A brit KSH (ONS) két új tételt emelt be az inflációs kosárba: a társkereső oldalak költségeit és a smartphone alkalmazásokat - mert ezek fejezik ki legjobban a megváltozott fogyasztási szokásokat. Ugyanezen az elven kiveszik viszont a kosárból a hentesnél vásárolt sertéshúst, mert a zemberek inkább félkész terméket vesznek. (Nem csoda, a húsevő, felnőtt britek 17%-a szerint van olyan húsfajta, hogy sertésszárny - teljesen új értelmet adva az angol kifejezésnek "when pigs can fly".)

Ezek különben a letöltött háttérképeket és csengőhangokat váltják, amik eddig benne voltak a mintegy 650 darabot számláló inflációs kosárban. Sőt, 1947-ben az alábbi darabok is a brit fogyasztói kosár részét képezték: női fűző, mángorló, bádog teáskanna, szappanpehely, karóra-javítás, szőrmatrac, vegyes sütőzsír, sűrített tej, friss hering, egy gramofonlemez és egy ilyen szék és szőnyeg:

Javaslom, nálunk meg vegyék be a kokárda és az árpádsávos karszalag árát a kosárba, valamint vegyük ki a könyveket. It reflects the change of consumer behaviour. Zeitgeist, na!

Én ezt a házasság-dolgot sosem értettem.

Vagyis csak hatalmi szempontból, de onnan nagyon nem szép. Ez egy olyan jogi forma, amivel előbb az egyház, majd az állam kettesével csomagolni kezdte az egyedeket, hogy kössék le egymást és egyik se legyen túl élénk. Kábé azért, amiért az óvónéni kettesével sorba állítja a gyerekeket: mert olyan nincs, hogy a kettő szimultán szalad el ugyanabba az irányba. Mert míg az egyik a szép pillangót akarja, addig a másik meg egy szép atomvillanást lát és azt akarja inkább megnézni és mire megtárgyalják, hogy merre menjenek, el is felejtődik az egész.

A házasság, vagyis hogy két egyedet a kimúlásukig párba állítunk, egyszerű hatalmi eszköz. Kontroll, ha úgy tetszik. Közös cím, rengeteg papírmunka, ilyesmi.Meg persze a vagyon újraelosztásának eszköze.

Hozzáadott érték a hatalom szemszögéből, hogy még egymás életenergiáját is cincálják a felek. Különösen, ha eleve illúzióik voltak az örök szerelmet illetően. De mondjuk akkor is, ha eleve elrendezett házasságokról van szó, mint nagyjából végig a történelemben. Még ma is leggyakrabban a megfontolás, nem pedig a lángoló érzelem köti egybe a feleket. Ez kivétel nélkül mindenkire igaz, akit ismerek.

Hatalmi szempontból nézve remekül el lehet gyengíteni nagyon sok ellenállást, ha egymással párba állítod a feleket és energiáik nagy részét egymás tolerálásával kötik le. Kevesebbet ugrál, aki otthon is állandóan alkalmazkodik. Nem sok követelése marad annak, aki otthon már mindenről lemondott - vagy naponta küzdenie kell érte. Nem is sokat gondolkodsz egyéb dolgokon, annyira leköti az agyadat a kognitív disszonancia, ami egy "sikeresen" abszolvált házasság-gyerek projekt társadalmi megítélése és hétköznapi valósága között fennáll.

Egy házasságban feladunk dolgokat, amiket (jobb esetben) mi akartunk, olyanokért amikre nem lehet azt mondani, hogy nem élvezed. Még akkor sem, ha utálod. Persze, vannak, akik sosem akartak maguktól semmit (lásd a másik posztot), ők nyugodtan befoghatják, mert a semmit adják fel cserébe egy életre szóló elfoglaltságért. Őket nem sajnáljuk. Ők definíció szerint max hülye kis szokásokról mondanak le, nem valamiféle saját életről. Viszont még rájuk is pacifikáló hatással bír a párba állítás.

Persze a gyerek is benne van a dologban, már a kezdetektől sokan hivatkoztak erre. Ehhez az kellett, hogy a nőstény egyedül soha a büdös életben ne tudja eltartani a gyereket. És ez bizony változik. Meg hogy alapértelmezett volt, hogy a gyerek az anyával marad - ez is változik végre.

De az egy nagyon álszent megközelítés, hogy ha két egyed gyűlöli egymást, maradjon együtt a "gyerekért". Az nem jó a gyereknek, ha együtt vannak csakazértis. Ha a szülők nem oltanák bele váláskor, hogy ez neki rossz (és a másik szülő egy geci) és hogy biztos nem akar pszichológushoz menni, akkor lehet, hogy eszébe sem jutna. (Persze, az iskolában elmagyaráznák neki, hogy ez neki most rossz, tudom.) De hol van ez ahhoz képest, hogy egy házassági lövészárokban nő fel - és még meg is kéne köszönni ezt a privilégiumot, mert a szülők "érte szenvedtek". 

És mégis milyen mintát tanul abból a gyerek? Nem azt, hogy ő majd jobban választ, az egyszer biztos. Hanem hogy hogyan fogja ő is elszúrni. Egészen a gyűlöletes végkifejletig nézheti majdani saját kis élete filmjét, hogy hogyan fog ő is ugyanolyan partnert választani (éppen azért, mert el akarja kerülni az ugyanolyat) és hogy mennek majd ölre. De "tartozik annyival", hogy végigcsinálja.

Örömmel jelenthetem, hogy minden Lobster halhatatlan!

Ez hivatalos.

A Lobster azon kevés állatok egyike, amelyik nem öregszik, sőt, egyre menőbb lesz a korral. Ezen túl a Lobsterről még nem bizonyították be, hogy magától meghal - feltéve hogy nem lépnek rá, nem betegszik meg és igen... a gyűlöletes forróvizes fazekat is sikerül elkerülni.

But there's one lobster fact that trumps them all: lobsters show no apparent signs of aging. They don't slow down or become weaker or more susceptible to disease. They don't get infertile -- older lobsters are actually more fertile than younger ones. Most lobsters seem to die because of something inflicted upon them and not because a body part failed or broke down. They're such hardy creatures that scientists aren't even sure how old lobsters can get. Add in that lobsters grow throughout their lives, and one has to ask: Is it possible that a lobster born before Napoleon and as heavy as an NFL lineman is chowing down on the sea floor?

És álljon itt egy figyelmeztetés: A Lobsterek sosem állnak le a növekedéssel.

Lobster Power!

Caleb Finch at USC coined the term "negligible senescence" to describe very slow or negligible aging (Finch 1990). He listed several animals with this characteristic, including rockfish, sturgeon, turtles, bivalves and possibly lobsters. Later in a paper from the first Symposium on Organisms with Slow Aging (which the Director of this project also spoke at), Finch further described criteria to test the occurrence of negligible aging. These include no observable age-related increase in mortality rate or decrease in reproduction rate after maturity, and no observable age-related decline in physiological capacity or disease resistance (Finch and Austad 2001).

Feltételezik, hogy:

• Az infláció és a munkanélküliség okozza a nyomorultságot
• Azaz csak gazdasági értelemben vett nehézséggel számolnak
• Hogy a szubjektív elégedettség-érzés valahogy összehasonlítható

Pedig az utóbbihoz legalább az kéne, hogy ugyanaz az egyén több országban is éljen.

Szóval sok itt a feltételezés, de az a Lobster szubjektív érzetével is egybeesik, hogy káeurópa valahogy indokolatlanul sokat panaszkodik.

Ez kulturális dolog?

Érdekelne, mi jöhet szóba még.

A kormány új gépet vesz vagy bérel nekünk. A törzsfőnök új irodát kap.

A közpénzből költekezés mögött rendszerint két dolog állhat:

1. Ami mindenkinek eszébe jut: KOMPENZÁCIÓ.

Ahogy a bálmaerci tulaja szerint az autója mérete khm... kifejezi a fárfiasságát, úgy a csóró országok politikusai és diplomatái úgy gondolják, a Rolls Royce nekik jár. A drága kellékek hamarabb járnak, minthogy élhetővé tennék az országukat. Vagyis a következmény megelőzi az okot és a tiszteletet előbb kell megadni, mint hogy kiérdemelnénk.

Maguk sem hisznek a szemüknek, hogy ilyen kevés saját ötlettel és gondolattal az szemétdombjuk egy ország (egy igazi ország, érted? mint amerika!) élére kerültek, és most örülnek mint ovis a plazmatévének, mintha legalábbis ők fizettek volna érte.  Pedig egy kicsi ország törzsfőnökévé válni kisebb teljesítmény, mint mondjuk német kancellárrá válni. Az utóbbinak például akkor is tudnia kell egy kicsit számolni, ha erre valódi szakértői (nem Intuitív Vízionátorai) vannak.

A kisország diplomatája és a csóró, afrikai nem-teljesen-ország törzsfőnökének fia tehát egyaránt hatalmas, fekete autókkal nyomulnak a civilizált világban és úgy általában sokkal többet költenek, mint igazi országok igazi munkát végző diplomatái.

Egy kisország politikusa sodródik a nemzetközi rendszerben (ami még mindig jobb, mintha megpróbálná megreformálni súlyosan egyoldalú történelmi tanulmányai alapján) és nem ő találja ki, mi legyen a következő lépés. Hiába, az utánozás nagy úr. Csak aki utánoz, az nem tudja, mit miért csinál.

2. Ami minden politikusnak eszébe jut: PÉNZ A ZSEBBE

Ha valakik sok pénzt adnak ki a közösből, hogy vegyenek valamit egy másik ország nagyvállalatától, azok általában valamiért cserébe teszik. Attól, hogy mi nem szerzünk tudomást az alku másik oldaláról, az még attól létezik. A törzsfőnökünk "a Köz érdekében", az uniós elnökség félidejében (!) elkezdi tervezgetni a minimum 10milliárdos kiadást - de nem ám azért, amire gondolunk. Hanem hogy nekünk, zembereknek ne kelljen szégyenkeznünk, amiért a vezéreink menetrendszerinti géppel járnak és az EU visszatéríti nekik a jegyek árát. (Mondjuk én pont nem azt találnám égőnek, de mindegy.)

A görögöknek meg kellett venni egy francia hadihajót, mielőtt a franciák belementek volna, hogy kimentsék őket (a hülyének is megéri), a németek aktívan nyomatják külföldön a nemzeti bajnokaikat, és minden tisztességes országban rács mögött vannak már, akik a Gripenek megrendeléséért pénzt fogadtak el.

A Siemenst épp grillezik, hogy külön Cash-desk működött a leányainál - ahol az értékesítési managerek Nokiásdobozban  készpénzben vitték ki az ún. ALKOTMÁNYOS KÖLTSÉGET a politikusok megkenésére.

Mert a Gripeneket és egyéb óriás játékokat a politikusok a közösből fizetik - ami egy olyan pénzkupac, ami igazából a senkié. A közösből semmi sem drága. Ezért van a Lobster lankadatlanul amellett, hogy minél kisebb legyen a közös pénzkupac, mert kevesebb pénzből, kevesebbet lehet lopni. Amit meg nem lopnak el, azt rendkívül rossz hatásfokkal költik el. Mert közbeszerzéskor nem is az a fontos, amit a közösnek vesznek (i.e. a repülőgép), hanem a szívesség, amit a döntésért a cég képviselőitől, vagy a cég honos országától kapnak. Többnyire zsebbe. A repcsi lehet műanyagból, a sisak meg mondjuk papírcsákó. Úgyis csak az a fontos, hogy meglegyen a pályáztatási papírmunka, ha a közpénzvadász arra jár. A józan eszet a közbeszerzéseken nem kérik számon. Csak a papírmunkát.

De ha nem sima kenőpénz, akkor valami nagy, brüsszeli alku is lehet a dolog mögött. A hunok vezére addig nem kap igen szavazatot valakitől, amíg a nemzeti bajnoktól nem rendel valami jó nagyot a szegény hunok elkonfiskált nyugdíjpénzén.

Ez akár még jó is lehetne, elvégre a választási kampányukat is a mi pénzen prezentálják nekünk. És az is milyen jó!

Ha a hunok vezére a hunoknak fontos dolgokat kérne cserébe, felőlem vehetne német kormánygépet. De sajnos kinézem belőlük, hogy a tiranonos szőnyeg megmaradását kérik viszont. Vagy valami hasonlóan fontos, szimbolikus ügyet, aminek a fontosságát csak a Nagy Nemzeti Vizionátoraink érthetik, egyszeri emberek nem.

De itt most nem is erről van szó.

• A Brüsszelbe repülést visszatéríti az EU.
• Balatonfüredre repülni értelmetlen, mert tovább tart, mint gyalog.
• Április vége előtt akkor sem lesz semmi az egészből, ha minden nyugdíjpénzünket mozgósítják, mert a közbeszerzési papírmunkát is tovább tart három példányban közjegyző előtt lepecsételni.
• A zavarbaejtően ciki soros elnökségnek meg (hálistennek) vége júniusban. (Erre Szíjjártó: "De még a következő félévben is kell majd." Mire Lobster: "Kabbepeti!")
• A Bombardier kanadai, és különben sem újat vesznek
• ha meg nem azt, akkor a Malévtől bérelnek.

Szóval marad az 1-es pont.

A Lobster pedig hatalmas ollóival megint arrébbpöckölt egy gumicsontot.

NB - 2011. február 26.

Király Rák kolléga gyakorolta az élet napos oldalának nézését, amelyet eme posztomban javasoltam, és rámutatott néhány pozitívumra a kormánygép vásárlásában:

Az új kormánygép márpedig mindezek ellenére jó dolog. Képzeld csak el!

• Azzal a kormány reprezentálhat
• Megemlékezhet mondjuk tiranonról
• Elrepülhet ezért Párizsba

De ahhoz, hogy ez igazán JÓ legyen nekünk, 4 feltételnek kell maradéktalanul teljesülnie:

1. A kormány vigye magával a gépen az ellenzék prominenseit, a magasabb rangú politikai tisztviselőket, meg a teljes honvédséget (honvédségi alvállalatostul)
2. A gépeket jófajta hun szakik nézzék át indulás előtt. ("Jóvanaz, nem kell piszkálni" "Ha eddig elment, elmegy ezután is!")
3. A suhonc Bombardier helyett egy 40 éves Tupoljevet vegyenek, mert nekünk jó a 40 éves metrókocsi is.
4. Hagyjuk a vezírre, hogy döntsön repülési kérdésekben (is)!

Ne csak mindig a lengyeleknek legyen szerencséjük!

Egy kis archív. Index-címlap 2004. decembere. Gyurcsány támadja a jegybankot - a maga módján. Lássuk be. Van támadás és Támadás.

Elmélkedtem azon, hogy miért nem érzik egyesek cikinek, a saját irigységüket.

Bárki nyugodtan beböfögheti egy politikai vitában, hogy őt zavarja, hogy másnak jobb - és nem szégyelli magát.

Szerintem rájöttem, miért nem.

Mert ez egy politikailag kívánatos bűn. A politikus bátorítja, mert ez neki jó. Mert ezzel meg lehet osztani a választókat - és úgy maradni hatalmon, hogy önmagán kívül senkinek sem tesz jót.

Mert az irigységben egyedül vagy. Mert az irigység megoszt és egy megosztott választói közeg könnyen irányítható, büzszkeség nélküli, fejetlen tyúk.

Mert amíg irigy vagy, addig nem azon gondolkodsz, hogyan kéne jobban csinálni. És minek is kéne, hiszen a politikus megígérte, hogy intézkedik helyetted. Hogy elveszi mástól és neked adja.

Mert aki irigy, az tudja hogy ez nem az ő jobbik énje. De csinálja, mert odafentről bátorítják. És csak egyre több és több irigykednivalót lát - mert már mindenben azt keresi. Egyre jobban utál mindenkit. Egyre mélyebbre süllyed a saját negatív indulatai között és az egyetlen ember, aki ott még szól hozzá: a politikus.

Megvigasztalja, hogy jogos az irigysége. Hogy tényleg az a rossz, akinek jobb. Hogy barikánk nem rossz, amikor irigy, csak hát nem tehet mást. És a bari hálát rebeg, amiért megváltották bűnétől és kocog a juhász után a vágóhídra - vak hittel és elfojtott bűntudattal.