király volt: meghódította a szomszéd hercegséget.

Nem csoda, hogy kicsi Zebulonkának már hatévesen arra futott össze a szájacskájában a nyál, hogy majd ő is hódít egy nagyot. Különben mihez kezdene a kis életével? Hogy kerül be a történelembe? Mi van, ha kimarad belőle?

Mezei parasztot eközben más problémák kísértették. Hogyan teremtse elő a betevőt - különösen ha a vetés még ki sem tudott kelni, már volt valami herceg-féle, aki arra háborúzott. Hogyan vessen bármit, ha a saját urlakodója meg beránthatja bármikor katonának? Vagy ha az nem, hogyan termelje ki (az évente többször is beszedett) tizedet, hogy az uralkodónak legyen miből zsoldosokat fogadni? 

1960 előtt az emberi szenvedés egyik nagyon is általános formája volt, hogy egy nő élete során 10-20 alkalommal esett teherbe, abból megszült valahányat és túlélte a gyerekkort mondjuk öt. Akármilyen primitív is egy asszonyállat, az még neki is leesik, hogy elsődleges érdeke minál hamarabb megcsúnyulni, hogy legalább a terhességek számát limitálni tudja.

1960 előtt nem beszélhettünk fogamzásgátlásról. A hormonok előtt, amikkel (csak..) a nőket teletömik, nem létezett olyan fogamzásgátlás, ami a hímeknek is elég kényelmes volt. (Apropó, tudtátok, hogy "a nők telepisilik a vizet hormonnal" argumentációt egyenesen a pápa rendelte meg egy "tudóstól", hogy elítélhesse a hormonális fogamzásgátlást is?)

Abban a világban, ahol az elszegényedés elsődleges oka volt a túl nagy család nem csoda, ha az egyház azt hirdette, hogy minden bébi érték. Be kell látni, hogy az egyszeri paraszt a hatalmas csecsemőhalandóság korában nem sok okot látott, hogy megtartsa szexuális gerjedelme akaratlan eredményét. Mert a paraszt is csak szegény volt, nem hülye. Az érv tehát egy gyermekvédelmi érv volt. Manapság nem állunk olyan rosszul sem a gyeremekhalandósággal, sem a fogamzásgátlással, és még a szülők se utálják úgy a gyermekáldást, mint régen.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy ahol túl sok az ember, ott mindegyiknek egyre kevesebb az értéke. A közösségeknek annyi, az emberekbe vetett általános bizalom egyre lehetetlenebb. (Ami ellen egyesek undorító módon mi-ők csoportképzéssel próbálnak tenni, de ezzel csak egy csomó magukfajtát kapnak...)

A valaha élt emberek csaknem 10 százaléka ma él ezen a bolygón. Nem, nem vagyok Malthus-fan. Az ember okos és kitalál megoldásokat, még ha eleinte szemetel és fosszilis izéket éget, akkor is rájön hamar, hogyan lehetne továbblépni.

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)? 

Így jár, aki halogatja a blogposztok megírását. Már egy ideje javasolni akartam a királynak, hogy egy permanens audiencia sokkal hatásosabb, mint megoldani a problémákat. De megelőzött.

A politikus célja ugyanis nem az, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy azt a látszatot keltse / te azt hidd, hogy megoldotta. (Gondolj csak bele: ha valaki más aratná le a babért egy jól sikerült reformért, az rosszabb neki, mintha a reform meg sem történt volna.)

Na most, az átkosban szocializálódott népeknek még mindig sokkal fontosabb, hogy a király meghallja panaszukat, mint hogy a probléma megoldódjon.